Betyárversek, nóták, filmek

»Magyar embör összeüti a bokáját,
Oszt átkarolja a kedves babáját.
Ez az élet úgysem sok,
Használják fel magyarok.

Szabó Miska, Szabó Pál
Hírös futóbëtyár.
Bëtyár vagyok az Alföldön,
Az életömet a Pusztán tőtöm.

Szilaj csikó a fakó,
A legjobb ménesbül való.
Vadonatúj cifra szűröm,
Nem vöttem, csak alám gyűröm.

Patyolat ing lobog rajtam,
Nem szöröztem, csakúgy kaptam.
Bokrétás kalapom, a selyöm,
Félrecsapom, úgy viselöm.
Néha jobbra, néha balra,
Kacsintok a szép lányokra.

Magas a vásárhelyi torony,
De még magasabb az orrom.
Karcsú a vásárhelyi lány,
De az orcája halovány.

Várost én csak ritkán látok,
Tisztölöm a szabadságot.

Éjjel-nappal lovon járok,
Mert kergetnek a zsandárok.

Isten neki, kergessenek,
Sohsë fognak el engemet,
Mint a madár a réten,
Fogva van már az én szívem.

Kint a Pusztán ëgy csárda van,
Azt azúta, amiúta fölemelték,
Azt azúta nem meszelték.
Varga Julcsa a csárdába,

A szerelmem régtül fogva,
Ő tartja a szívem fogva.
Mert, amiúta Juliska felnőtt,
Nem tartott ő más szeretőt.

Zsandárokat láttam gyünni utánam,
De mán hiába, nem érnek
A futós lovam nyomába.
Jaj, de ugat a csárdásné kutyája,
A Szabó-gyerökök őgyelögnek az udvarába.

Szabó Miska mondja,
Én bekötöm oda a lovamat,
Még az éjjel, a csárdásnéval
Kimulatom magamat.

Csárdásné! Nekünk sűlt halat süssön kend,
Azután mög fehér bort adjon kend.
Szolgálóját a sarokra strázsának állítsa ki kend,
Ha zsandár gyün, híradással lögyön kend.

Ëccör csak a szógáló szalad befelé
Kilenc zsandár közelödik fegyverbe.
A futóbëtyár akkor fölugrik pejlovára,
Oszt elnyargal a vásárhelyi Pusztába.

Szabó Palkót kötözik a kocsiba.
Kocsi után nyerítözik a lova.
Në nyerítözz, édös-kedves paripám,
Szabó Palkó, én vótam a të gazdád.

De most mán ëngöm visznek a szögedi várba,
Ott ítélnek ëngöm föl az akasztófára.
Fakó lovam lába nyomát
Kilenc pandúr, hat csöndbiztos járja,

Gyüttömet a tömlöctartó Szögedében,
Hej, de régön várja!
Mögittam a böcsületöm,
A fődet is kirúgtam alúlam,
Pedig valamikor sápadt arcú öregasszony
Ëgyetlen ëgy reménysége vótam.

Ha möghalok, ha fölkötnek,
A síromra nem borul lë sönki.
Nem visznek a temetőbe,
Árokparton fogok mögpihenni.

Nem lösz virág a síromon,
Nem hull rëá a szentölt főd göröngye.
Csak ëgy sápadt arcú öregasszony
Gyün ki hozzám, lopva, titkon,
Mert én vótam mindön büszkesége.

De sok várost, de sok falut bejártam.
De sok üres istállóba mögháltam.
De nem tanáltam magam alá paripát,
Elloptam a komisszáros pejlovát.

Arra kéröm komisszáros uramat,
Në lűjje ki alúlam a lovamat,
Fogjátok mög azt a bëtyár mindönit,
Lovát félti, nem a saját életit.«”

(Kérdő Szűcs Ernő)