Talán nem túlzás azt állítani, hogy a neoliberális körök igen széles repertoárral rendelkező közhelyszótárából az úgynevezett emberi jogokra való hivatkozás meglehetősen gyakran kerül terítékre az utóbbi idők tendenciáit figyelembe véve. – egy bajtársunk írása.
Azonban a kifejezés, amelyet a hierarchikus alapokon építkező társadalmak meggyengítésének céljából használnak egyre sűrűbben, legalább annyira sebezhető, és kikezdhető, mint amilyen hatásvadásznak, vagy még akár evidenciát hordozónak tűnhet a naiv, külső szemlélő számára. Mit takar lecsupaszított valójában az oly sokat emlegetett emberi jogok széleskörűen mantrázott fogalma?
Ha röviden, és lényegre törően szeretnénk fogalmazni, a legegyszerűbb talán az alábbi összegzés lenne: a fejlődésre törekvő, és az állandó, konstans módon fennálló, ok-okozat elvén működő rendet igénylő egyén kötelessége elviselni mindazon magatartásformákat, amelyeket ettől jelentős mértékben eltérően gondolkodó, és cselekvő társai – rendszerint környezetük kárára – folytatnak. Köteles, hiszen a másik félnek jogában áll őt megsérteni, provokálni, zavarni, vagy akár veszélyeztetni hétköznapi életében is; retorziót, szankciót, vagy akármilyen következményt napjaink értékrendje szerint a dekadenciát képviselő fél jogaihoz szükséges igazítani. Felborulni látszik az a rendszer, amelyet az emberi civilizáció őseink idején a természet megkérdőjelezhetetlen igazságokon nyugvó rendszere alapján hozott létre – az ok-okozat mechanizmusa. Ez a struktúra átfogó módon kapcsolja össze világunkat: hatással van a legapróbb élő organizmus létére és a leggrandiózusabb folyamatokra is egyaránt – emberi mibenlétünk meghatározó eleme, amely lehetővé teszi az egyik legfontosabb dolgot életünkben: a tanulást.
Jog és ember. A két fogalom tartalmi kiüresedése hűen tükrözi azt az eltorzult ideológiát, amelyet a korunk társadalmát minden erejükkel a maguk képére formálni vágyó erők igyekeznek minél jobban elterjeszteni, elfogadottá, hétköznapivá, és természetessé tenni. Akár ironikusnak is nevezhetnénk a helyzetet, hogy két olyan kifejezésről beszélünk, amelyek önmagukban hatalmas értéket hordozhatnak, azonban jelenleg a következménynélküliség kaotikus, önmagát felemésztő világképét hivatottak alátámasztani. Kissé túllépve a mindenki által ismert, biológiai alapokon nyugvó definíción, sokunkban felmerülhet a roppant egyszerű, de annál elgondolkodtatóbb kérdés: mitől ember az ember? Ahogyan a nőnemű és nő, a hímnemű és férfi jelentéstartalma között is hatalmas különbség található, ugyanezen eltérést fedezhetjük fel a biológiai értelemben vett ember és az értékeiben – a szó legnemesebb értelmében – emberit hordozó egyén közt is.
Az uralkodó korszellem minden erejét latba vetve próbálja belesulykolni a köztudatba az állítást, ami szerint mindannyian egyenlők és egyformák vagyunk – némileg ellentmondva ezzel a hőn áhított diverzitás vágyálomszerűen feltüntetett képének. Céljuk egy olyan, identitás, és gyökerek nélküli massza létrehozása, amelyben az értékek relativizálásával bármi lehet szép, és jó, elfogadott, vagy épp példaértékű. Sajátos véleményük szerint bárkiből bármi lehet anélkül, hogy ezzel akármilyen negatív hatással lenne mind önmaga, mind pedig környezete életére, fokozatosságról és érdemekről szó sem esik. Azonban az igazság eltiporva is igazság marad, a természet ősöreg tanulságát nincs olyan egyén, aki meg tudná cáfolni, a létezés alappilléreit nem lehet a fejük tetejére állítani. A hamis ábrándok mögé bújtatott összetákolt elméletek idővel elbuknak, és felszínre tör a rideg valóság. Mindannyian különböző adottságokkal rendelkezünk, erősségekkel és gyengeségekkel, a kérdés pusztán az, mennyiben tudjuk kereteinket és képességeinket felismerni, és lehetőségünk szerint, ennek megfelelően a fejlődés, a gyarapodás, és a növekedés szolgálatába állítani.
Az emberi történelem számtalanszor bebizonyította már, hogy a jól szervezett, megfelelően strukturált, összetartó közösség a túlélés és a sikeresség záloga lehet, akár rövid, akár hosszútávban gondolkodunk. A hatékony, jól működő közösség egyik ismertetőjele pedig annak tagoltságában, kiépítettségében is rejlik. Egy jól funkcionáló csoport, legyen szó kisebb egységekről – család, vagy baráti közösség -, vagy jóval nagyobb halmazokról – nemzet, vagy akár rassz – ismérve, hogy mindenki tudja a feladatát, és pozícióját a nagy egységben. Ilyen módon a jól képzett, és fejlett, mindig többre törekedő, örökké jobbá válni akaró, megfelelő önismerettel rendelkező individuum részesévé válik egy nálánál magasabb célokat – akár fizikális, akár szellemi téren – szolgáló egésznek, és ezáltal egy mindkét félt tovább építő mechanizmusba tagolódik be.
Mindezek figyelembe vételével talán a laikus, aktuálpolitikával nem foglalkozó egyén számára is tisztábbá válhat a kép, hogy bizonyos erők miért akarják minden áron romba dönteni a közösségekre épülő társadalmakat, miért akarják ellehetetleníteni ezeket – a csoportot és az egyént egyaránt védő és építő rendszereket…
– M. Á. –
