Végre talán kezdenek az európaiak rádöbbenni, hogy a bevándorlás és az iszlám életveszélyes robbanóelegyet alkot, amelyet sürgősen hatástalanítani kell, ha túl akarjuk élni. Gazdag István írása.
A szociológia vulgármarxista dogmáival ellentétben a nyomor nem szükségképpen párosul erőszakkal és bűnözéssel, migrációval és dzsiháddal. Nincstelenek és nyomorgók Indiában, Kínában és Dél-Amerikában is vannak, mégsem indulnak neki a világnak féktelen hordaként, mindenen és mindenkin átgázolva. Noha több százezres, sőt többmilliós kolóniákat alkotnak Európában, azok, akik ezekből az országokból érkeztek, megfogják a munka végét, diszkréten élnek köztünk, és nem próbálják meg ránk erőltetni sem a vallásukat, sem a szokásaikat. Az Afrikából és a Közel-Keletről beözönlő új honfoglalók viszont nem képesek és nem is hajlandók integrálódni, inkább bennünket, őshonosokat akarnak dezintegrálni. Viselkedésük nyilvánvaló genetikai, szociokulturális és történelmi okokra vezethető vissza. Az iszlám híveiként teljesen idegen számukra egy szekuláris és pluralista világ eszméje, és mivel döntő többségükben rendkívül elmaradott falusi környezetből származnak, halvány fogalmuk sincs az innovációról és az alkalmazkodásról. Ez azonban elég indok arra, hogy gyűlöljék az egész világot? Elég indok arra, hogy végezni akarjanak mindenkivel, aki másként gondolkodik, kezdve az ateistákkal, folytatva a keresztényekkel, a hindukkal és persze a síitákkal?
Nihilista világfájdalmára a mohamedán ifjúság egyre növekvő hányada Európában és máshol is, atyái vallásában remél gyógyírt találni, ezért a Korán és a saría legszélsőségesebb értelmezésére alapozva és gyakran a saját perverz szexuális fantáziájától ösztökélve – elvégre 72 huri és „örökké friss” kisfiúk várják a sahidokat, a hitükért meghalt muszlim mártírokat a paradicsomban – a dzsihádot tartja legfőbb, sőt egyetlen életcéljának. Akár tetszik, akár nem, a már itt élő és a most Európa kapuit ostromló bevándorlók gyerekeiből lesznek a holnap dzsihadistái. Minden jogunk megvan tehát arra, hogy ne engedjük őket nálunk megtelepedni, annál is kevésbé, mert nem kérdezték meg a véleményünket, mielőtt elindultak volna hozzánk. Akárcsak Törökországban, Jordániában és Libanonban, átmeneti gyűjtőtáborokban kellene elhelyezni, majd sürgősen vissza kellene zsuppolni őket valamelyik muzulmán befogadóországba, hogy az érdemtelen európai kafírok helyett inkább saját hitsorsosaikat szerencséltessék magas szintű iskolázottságukkal és piacképes szaktudásukkal. Példának okáért a vásárlóerő-paritásos GDP-országlista 14. helyén tanyázó és munkaerő-szükségletét évtizedek óta főleg indiai és távol-keleti emberanyaggal fedező, mellesleg pedig a világ vezető fegyverimportőreként a jelek szerint kiapadhatatlan anyagi forrásokkal rendelkező Szaúd-Arábiát vagy az előbbi rangsor 17. helyét elfoglaló és évek óta impozáns gazdasági növekedést produkáló Törökországot. Annál is inkább, mert az USA mindenre elszánt cinkosaiként mindketten aktívan hozzájárultak a közel-keleti feszültség kiélezéséhez, és így – jenki patrónusuk mellett – legfőbb felelősei a jelenlegi migrációs hullám kiváltásának. Logikus módon nekik kellene élvezniük a „gyümölcseit” is, a Szíriából és Irakból (Afganisztánból, Jemenből, Szomáliából stb.) elüldözött és – jobb híján (?) – Európába özönlő, magasan kvalifikált szakemberek személyében. Egyébként humanitárius szempontból is mélyen elítélendő, hogy az európai vezetők önző gazdasági érdekeiktől vezéreltetve a legjobb munkaerejüktől fosztják meg ezeket a fejlődő országokat, nálunk marasztalva atomfizikusaikat, agysebészeiket és fejlesztőmérnökeiket. Mi ez, ha nem annak a kolonialista és rasszista szemléletnek a továbbélése, amelynek szellemében Európa évszázadokon át kizsákmányolta a gyarmatait?
Más kérdés, hogy egyfajta történelmi revánsként most a volt gyarmatokról érkező bevándorlók zsákmányolják ki Európát, mégpedig választott vezetőink együttműködésével, akikről nem tudni, hogy valójában milyen szolgálatokat is tesznek választóiknak, csak azt tudni, hogy mennyibe kerülnek, mely problémákat képtelenek megoldani és milyen steril szabályokat képesek kiötleni. A végtelenségig kukacoskodó brüsszeli bürokrácia tehetetlennek mutatkozott ígéretei megvalósításában, és alkalmatlannak a felmerült vitális kihívásokkal szemben. Hiába kecsegtetett azzal, hogy a lisszaboni stratégiával 2000 és 2010 között megteremti a világ legversenyképesebb és legdinamikusabb tudásgazdaságát, a megannyi kedvező konjunkturális körülmény (alacsony kamatszint, gyönge euró, az energiahordozók és nyersanyagok árának esése) ellenére gyakorlatilag e téren is kudarcot vallott. Az EU 28 tagállamában tavaly júniusban átlagosan 9,6 százalékos volt a munkanélküliségi ráta a gazdaság 1,8 százalékos növekedése mellett, sőt az eurózóna jelzőszámai még ennél is rosszabbak voltak (11,1 százalékos munkanélküliség és 1,5 százalékos gazdaságnövekedés), eklatánsan cáfolva azt a lózungot is, hogy annál jobban teljesítenek a gazdaságok, minél teljesebb az integrációjuk mértéke.
Földrészünket lassanként szó szerint is maga alá temeti a harmadik világbeli invázió kiapadhatatlan áradata, az európai vezetők azonban – néhány kivételtől eltekintve – tétlenül asszisztálnak a nyomában elkerülhetetlenül bekövetkező civilizációs kataklizmához, sőt egyesek közülük gyalázatos kollaboráns magatartásukkal még elő is segítik azt, gyáván meghunyászkodva a népeiket sújtó demográfiai dzsiháddal szemben. Ahelyett, hogy a választóiktól kapott politikai felhatalmazáshoz híven a natalitás növelésével, a munkanélküliség csökkentésével, a határok védelmével és az iszlám fanatizmus megfékezésével törődnének, defetista és fatalista módon az új honfoglalók iránti „patologikus altruizmus” (Kevin MacDonald) mantráját prédikálják. Az EU egy szenilis Big Mother: kész mindent szabályozni, mindenbe beleszólni, és mindenkit mindentől megvédeni, kivéve az őshonos európaiakat a puszta létüket fenyegető legfőbb veszélytől, a lakosságcserés gyarmatosítástól. A politikai korrektség Amerikából importált dogmája arra készteti Európa nagy részét, hogy tragikus passzivitást tanúsítson saját hanyatlása és holnap talán az elsüllyedése iránt.
(Gazdag István- www.demokrata.hu)
