Ez az írás nem történelmileg akarja bemutatni a demokrácia kialakulását, és működését, hanem annak a hasznosságát, vagy éppen haszontalanságát, az ókori Athénon és Rómán keresztül. Ugyebár az iskolában, felsőben, majd gimnáziumban mindannyian megtanuljuk, hogy a demokrácia Athénban miként indult virágzásnak, megismerjük a reformokat és az állam felépítését, azonban azzal már kevésbé foglalkozunk, hogy ezek a vívmányok mennyire bizonyultak hasznosnak az athéni lakosok számára, és magának a polisznak. Így én most megragadnám a lehetőséget, hogy megvilágítsak egy-két olyan dolgot, ami az iskolában nem kerül szóba.
Mielőtt belekezdenék, nem kerülhetem ki, hogy az akkori államok miféle politikai berendezkedéssel rendelkeztek. A korábbi nagy birodalmak Mezopotámiában (Sumer, Ó-Babiloni, stb.) leginkább despotikus államok voltak, ahol a papkirályok abszolút hatalmat, és isteneknek kijáró tiszteletet élveztek. Ez Egyiptomban is hasonlóképpen működött, ám ott már a fáraót különböző tanácsadó testületek segítették, leginkább a papság erősödött meg. Ahogy haladunk előre a korban, egyre inkább kezdett eltűnni a despotizmus, és az uralkodók a nemesekkel, vallási vezetőkkel együttműködve kormányozták az államot. Vagyis megállapíthatjuk, hogy keleten, származás alapján „termelődött” a vezető réteg. Ezzel szemben nyugaton, és északon a „barbár” kultúrákban (germán, gall, briton, stb.) az egyéni érdemek alapján rétegződött a társadalom. Természetesen ott is volt egy központi vezető (törzsfő vagy hadúr), azonban a tanácsadói réteg sokkal változékonyabb volt. Ugyanis ott az alapján volt valakinek szava, hogy mit tett a törzsért, mennyire nagy harcos: ezzel inspirálták a népet a jobb teljesítményre, hiszen nem alanyi jogon járt egyenlő bánásmód, hanem meg kellett küzdened az elismerésért, ami meggátolta a manapság oly jellemző „jogaim vannak, de kötelességem nem” gondolkodásmódot. Minél szorgalmasabb vagy, minél többet teszel a közösségért, annál többre becsülik a szavad, annál inkább belevonnak törzset érintő kérdésekbe. Illetve mivel ezek kisebb közösségek voltak, mint a nagy keleti birodalmak, jobban kiütközött az egyén érdeke, jobban meg lehetett vitatni a kérdéseket.
Azonban azt is be kell látni, hogy egy nagy birodalomnál ezt nem lehet működtetni, hiszen túl sok emberre kell odafigyelni. A csaták nem pár száz fős kis törzsi villongások, hanem több ezres csaták voltak, a mezőgazdaság nem pár tíz hektáron folyt, hanem több száz, több ezer négyzetkilométeren. Így nyilván nehezebb felhívni az érdemeidre a figyelmet. Emellett a másik nagy probléma, hogy a nagy birodalmakat sokkal komolyabb államszervezet mozgatta, amihez nem mindenki ért. Ezért nem véletlen úgy alakult ki, hogy ezt az arisztokrácia lássa el, hiszen ők az utódaikat erre készítették föl kisgyermek koruk óta. Így nyilvánvaló, hogy a döntés az ő kezükben, nem pedig a nép kezében volt. És nem azért, mert a földműves kevesebbet ér, hanem mert nem kompetens ebben a témában. Egyszerűen más a szerepe. Lehet még hasznosabb is, mint a hivatalnok, mert a saját hivatását hatékonyabban végzi. Egy állam akkor működik jól, ha mindenki a dolgát teszi, arra törekszik, hogy azt maximálisan elvégezze, nem pedig mások dolgába okoskodik bele.
