Németország megmozdult. Chemnitzben ezrek mentek az utcára, és mondták azt, hogy elegük volt az elmúlt évek, évtizedek német politikájából. Megmozdultak, és kiálltak szűkebb és tágabb közösségükért, kiálltak Németországért. A tömegben javarészt hazafiak, nacionalisták csaptak össze a karhatalommal és az antifákkal. Az egész eseménysor kísértetiesen emlékeztet arra, ami Magyarországon 2006 őszén játszódott le, talán nem is véletlenül.
Európa szerte olyan politikai berendezkedés van hatalmon, amelynek értékrendje szöges ellentétben áll az évezredes európai értékrendekkel. Ezt itt felesleges is lenne bővebben kifejteni. Tulajdonképpen bármelyik európai országban bármikor megismétlődhetnek hasonló események, csak egy katalizátorra van szükség. A nagy kérdés azonban a hogyan tovább? Mi lehet a folytatás? A 2006-os magyarországi események utóélete erre is választ adhat, és ez talán remek alkalom arra, hogy ezt a kérdéskört egy kicsit boncolgassuk. Fontos az elején leszögezni, hogy jelen írásnak nem a hátrafelé mutogatás a célja, hanem éppen a tanulságok levonása, illetve gondolatébresztés, hiszen az itt megfogalmazottakat sokkal hosszabban is lehetne taglalni. Éppen ezért személy vagy szervezet neveket csak ott fogok említeni, ahol ez végképp kikerülhetetlen, mivel sokkal inkább a folyamatokat tartom elsődleges fontosságúnak.
Magyarországon az utcai harcok október huszonhárom után gyorsuló ütemben veszítettek erejükből, jelentőségükből, még ha nem is szűntek meg, hiszen még 2009-ben is sor került ilyenre. Ugyanakkor az események utáni hónapokban több szervezet is megerősödött. A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom végérvényesen a jobboldal meghatározó, sőt, a következő évekre vezető erejévé vált, míg a pártpolitika égboltján a Jobbik robbant be fénylő üstökösként. A hazai radikális oldal akkori vezetői kiválóan éreztek rá a belpolitikai válság kínálta lehetőségekre. Széleskörű együttműködés kezdődött, és a Hunnia Mozgalom, a Magyar Gárda illetve a Betyársereg megalakulásával a már meglévő szervezetekkel együtt mindenki megtalálhatta a számára megfelelő formát, aki valóban tenni is szeretett volna. Mindeközben három olyan témát is sikerült felkarolni, melyre az egész társadalom fogékony volt. Az első a határon túli magyarság ügye, a második az Európai Unióhoz fűződő viszonyunk, míg a leghangsúlyosabb a cigánybűnözés jelensége. Tulajdonképpen úgy tűnt, senki és semmi nem gátolhatja meg, hogy Magyarországnak viszonylag rövid időn belül akár radikálisan jobboldali vezetése legyen. Hogy ez miért nem lett így, azt a következőkben próbálom meg felvázolni.
A hangsúly talán érthető okokból, de a pártpolitikára terelődött. Az akkori viszonyok és folyamatok alapján ugyanis úgy tűnt, hogy lehet keresnivaló ezen a terepen. Utólag ez a nézet, illetve ennek a kizárólagossá tétele, mindent alá rendelése óriási hiba volt. Egyrészről a néhai radikális oldalon egyszerűen nem állt rendelkezésre olyan minőségű emberállomány, amely képes lett volna megfelelően kiszolgálni, működtetni egy felduzzadt szervezetet. A társadalom szinte minden részéből jöttek a jelentkezők hirtelen felindulásból, hazaszeretettől fűtve, azonban bármiféle eszmei vagy tárgyi tudás nélkül. Félbolondok által terjesztett történelmi „tények” és ellenőrizetlenül a nyakunkba zúduló „igazságok” jelentették az eszmei muníciót a többségnek, amihez hozzájárult az is, hogy ezekben az években kezdett robbanásszerűen terjedni az internet használat. Illetve ott voltak a szubkulturális háttérrel rendelkező tömegek. Ezek egy-két fokkal már jobb helyzetből indultak, de az eredményes szervezéshez, a valódi munkához már egyszerűen ezeknek a csoportoknak sem volt akaratuk. Egyesek megelégedtek a kocsmai hőbörgéssel, míg mások nem értették meg, hogy egy rendszer megváltoztatásához, az ország irányításához nem elegendő összecsapni a karhatalommal.
