„A magyar kereszténység eszménye Szent László. Benne virágzott ki jellemző típussá a magyar kereszténység; benne forrt össze a keresztény szentség a nemzeti szellemmel”. – Prohászka Ottokár. Idén ünnepeljük Árpád-házi Szent László király trónra lépésének 940. és szentté avatásának 825. évfordulóját.
Hazánk talán legnépszerűbb szentje, ennek köszönhetően a többség tisztában van tiszta, erkölcsös jellemével, államszervező, hittérítő és honvédő munkásságával. Azonban amellett, hogy mindezt elismerjük, és tiszteljük, elfelejtünk példát venni róla. Nyilván mindenki úgy van vele, hogy ez már majd ezer éve volt, más kor más kihívások. Azonban amit Szent László képviselt, az a megtestesült jóság és igazság, ami örök érvényű ideák mentén jöhetett létre, és ezen ideák a mai korra is ugyanúgy igazak. Bár a kihívások mások, a korszellem pedig nem előnyére változott, ha megpróbálunk szent királyunk nyomdokain haladni, elérhetünk egy ugyanolyan dicső korszakot, ami az ő uralkodása idején jött létre. Minden változás az egyén szintjén kezdődik, és ehhez példaként szolgálhat László királyunk.
Már fiatalon nehéz helyzetbe került, ugyanis az országot hatalmas belviszályok osztották meg.
A belharc oka az öröklés volt, és mindenki magának akarta a trónt. Kivéve Lászlót. Az ő alázatos jelleme már itt megnyilvánult, sose lázadt, viszont ha arra került a sor, akkor testvérét támogatta. Itt el is érünk az első követendő ponthoz. Sajnos a mai ember nézete a „jogaim vannak, de kötelességeim nem”. Mindenki többet és többet akar – akár arra jogosulatlanul is – valamint, a szolgálatkészség hiányzik belőlük. Manapság mindenki „önmagát” akarja megvalósítani, és ez vezetett ahhoz, hogy az individualizmus kultuszát éljük, aminek jelszava akár a „nem szolgálok” is lehetne. Ezzel szemben László „tudta hol a helye”, nem vágyott hatalomra, alázatos maradt, tudta, hogy nem véletlenül van ott ahol, és ezzel tudja szolgálni az igazságot, családját, hazáját és Istent. Szent királyunk igazságszeretetére az is bizonyíték, hogy bármikor volt külhonban háborúzni, mindig arra az oldalra állt, ahol az igazságot érezte.
Példa erre az egyház „szabadságharca”, az invesztitúraharcok, ahol a pápa és a Német-Római császár ütközött meg. Ő természetesen az egyházat támogatta, holott sokkal kecsegtetőbb lett volna a másik, az erősebb oldalra állni. Ez nem csak a szolgálatkészségéről ad tanúbizonyságot, hanem személyes bátorságáról is. Arról a bátorságról, amit megannyi legenda megénekel, és ami a mai emberből szintúgy elveszett, mint az alázat. Itt most természetesen nem azt mondom, hogy mindenki legyen hős és vonuljon háborúba, viszont azt igen, hogy társainkért, szeretteinkért, közösségünkért, sőt honfitársainkért álljunk ki. Főleg most, hogy a migráció komoly közbiztonsági gondokat hordoz magában.
Nemegyszer fordult elő, hogy erőszakoskodó idegenek vegzáltak nőket, időseket, miközben fiatal erejük teljében lévő férfiak elmenekültek az esemény közeléből, vagy pedig úgy tettek mintha nem látnák. A közösségtudathoz, ha úgy tetszik szociális érzékenységhez az is hozzá tartozik, hogy megtámadott társaim védelmére kelek. Még ha nem is ismerem, akkor is nemzettestvérem, és kitől-mástól kaphat az ember segítséget, ha nem a honfitársától. Sajnos a már előbb említett individualizmus egy atomizált társadalmat hozott létre, ahol mindenki burokban él, és amíg valami az ő kis bűvkörét nem zavarja, nem lép. Ha a közösségek eltűnnek, a nemzet megszűnik nemzetnek lenni.
Ha már a nemzet védelménél tartunk, nem mehetünk el a kereszténység védelme mellett sem, hiszen életterünk védelme összefonódik kultúránk védelmével.
Szent László nem egyszer vert vissza támadásokat, keletről és nyugatról egyaránt. És eközben terjesztette a keresztény hitet, ami ma is identitásunk alapja. Nekünk ez természetes, azonban azon honfitársaink sem vonhatják ki ez alól magukat, akik nem járnak templomba, illetve nem hisznek Istenben. Ugyanis egész Európa a keresztény kultúrkör, ahol a társadalmi normák Krisztus tanításai alapján jöttek létre és lettek elfogadva. Azonban – csak úgy, mint Szent László idejében – ezek az alapok támadás alatt vannak. Belülről fenyegeti a liberalizmus erkölcstelen, felforgató, a természettel és a józan ésszel szembemenő agymosása és destruktív hatásai, kívülről pedig azon iszlám tömegek, akik jelenleg is ostromolják hazánk, és Európa déli határait.
Az utóbbi önmagában nem is lenne egy olyan hatalmas és kezelhetetlen probléma, mint amilyen jelenleg, ugyanis ha meglenne még Európának az az „immunrendszere”, ami évezredeken keresztül megvolt, megállítaná ezt a migrációs hullámot. Azonban köszönhető a liberalizmus térnyerésének, az emberek félnek kinyilvánítani nemtetszésüket a migrációval, melegfelvonulásokkal és egyéb destruktív jelenségekkel szemben, ugyanis félnek, hogy megbélyegzik őket a már jól megszokott „bigott” „kirekesztő” „xenofób” és „rasszista” jelzőkkel, holott ő nem azt mondta, hogy gyűlöli ezen embereket, hanem azt, hogy fontos a kultúrám, és a sajátjaim védelme. Itt megint a már említett bátorság kerül előtérbe: merjük-e felvállalni hitünket, merjük-e kimondani a rosszra, hogy rossz, vállalva ezzel, hogy a jelenleg uralkodó trendekkel szembe menve a normalitást, erkölcsöket, Szent László örökségét képviseljük.
Ha tehát úgy érezzük, hogy szent királyunk útján akarunk járni, három alapnak mindenképpen meg kell lennie: Istenhit és becsületesség, Nemzethűség, Közösségtudat. Ez a három dolog kéz a kézben jár, ha az egyik hiányzik, torzul a másik kettő is. Éljünk Krisztusi életet, támogassuk társainkat, törődjünk közösségünkkel. Így törődünk nemzetünk sorsával is, hiszen az minden magyar ember közössége. És mint Magyarország, a lakosai is a keresztény kultúrkörben léteznek, és ebből nyerik identitásukat. Hát ne féljünk ezt megvallani, álljunk ki bátran, Szent László királyunk példájából erőt merítve!
Erő és Elszántság