A hellénekre mind a nyugat, mind a kelet, hatással volt. Az első nagy államot, a mükénéi civilizációt egy katonai arisztokrácia vezette. A Kr.e. XIII. századi dór vándorlás véget vetett a virágzó civilizációnak, aminek hatására pár évszázadra jelentősen visszaesett a görög kultúra. Az új fellendülés a poliszok kialakulásával kezdődött a Kr.e. IX század körül. Szokás mondani, hogy a görögök a demokrácia atyjai: ez elég túlzó állítás, hiszen a több ezer polisz közül csak pár tucat volt demokratikus berendezkedésű (ezek is azok, akik Athéntól függő, kevésbé szuverén kisállamok voltak, például a déloszi szövetség tagjai). Túlnyomó többségben arisztokratikus és monarchikus államok voltak, helyenként türannisz rendszer, azonban a despotizmust elvetették. Kezdetben a poliszok monarchikus berendezkedéssel működtek, ám a gazdasági súly az arisztokrácia kezében volt, így szép lassan kialakult egy politikai elit, ami irányította az államot. Türannoszok (zsarnokok) már a Kr.e. VII. században is voltak, általában olyan nemesek, akik vagyonilag kiemelkedtek társaik közül, majd a nép segítségével hatalomra juttatták magukat és egyeduralmat vezettek be. Ilyen hatalomszerzési kísérletek a Kr.e. VIII- a Kr.e. IV között elég gyakran előfordultak. Természetesen ennek a megakadályozásában a demokratikus poliszok voltak leginkább érdekeltek, de ők sem jártak gyakran sikerrel.
Ha a görög demokráciát akarjuk vizsgálni, természetesen Athén az az állam, amit érdemes szemügyre vennünk. Már a mükénéi korban állt maga a város, és a dór vándorlást is átvészelte, így Athén lakossága megmaradt iónnak. Kezdetben királyságként működött, ahol a király (arkhón) a földbirtokos arisztokráciával együtt kormányzott. Ám később az örökös arkhóni tisztséget 10 évben maximálták, majd ebből egy év lett, és 3, majd végül 9 arkhón. Ahogy nőtt az arisztokrácia befolyása, úgy csökkentették az egyeduralmat, és került át a hatalom egy társadalmi osztály kezébe. A demokrácia kialakulásáig sok reform vezetett, amiket a megerősödő démosz miatt kellett meghozni. Az iparosok és kereskedők gazdasági súlya megnőtt, és a vagyoni gyarapodással egyenértékű politikai befolyást is követeltek magunknak. Érdekes, hogy ahogy nőtt a démosz befolyása, és egyre többet és többet akartak, így alakult ki egy türannisz rendszer. Peiszisztratosz volt az, aki a népet felkarolva, nagy támogatottságra tett szert, amivel a kialakulni látszó demokráciát megdöntötte és egyeduralmat vezetett be. Ám ezekben az években Athén rengeteget erősödött, hiszen az államot irányító embereket eddig a folyamatos osztályharc kötötte le, ám így ez megszűnt, és közösen tudtak munkálkodni a város naggyá tételén. Egy darabig ez működött is, de az arisztokrácia a korábbi jogköréhez képest kevesellte azt, ami a türannisz rendszerben neki jutott. Peiszisztratosz halála után fiainak még nagyobb elégedetlenséggel kellett megbirkóznia, hiszen addigra a nép is újra bővíteni akarta a politikai befolyását. Miután Kr.e. 510-ben elűzték az utolsó türannoszt is, Kleiszthenész reformjai (Kr.e. 508) alapján jött létre a klasszikus értelembe vett athéni demokrácia. Itt a tényleges hatalom már a nép kezében volt, és az eddigi arisztokratikus köztársasághoz képest a nemesség sokkal jobban vissza lett szorítva.