Az már az EP választás környékén észrevehető volt, hogy a hirtelen felduzzadt embertömeget nem igazán tudta kezelni senki. Olyan, hogy tudatos kiválasztás, egyszerűen nem létezett. Tehetségtelen emberek érezték úgy, hogy nekik szerepelni kell mindenáron (ez messze nem jelenti azt, hogy csak ők szerepeltek), miközben sok tehetséges ember nem merte felvállalni azt a pozíciót, ami talán megillette volna őket (és így nem is baj, hogy nem tették, mert olyanokkal nem lehet mit kezdeni, akik valamit nem akarnak vagy mernek).
Érdemes néhány mondatot szánni arra, kik is alkották, kikből is tevődött össze ez a nemzeti oldalt akkoriban és mi lett a sorsuk? A legszélesebb réteget azok az egyszerű emberek alkották, akiknek a kilátástalanságban jelentettek némi reménysugarat a 2006 utáni évek folyamatai. Egyszerű munkásemberek, akik valamit ugyan akartak tenni, de ezért jelentős áldozatot már nem mertek vállalni. A szorgalmasabb, alázatosabb részük szépen beilleszkedett a Jobbik párttagságába, ahol aztán évekig elvoltak szórólapozással, aláírásgyűjtéssel ameddig meg nem unták. Komolyabb feladatokra a legjobb szándék mellett is csak elenyésző részük volt hajlandó, és a legtöbbször nem is a tehetség, hanem a bátorság, az akarat, az áldozatvállalás hiányzott.
Jelentős tömegek fordultak történelmi korszakok felé, gombamód szaporodtak a hagyományőrző egyletek. Azt gondolták, valamiféle Honfoglalás (vagyis Hazatérés) előtti világ köszönt majd az ősi Kárpát-hazára. Az egyébként teljesen ismeretlen és rekonstruálhatatlan táltos rítusoktól kezdve a második világháborús katonáig minden akad. Nemzeti radikalizmusukat mindenféle korhű ruhákba történő havi egyszeri, kétszeri beöltözésben élték meg, és élik meg a mai napig. A hagyományőrzés rendkívül fontos terület, hiszen a múlt ismerete nélkül nem lehet jövőt építeni, ám ez utóbbit valamiért nem tartják szükségesnek, így ebben a harcban, melyet a mai korban, mai körülmények között, mai frontvonalakon kell vívni, nem sokban számíthattunk és számíthatunk rájuk.
Mindig első sorban voltak a fiatalok. Szurkolók, szkinhedek, rockerek. A nemzeti oldal harcosai. Csak éppen az ütközet után mindig elfogyott a tudomány. Nem voltak képesek megérteni, hogy egy eldobott üvegtől még nem lesz rendszerváltás, hogy egy részegen kiabált „sz*r Románia” miatt nem tér vissza újra Kolozsvár, ahogy koncerteken éltetve a Führert sem áll fel a Harmadik Birodalom.
Jelen volt még egy szűkebb, de kifejezetten aktív mozgalmi réteg. Azok, akik már 2006 előtt is tevékenyen részt vettek a nemzeti ellenállás építésében. Róluk kell talán most itt a legkevesebbet írni, hiszen tudták, mit miért tesznek és csinálnak, jelentős részben nekik köszönhető, hogy a 2006 őszi eseményeknek a radikális oldal jelentős megerősödése lett az eredménye, és hogy ma még egyáltalán lehet miről beszélni nacionalizmus címén.
A fentebb felsoroltak csak elenyésző számban voltak hajlandóak további, akár építő jellegű tevékenységet folytatni hosszabb távon is. Ezektől a kevesektől aztán mindenki elvárta, hogy váltsák meg az egész országot. Kialakult egy hangos réteg, azoknak a csoportja, akik mindig, mindenkit folyamatosan kritizáltak. Legfőképpen azokat, akik tettek, cselekedtek, szervezkedtek is – vagyis olyan tevékenységet folytattak, amelyet a kritizálók egyébként egyszerűen nem is akartak soha csinálni.
