Egyszer volt, hol nem volt… Akár kezdődhetne így is a Dnyeszter Menti Moldáv Köztársaság (Transzisztria) és Moldova között kitört függetlenségi háború leírása. Dér Zsolt írása.
A Szovjetunió szétesése utáni kaotikus helyzet és a Moldovai Köztársaság függetlenné válása után robbant ki a konfliktus az országban élő orosz és ukrán lakosság, valamint a moldávok között. A probléma gyökere egészen 1928-ig nyúlik vissza, mikor is a kommunista felforgatás miatt meggyengült és polgárháborúba süllyedt Oroszország elvesztette Besszarábiát, és az Romániához került. A II. világháború alatt többször is gazdát cserélt, majd 1944-es szovjet megszállása után a Szovjetunió része maradt annak széteséséig.
A gorbacsovi peresztrojka hatására felerősödtek a szeparatista mozgalmak és ezzel együtt a román és szláv népcsoportok közötti ellentétek. Ezt tovább erősítette az 1989. augusztus 31-én elfogadott nyelvtörvény, mely a moldáv (román) nyelvet tette hivatalossá az orosz helyett, valamint a cirill betűs írást a latin betűs váltotta fel. Innentől folyamatossá váltak a zavargások a kormány nemzetiségi politikája miatt.
Az 1989-es romániai forradalom tovább élezte a helyzetet, hiszen egy román-moldáv egyesülés rémképét vetítette előre az oroszoknak és az ukránoknak egyaránt. A Transzisztriában és Gagauziában élők a föderális államberendezkedést szerették volna elérni. A moldáv kormány elutasító magatartása után 1990 augusztusában Gagauzia, szeptemberben Transzisztria kiáltotta ki a függetlenségét Moldovától. Ezt sem az orosz, sem a moldáv kormány nem ismerték el.
1990. november 3-án Dubasari városában került sor az első halálos áldozatokat is követelő összecsapásra. A helyi rendőrség egy a Dnyeszter hídjához felállított barikádot próbált meg fegyveresen felszámolni, mely a civil ellenállók közül három halottat és tizenhat sebesültet követelt.
A következő 1991. december 21-i összecsapásig gőzerővel folytak a szervezkedések mindkét oldalon. Románia tanácsadókat, haditechnikát és fegyvereket küldött a hivatalos moldáv kormánynak, melynek hadserege ekkor a becslések szerint mintegy 30.000 fős volt. Ezekhez csatlakoztak később a román önkéntesek. A felkelők egy nagyjából 9000 főt számláló milíciát hoztak létre a helyi lakosságból, valamint a hozzájuk csatlakozó kb. 5000 doni kozákokból és ukrán önkéntesből. Felfegyverzésüket a hadianyag raktárakból valamint az oroszok támogatásával oldották meg.
Ugyancsak a térségben tartózkodott a 14. orosz hadsereg Alekszandr Lebegy (későbbi krasznojarszki kormányzó, aki egy MI-8-as helikopter balesetben vesztette életét 1992-ben) tábornok vezetésével, ami a későbbiekben a felkelőket támogatta a mielőbbi béke megteremtése érdekében.
A decemberi a híd elfoglalására indított újabb moldáv kísérlet is kudarcba fulladt. A moldávok négy halottat veszítettek viszont foglyul ejtettek 27 milicistát.
1992. március 1-én a dubasari milícia vezetőjét meggyilkolták. A felkelők a rendőrséget vádolták a gyilkossággal és már másnap ostrom alá vették a rendőrség épületét, ahol 26 foglyot ejtettek.
A rendőrőrs elleni támadásra válaszul a Dnyeszter keleti partján álló Cocieri kormányhoz hű lakosai megtámadtak egy fegyverraktárat és három ember halála árán el is foglalták azt, jelentős mennyiségű fegyverhez jutván. Ezek után összecsaptak a felkelőkkel. A harcok kirobbanása után a kormányerők a felkelők ellen harcoló kormányhoz hű fegyveresek oldalára álltak. Ezzel párhuzamosan Cosnita településen is harcok robbantak ki.
A Dnyesztertől nyugatra elhelyezkedő Bender városában letartóztatták az orosz hadsereg őrnagyát ezért a helyi milíciák és a hadsereg megostromolta a rendőrséget. A kormány erősítést küldött minek következtében heves utcai harcok alakultak ki.
A kormány célja a Dnyeszter hídjának elfoglalása volt, mert onnan, tűz alá tudták volna venni a felkelők fővárosát, Tiraszpolt. A helyzetet az orosz hadsereg felkelők oldalán történő beavatkozása mentette meg. Itt már a harcok során a kormányerők a légierőt is bevetették. A harcok súlyosságát mutatja, hogy a hadsereg kilőtt három orosz felségjelű T-64-es harckocsit, kettőt pedig megrongáltak, míg az orosz beszámolók tizenegy kilőtt páncélozott járműről, kettő R-12-es 100 mm-es páncéltörő ágyúról, kettő ZU-23-as ikercsövű légvédelmi ágyúról, valamint nyolcvan ellenséges katona megsemmisítéséről szóltak az itt folyó harcok során. Ennek ellenére júniusban a moldáv erők elfoglalták Bendert, és folyamatos harcot folytatva a felkelők fővárosa felé nyomultak előre.
Az orosz válasz sem váratott magára. Július 3-án miután parancsot kaptak a nyílt beavatkozásra, tüzérségi csapást mértek a város körüli ellenséges állásokra. A harckocsikkal támogatott ellenlökést már nem tudták feltartóztatni a kormányerők. Bender újra a felkelők és az orosz csapatok kezére került. A veszteségeket orosz—ukrán oldalon 364-913 halott, 624 sebesült, moldáv-román oldalon 279-324 halott, 1180 sebesült volt.
A veszteségeket látva illik ide Lebegy tábornok egy mondása a háborúról: „Én, aki egy negyedszázadot szolgáltam le a hadseregben, gyakran megkérdezem magamtól: érdemes-e halomra ölni az embereket, nyomorékká és árvává tenni őket, lerombolni az előző generációk kemény munkájának eredményeit csak azért, hogy végül leüljünk, és aláírjunk egy egyezményt? Egyszerűen átugorhatnánk a civilizálatlan részt. Legerősebb fegyverünk a józan ész.”
Július 21-én aláírták a tűzszüneti megállapodást és létrehozták a Közös Ellenőrző Bizottságot. A térségben ma 2400 orosz katona és 10 ukrán megfigyelő vigyázza a békét.
(AlfaHír Hírportál, Dér Zsolt)