Innentől kezdve, hogy mindenki részesült a hatalomból az államérdek háttérbe szorult, hiszen mindenki a saját érdekeit próbálta érvényesíteni. A hatalom áttevődött a gazdag kereskedők és iparosok kezébe, akik ezzel még nagyobb gazdasági befolyást próbáltak szerezni. Athén hatalma, szemben Spártáéval, nem a szilárd erkölcsökön, fegyelmen és az ebből fakadó katonai erőn, hanem a pénzzel és kereskedelemmel szerzett gazdasági és politikai befolyáson alapult. És tudjuk, hogy ahol pénz játssza a legnagyobb szerepet, ott a becsület kezd elveszni, hiszen úgy nagyon nehéz bővíteni a meglévő vagyont, hogyha a kapzsi és harácsoló „pénzemberek” között próbálunk tisztességesen viselkedni. Így hát Athénban a politikai csatározások leginkább belső viszályok voltak két vagy több vállalkozó között, akik új törvénymódosításokkal próbáltak teret nyerni saját hasznukra, ahelyett hogy a polisz fejlődése szempontjából hasznos és szükséges lépéseket tették volna meg. Athén fejlődött továbbra is, félreértés ne essék, de messze nem abban az ütemben, amiben például Peiszisztratosz alatt. Hiszen ha megszületett egy kezdeményezés, azt csak sok idővel később lehetett megvalósítani, mert meg kellett vitatni a néppel, és elfogadtatni. És miután a hozzá nem értő emberek, és a haszonleső állampolgárok át tudták formálni olyanra, hogy nekik is érdekük legyen az adott intézkedés, azt nem beleszámítva, hogy így az államnak mennyire haszna és érdeke, csak azután lehetett az érdemi munkának nekifogni.
Nagyon jó példa erre a perzsa támadás Athén ellen. Mikor Kr.e. 483-ban Xerxes csapatai készültek Athén megtámadására ott még azon folyt a vita, hogy miként védekezzenek. A Lauróniában felfedezett ezüstbányából rengeteg pénze lett Athénnak. A szokás egyébként az volt, hogy ilyenkor egyenlő arányban szétosztják a lakosok között, ám egy tehetséges politikus, aki alulról emelkedett föl, és a demokrácia nagy híve volt felismerte, hogy most nagyobb a veszély annál, minthogy ezt a pénzt csak úgy elosztogassák. Ez a bizonyos politikus Themisztoklész volt. A türannisz rendszerben született, és ifjú korában nagy támogatója volt a Kleiszthenészi reformoknak. A demokrácia elkötelezett híveként annak minden lehetőségét kihasználva jutott egyre magasabbra. Ő tudatában volt, hogy Athén a kereskedelem és gazdasági befolyás révén lett erős, és ezt megóvandó a kikötőket kell fejleszteni. Első jelentős intézkedése Kr.e. 493-ban volt, amikor arkhónként elrendelte a Pireuszi kikötő kiépítését. Élve az osztrakiszmosz (cserépszavazás: aki a legtöbb szavazatot kapja, 10 évre száműzik) adta lehetőséggel, politikai ellenfeleit eltávolította. Később nagy szerepe volt abban, hogy az arkhónokat választás helyett sorsolják, így a testület még inkább vesztett erejéből, ami Themisztoklésznak kedvezett, ugyanis ő megszerezte a 10 sztratégoszi (hadvezéri) hivatal egyikét, amivel nagyon nagy befolyást tudott gyakorolni a város életére. Kr.e. 483-ra már az egyik vezető politikus volt a városban.