A hirtelen felduzzadt szervezetek létszáma aztán többek között a fenti jellemzők miatt is, de elkezdett apadni, amikor a fellelkesültek rájöttek, hogy nem lesz két éven belül visszacsatolva Erdély, a rendszer utcai kergetőzéssel nem leváltható, és Izrael sem tűnik el a föld színéről. A nemzeti márkájú pólók szép lassan eltűntek a fiókok mélyén, az azokat viselő harcosok pedig visszatértek 2006 előtti életvitelükhöz, amelyet talán soha nem is hagytak el igazán. Elenyészően kevesen voltak azok, akik valóban hajlandóak voltak feladni addigi életüket, akik valóban tenni akartak a továbbiakban, és ezért készek voltak hosszútávon életmódot váltani és áldozatokat hozni. „Én ott voltam 2006-ban” – harsogják sokan a mai napig. Csak éppen észre kell venni, hogy ezzel semmire nem megyünk 2018-ban.
Aztán az átlag nemzeti radikális akarata és szándéka szerint megelégedett a tüntetéseken, megemlékezéseken történő megjelenéssel, ahol lehetett ordibálni, szidalmazni, zászlót lengetni. De ennél többet egyszerűen nem is akartak csinálni, miközben másoktól ezt elvárták és elvárják a mai napig. Később, a közösségi média terjedésével ezt a fajta tevékenységet az utcai demonstrációkról a Facebook kommentelésbe mentették át.
Mint azt feljebb írtam, a hangsúly 2010-re a pártpolitikára helyeződött. Ennek lett alárendelve minden erőforrás. Ez akkor, azokban az időkben jó döntésnek látszott. Utólag azt lehet azonban mondani, hogy a Jobbik 2010-es Parlamentbe kerülése egy majdnem olyan gyors lejtmenetbe kapcsolta a nemzeti radikalizmust, mint amilyen gyorsan az felemelkedett. Elképesztő energiák és erőforrások mentek el olyan ügyekre, melyekkel talán még nem is kellett volna foglalkozni, miközben éppen a lényeg, a hátország megteremtése sikkadt el. Ez végzetes stratégiai hiba volt, de hozzá kell tenni, hogy a közeg nem is lehetett felkészülve ezek megvalósítására. Az alábbiakban három területet kiemelve igyekszek összefoglalni, mire is gondolok.
Célok. Nem megfelelően lettek kijelölve a rövid és hosszú távú célok, de végül a megfogalmazottakhoz sem igazán lett megfelelő stratégia alkotva. Óriási hiba volt a mindenáron történő, lehető leggyorsabb hatalomra jutás szorgalmazása, hiszen ahhoz, mint írásom egészében igyekszek rámutatni, semmilyen feltétel nem volt adott, és erre sokan figyelmeztettek is az elmúlt nyolc évben is, tehát nem lehet mondani, hogy bárki utólag lenne okos. Nem zajlott tudatos építkezés, ennek pedig egyenes következménye volt a gyors és látványos összeomlás. Ha ma meg kellene mondani, miben tart előrébb az úgynevezett nemzeti oldal, mint 2010-ben, akkor mit is mondanánk? Sikerült ügyeket átvinni a nagypolitikán, ez tény, de ebben sem volt soha semmi koncepció, nem koherensen kapcsolódó területekről, intézkedésekről van szó.
A néppártosodásnak hívott terv egyébként támogatható (de nagyon elhamarkodott) alapkoncepcióját egy rendkívül bugyuta, merev megvalósítás követte, mely nem volt képes lekövetni azokat a társadalmi, politikai változásokat, melyeket az a 2015-ös migráció okozott, ami alap esetben aranyat kellett volna érjen abban a politikai és társadalmi térben, melyben a cigánybűnözés fogalma egyre inkább veszített mozgósító erejéből. A nép felé való nyitás nem követte magát a népet és annak érdeklődési körét, igényeit.