Miután sikerült meggyőznie a népet, hogy a pénzt a város védelmére fordítsák felmerült a következő probléma, ki hogy akarja megvédeni a várost? Jó demokraták révén Athén polgárai ezt is megvitatták, és a hosszas tárgyalások Athént két csoportra osztották: az egyik Ariszteidészt támogatta, aki egy nehézpáncélos hoplita hadsereg felállítását szorgalmazta. Támogatói leginkább az arisztokraták voltak, akik maguk is hagyományosan katonáskodtak. Azonban a démosz, az egyszerű ember ezt nem tehette meg, hiszen nem volt pénze a páncélzatra, ezért javasolta Ariszteidész, hogy a pénzt fordítsák arra, hogy a démoszt felfegyverezzék. A másik csoport Themisztoklészt támogatta, aki azt javasolta, hogy a flottát erősítsék. Az általa eddig is erősített fegyvernem további erősítése komoly problémákba ütközött. Ugyanis egy triérészen 150-200 ember szolgált, így annak fenntartása hatalmas költségeket jelentett, évi 1 talentum (az ma kb. 150.000.000 forint). Egy 200 hajós flotta esetén ez akkora költség, hogy Athén beleroppant volna. Themisztoklész javaslata kötelezte a gazdagokat, hogy egy hajó éves költségeit saját pénzből fedezzék. Ez a démosz számára megélhetést jelentett, hiszen a hajón való szolgálatért pénzt kaptak, ellenben azzal, ha kapnak az államtól egy páncélt. A kereskedők és iparosok is Themisztoklészt támogatták, hiszen a kereskedelem csak erősödik a több hajóval, és egy nagyobb piacra többet lehet termelni, így az iparosok is támogatták. Egyedül az arisztokrácia érdekei sérültek, hiszen a megélhetésük a földművelésből származott, és ennek ellenére még egy hajót is kell fizetniük. Themisztoklész látva a kétharmad arányú támogatottságát cserépszavazásra bocsátotta az ügyet, Ariszteidészt száműzték, Themisztoklész kezdeményezése zöld utat kapott.
A vélemények megoszlanak arról, hogy jó ötlet volt e Themisztoklészt támogatni. Végülis megnyerték a háborút, az Athéni polgárok megmenekültek és Athén rendelkezett egy olyan flottával, ami a következő években meghatározta, hogy ki a tengerek ura. Ám Athént elfoglalták a perzsák, felégették és a templomokat lerombolták. Ezt lehet, el lehetett volna úgy kerülni, ha minden férfi fegyvert ragad (vagy kap az államtól) és megvédi a várost. Mindenesetre ez nem így történt és a várost újjá kellett építeni, azonban ez a feladat már nem Themisztoklészra hárult, ugyanis őt Kr.e. 470 körül száműzték a városból. Ez is elég érdekes, hogy hogyan történhet meg, hogy a város megmentőjeként ünnepelt hőst pár évvel később elűzik. Természetesen ez is politikai okok miatt történt. Themisztoklész továbbra is a flottában látta Athén hatalmát, vetélytársának pedig Spártát tekintette. Azonban a sok Spárta barát politikus ezt nem nézte jó szemmel, és a népet sikerült ellene hangolniuk. Nem sokat kellett várni a demokrácia létrejötte után, hogy pusztán hatalomféltésből az egyik legkiválóbb államférfit elűzzék. A kulcs a nép manipulációja, ami a politikai elitnek sose okozott gondot. Themisztoklész is ugyanezt csinálta, de ő az állam érdekeit tartotta mindig szem előtt, és szerintem nyugodtan kijelenthető, hogy Szalamisz hőse többet érdemelt volna annál, mintsem hogy száműzetésben haljon meg.
A másik kiemelkedő személy Periklész. Kortársai populistának tartották, és Periklész valójában demokráciaellenes volt, de hogy ellensúlyozza politikai ellenfeleinek erősödését a nép pártjára állt és az egyik legnagyobb demokrata lett belőle. Legnagyobb politikai ellenfele, a Themisztoklészt is száműző Spárta barát Kimón volt, akit Kr.e. 461-ben sikeresen száműzött, másik ellenfelét Ephialtészt holtan találták. Plutarkhosz szerint Periklész keze benne volt a gyilkosságban. Innentől kezdve az övé volt a legnagyobb hatalom Athénban. Halála előtt 10 éven keresztül töltötte be a sztratégoszi posztot. Kiváló demagóg volt, és hogy a népet megnyerje rengeteg engedményt adott neki. Plutarkhosz így ír róla: „ő szoktatta rá a népet a klérukhiára és a theórikára, amelyek miatt a valamikor józan és dolgos athéni nép erkölcsileg megromlott, költekezővé vált, és nem lehetett többé féken tartani.” Valóban van ebben igazság, ugyanis a hivatalok viseléséért illetve az esküdtszékben való részvételért járó fizetséget ő vezette be. Azt azonban nem lehet tagadni, hogy a város virágzásnak indult Periklész „uralkodása” idején.
A város újjá építése az ő nevéhez fűződik, ilyen például az akropolisz is. Politikai ellenfelei többször vádolták meg korrupcióval és sikkasztással, ám a nép végig mellette maradt, így nem ingott meg a hatalma. Az erőteljes Spárta-ellenes politika volt az, ami a vesztét okozta, ugyanis a peloponnészoszi háború vetett véget Athén hatalmának és Periklész is az ostromlott városban kitört pestis következtében halt meg. Periklész vezetői képességeit nem lehet vitatni, és azt sem hogy, Athén egyik legnagyobb államférfija volt. Ám azon érdekes elgondolkodni, hogy ezt miként vihette végbe. Tudjuk, hogy nagy demokrata volt, ám mégis egyeduralkodóként kormányozta az államot. Ez azért történt, mert rájött, hogy a politikai ellenfelek gáncsoskodása, a szüntelen vitatkozások és egyezkedések csak lelassítják a város fejlődését. A hatalmon való megmaradáshoz elég volt az, hogy a népet manipulálta, ilyen támogatottság mellett, a demokráciában nem lehetett elmozdítani a vezető tisztségből, hiszen sztratégoszként választották, nem pedig sorsolták, mint az arkhóni tisztséget (aminek amúgy is csökkent a befolyása). Emellett politikai ellenfelei, akik bírálni merték, kihívták a nép haragját maguk ellen, és leggyakrabban száműzetésben végezték. Bár Periklész alatt a népnek nem volt akkora beleszólása az államügyekbe, valahogy nem is hiányolták, hiszen minden téren fejlődés volt tapasztalható, a létbiztonság, a megélhetés minden társadalmi osztály számára kielégítő volt.
Ha visszatekintünk, Athén történelmére láthatjuk, hogy a legnagyobb fejlődések időszaka nem akkor történt, amikor a nép kezében volt a döntés. És nem is lehet úgy olyan hatékonyan reformokat és programokat elindítani, ha a következő évben már más tölti be a pozíciót, és más elgondolás szerint cselekszik. Az állam hosszú életű, de egy ilyen politikai berendezkedés pár éves ciklusokban gondolkodik, ami maximum a szinten tartásra elegendő, a fejlődésre nemigen. Még ha demokratikus körülmények között alakul ki egy hosszabb ciklus, mint Periklész esetében, az is egy olyan dolog, ami ellen létrehozták a demokráciát, azaz hogy hosszabb távon kialakuljon egy szűkebb csoport, ami irányítja az államot.
Ám ha van egy ilyen csoport, ami jól ellátja a feladatát, miért ne lehetne. Pusztán irigységből, vagy személyes ambíciókból egy, az állam számára hasznos vezetőt eltávolítani semmiképp nem hasznos. Madách Imre: Az ember tragédiája című művében is boncolgatja ezt a jelenséget. Az ötödik színben Athénban járunk, ahol a demagógok által behergelt tömeg vérpadra küldi Miltiadészt a perzsák legyőzőjét, Marathón hősét. És miért? Mert hangzatos frázisokkal a démosz irigységét, és rövid memóriáját (ugyanis azt elfelejtették, hogy megmentette a várost, csak arra koncentrálnak, hogy most elveszett egy csatát) kihasználva, saját népszerűségük növelésére eltávolítanak egy kiváló államférfit. A demokrácia is egy totalitárius rendszernek bizonyult, ugyanis nem tűrt meg maga mellett mást. És zsarnokság is, csak a többségé, és az a többség olyan emberekből áll, akik finoman szólva nem kompetensek az államigazgatási kérdésekben.