Emberi erőforrás. Nem volt kiválasztás és tudatos képzés. Pedig mindennél fontosabb lett volna olyan oktatási programok indítása, melyek közép és hosszútávon megfelelően biztosították volna a működést. Egyetlen kísérlet volt erre, de az első támadások után azonnal el is engedték azt. Mindennél fontosabb lett volna kitűzni egy olyan magán oktatási rendszer alapjainak a megteremtését, melyben bölcsődétől a felsőfokú tanulmányokig a megfelelő világnézettel rendelkező új, irányításra képes elitet lehetett volna felnevelni. Fentebb viszont vázoltam nagy vonalakban, hogy az un. nemzeti radikális közeg képtelen volt megfelelő mennyiségben megfelelő minőségű és főleg megfelelő elszántságú embert kitermelni magából. Akik számba jöhettek volna, hamar kiábrándultak látva a pártpolitikában való vergődést. Márpedig emberi erőforrásra szükség volt mindenképpen, és így a helyeket kívülről töltötték fel, javarészt olyan emberekkel, akiknek nem szívügyük, hanem gazdasági érdek, megélhetés volt pusztán ez a munka. És ezért ők hibáztathatóak a legkevésbé. Azoknak sokkal inkább jár a szemrehányás, akik bár tehették volna, és a képzettségük, tehetségük is adott volt, mégis megelégedtek a langyos szalonpolitizálással, és nem voltak bátrak vagy hajlandóak feladni kispolgári életüket. Nem voltak áldozatkészek. Ez pedig az ő felelősségük is, de felelősek azok, akik miatt az arra egyébként hajlandó, tehetséges emberek is inkább elfordultak a párt jelentette lehetőségektől.
Gazdasági függetlenség. Ennek megteremtése már az előző két pont sikertelenségéből is adódik, hiszen sem stratégiai, sem humán feltételei nem voltak meg. Egyszerűen nem lett megteremtve egy olyan széles gazdasági hátország, mely garantálta volna a különböző szervezetek megfelelő és célirányú működésének a feltételeit. Egy olyan hálózat kiépítése, mely jövedelmet termelt volna, és amelyben mindenki, aki dolgozni akar, megtalálhatta volna a maga szerepét és helyét. Így államtól és oligarcháktól függetlenül is finanszírozni lehetett volna azon szervezeteket és tevékenységüket, és létrejöhetett volna egy összehangolt működés párt, civil szervezetek és mozgalmak között. Így pedig hosszútávon eredményesen küzdhettek volna a valódi nemzeti érdekekért a Kárpát-medencében ki-ki a saját területe és tevékenységi köre szerint.
Az írás végén megengedem magamnak, hogy feltegyem, legkevésbé azokon múlt a történet, akik részt vettek benne és építették. Megengedem magamnak hogy feltegyem, mindenkit a lehető legjobb szándék vezérelt akkor, amikor döntéseit meghozta. De a következményeket akkor is vállalni kell, melyekkel nem csak magunknak tartozunk felelősséggel, hanem mindenki másnak is, akinek ezek számbavételével segíteni tudunk.
A 2006-os történet 2018-ra végképp lezárult. Tulajdonképpen nagyon sok szempontból nemhogy előrébb nem vagyunk, de sokkal inkább hátra léptünk. Pedig a 2006 óta eltelt 12 évben elképesztő erőforrás lett mozgósítva, sokan hatalmas áldozatokat hoztak, de egyszerűen ez sem volt elég. Ma Magyarországon 2018-ban nincs olyan, hogy nemzeti oldal. Nincs radikális nemzeti oldal. Szervezetek és emberek vannak, akik igyekeznek közösségeket létrehozni, igyekeznek hagyományainkat ápolni. A pártpolitika nem megkerülhető, de talán az egyik legfontosabb tanulság, hogy nem szabad mindent alárendelni, hiszen mint láthattuk az elmúlt nyolc évben, maga a rendszer van úgy felépítve, hogy abban jelen állapotban képtelenség eredményesen működni. Az a vár, amit építettünk, a szemünk láttára dőlt össze. Csak az alapok maradtak meg. Az viszont már rajtunk múlik, hogy sikerül-e őszintén szembenézni a hibákkal, sikerül-e kijavítani ezeket, és elég kitartóak vagyunk-e ahhoz, hogy a következő évtizedekben olyan erős jobboldalt építsünk, melyet már nem fújhat el az első komolyabb vihar, és amely képes lesz megfelelő válaszokat adni a 21. század kihívásaira, melyekkel nem csak Magyarországnak, de Európának is szembe kell néznie.
– Palotay / Aktivizmus / N.Z. –