Pár száz mérfölddel arrébb ezért egy olyan köztársaság jött létre, ami a plebs kezébe kevesebb politikai hatalmat ad. Kr.e. 510-ben, Rómában elűzték az utolsó etruszk királyt, és létre jött a köztársaság. Ám ez egy arisztokratikus köztársaság volt, ahol a nemesek szólhattak bele az államügyekbe. Az elkövetkezendő közel 400 évben ez sokat finomodott, a patríciusok és a plebs között dúló politikai harcok következtében, ám a lényege nem sokat változott. Ez egy sokkal összetettebb rendszer volt az Athéninál, ahol sokkal kevesebb kiskapu volt, hogy valaki huzamosabb időn keresztül uralkodhasson. A vagyoni cenzushoz kötött politikai szerepvállalás volt hivatott csökkenteni a korrupciót, azaz a szegényeket kiszorították, hiszen őket könnyebb megvesztegetni, mint a gazdagokat, akiknek már amúgy is van akkora vagyonuk, hogy nehéz pénzzel hatni rájuk. Ennek ellenére sokkal nagyobb korrupció alakult ki itt, mint Görögországban.
Rómában ez úgy valósult meg, hogy leosztották egymásnak a lapokat, hogy ki mikor milyen tisztséget tölt be, ha betölti, akkor kinek miben segít a támogatásért cserébe stb. azonban a rómaiak felismerték az egyeduralomban rejlő hatalmat, hogy könnyebb cselekedni, ha egy vezető irányít. Ezért létre hozták a dictatori magistratust, ami vész esetén korlátlan hatalmat adott fél évre a megválasztott politikus kezébe. Erre több alkalommal is sor került a birodalom történelmében, és sikeresen hárították el a vészt. Viszont az esetleges egyeduralomtól való félelem olyan intézkedéseket és törvényeket hozott, amik többször visszaütöttek. Ilyen a hatalom megosztása, például consulok estében. A két, éppen regnáló consul gyakran rivalizált egymással, amik sokszor jártak katasztrófával, leginkább a harctéren (ilyen például a cannaei és az arausiói vereség, ahol mind a két alkalommal 80.000 római veszett oda).
Róma esetében két dolgot emelnék ki, ami az ókori demokrácia gyengeségeire utal: az egyik hogy Róma terjeszkedése akkor indult meg igazán, mikor már nem nevezhető demokratikusnak, ezen nincs is nagyon mit részletezni. A másik az, hogy milyen könnyen lehet egy ilyen berendezkedést megdönteni. Elsőnek Sullát említeném, aki néhány légió élén bevonult Rómába, ellenfeleit megölette, majd diktatúrát vezetett be. Miután hatalmát biztosnak látta folytatta a birodalom területeinek növelését és visszament a „frontra”. Ekkor legnagyobb ellenfele Marius tette meg ugyanezt, majd Sulla megint. Ennek a huzavonának Marius halála vetett véget, majd Sulla is meghalt. A köztársaság fellélegezhetett, hogy megszabadult eme két „zsarnoktól”. Bár sok embert kitúrtak a hatalomból Marius hétszeres consulsága alatt, Sulla pedig a diktatúrája alatt többet tett a birodalomért, mint azon politikusok egész életük alatt együttvéve tettek. De mivel ez sértette a köztársaság értékeit (magyarán szólva az addigi vezetőréteget, akik ragaszkodtak a hatalmukhoz) haláluk után a régi rendszer állt vissza. De már nem sokáig, ugyanis ebből a hatalmi elitből kiemelkedett egy szűk csoport, az első triumvirátus, majd ezt követte Caesar egyeduralma, majd második triumvirátus és a principátus. Ez, a császárkort megelőző szűk évszázad Róma tulajdonképpeni második születése, ugyanis a birodalom megsokszorozta hatalmát és területét, ami a császárkorban még tovább nőtt.
Nem is akarom tovább rabolni az időt, ennyi példával szerintem lehet szemléltetni, hogy a demokrácia az ókori államokban miként gyakorolt hatást. Hogy ezek után pozitívnak vagy negatívnak, hasznosnak vagy haszontalannak, kivitelezhetőnek vagy éppen működésképtelennek van megítélve, az gusztus dolga. Sokan sokféleképpen vélekednek róla, de az biztos, hogy Európa alapjait e személyek, e népek tették le, és ha tévedtek is, arra mindenképpen jó, hogy tanuljunk belőle!
„A túlságos szabadság szolgaságra vezet”. – Platón
(identitesz.blog.hu)
