A Bádog Blogon összeszedték a „legjobb” liberális kommenteket és írásokat a keddi Osztrák-Magyar meccsről. Az alábbi, gondolatoknak nem nevezhető, hányáshoz hasonló állagú, mondatok a magukat értelmiséginek nevező, liberális „gondolkodók” okádták ki magukból. A teljesség igénye nélkül olyan neveket találunk közöttük, mint dániel péter, az Indexes tóth gergely, vagy az Amerikai Magyar Népszavában író bartus lászló (nem véletlen a kis betű!). Természetesen a mocskolódásokat Bayer Zsolt kommentálta is a maga őszinte és szókimondó stílusában.
„Futballnemzet leszünk, ha éhen is döglünk bele!”
A magyar csapat győzelme Ausztria fölött normális körülmények között egy örömteli sportsiker lenne. Egy sportsiker, aminek rossz szájíz nélkül örülhet bárki, akinek épp az a hobbija, hogy túlfizetett szórakoztatóipari munkásoknak drukkol szabadidejében.
De ebben az országban már régóta nincsenek normális körülmények. Nálunk a miniszterelnök sok év kitartó munkájával a futballt kőkemény politikai üggyé tette és önmagával azonosította.
Ő az, aki a kertje végébe stadiont építtetett közpénzből, ő az, aki két évtizede futball-metaforákban beszél a népéhez, és ő az, aki az emberek megkérdezése nélkül üresen kongó stadionok tucatjait építette fel az országban – összesen több pénzből, mint az állami kórházaink teljes adósságállománya.
Orbán mindent a focira tett fel, így annak minden eredménye az ő politikáját igazolja – visszamenőlegesen is. Lehet efölött siránkozni vagy lelkendezni, de ezek a tények – a tényeket figyelmen kívül hagyni pedig körülbelül annyira eszes dolog, mint figyelmen kívül hagyni a piros lámpát.
Orbán és talpnyalói a magyar válogatott sikerét a saját politikájuk sikereként fogják magyarázni. Annak a perverz kormányzásnak az igazolására, ahol nem robottechnológiába, nem oktatásba, nem kutatás-fejlesztésbe öntik a pénzeket, hanem bőrlabdát kergető félanalfabétákba meg csiricsáré vidéki stadionokba.
Nem számít, hogy az iskolákban nem volt fűtés télen, nem számít, hogy rohadnak a kórházak és moslékot kapnak enni a betegek, nem számít hogy az elmúlt hat évben a szegények még szegényebbek lettek, nem számít, hogy az Orbán-família maffiamódszerekkel lopta szét az országot, nem számít, hogy félmillió magyar menekült nyugatra az elmúlt 6 évben. Az számít, hogy 2:0-ra megvertük az osztrák csapatot, folytassa Orbán, épüljenek tovább a stadionok, hej!
Nem véletlenül a diktatúrák szokása, hogy saját zsarnokságukat csillogó sportsikerekkel legitimálják. Minél nagyobb a szabadság és a jólét egy országban, annál kevésbé szükséges, hogy az állam sikerélmény-pótlékokkal szúrja ki az állampolgárai szemét.
A másik oldalon ott van Kína, Szovjetunió, NDK, akik sportnagyhatalmak voltak, de 100 lakosukból 99 bármikor cserélt volna egy dán állampolgárral. Előbbiek hozták az aranyakat, az utóbbiban meg volt mit enni. Hölgyeim és uraim, kenyerünk az nincs, de nálunk lesz a legnagyobb cirkusz – ha beledöglünk is.
Tudásalapú társadalom, ugyan már, nyugati métely. Oszt mire mennek vele a vékony keretes szemüveges, raccsoló okostojások? Mi bármikor leverjük őket fociban. Vagy az utcán, höhö. Nem kell ide változás, csak dagadjon a kebel a büszkeségtől, a kutyaúristenit neki, há futballnemzet vagyunk, há nem?
Dőljünk hátra a vietnámi papucsban, hálós atlétában, Sárkány sörrel a kézben, a hitelre vásárolt plazmatévé előtt, és hessegessük el a gondolatot, hogy szánalmas galacsintúrók vagyunk, akik gyávák ahhoz, hogy elkergessék a nyakukról a zsarnokot – inkább megfürdőznek vele a hamis fényben. Megérdemeljük Orbánt életünk végéig.” (Nyugati fény)
Ha megengedik kedves olvasóim, nem mennék bele fenti írás lelkiségének mélyelemzésébe, ilyesmiket utoljára a Tanácsköztársaságnak becézgetett patkánylázadás bukása után írtak a Bécsbe emigrált patkányok, akik azóta is jogfolytonosak, lásd ezt itt, vagy az Amerikai Népszavát, vagyis Bartus Lászlót, a két lábon járó szargalacsint, vagy az Indexet Tóth Gergellyel, és az összes többit, akiket volt szerencsénk idézgetni az elmúlt két napban, mióta vért hánynak kínjukban, amiért győzött a magyar válogatott.
Ennek a nyugati fénybe ájult gecinek is csak egy apróságra szeretném felhívni a figyelmét. Teljesen igaz, hogy a volt szovjet típusú diktatúrák – élükön az NDK-val! – nagyon komolyan vették a sportot, és valóban volt ebben egyfajta pótlék, amit a népnek szántak minden más helyett. Szabadság helyett, kenyér helyett, élhető élet helyett. És ugyanilyen okokból vették halálosan komolyan a sportot ezen országok sportolói is, akik számára ez volt például a kitörési lehetőség is egyben. Bár ha valaki megnézi Kósa Ferenc filmjét, a Küldetést, ami Balczó Andrásról szól, mást fog gondolni erről is, és meggyőződhet róla, hogy nagy-nagy szerencsénkre a nyugati fény-féle tetveken kívül is van élet.
De: A fényességes Nyugat, élén a még fényességesebb Egyesült Államokkal még ennél is komolyabban vette a sportsikereket. És az Egyesült Államok az az ország, amelyik a legtöbb pénzt fekteti például a legmodernebb doppingokba, amelyik a legkomolyabb tudományos háttér apparátust tartja fenn ezen a vonalon. És az USA az az ország, amelyik csak ritkán bukik meg a dopping teszteken, ugyanis ők járnak egy lépéssel a VADA előtt, továbbá furfangosan megoldják azt is, hogy a sportolóikat ne lehessen ellenőrizni.
Szóval, nagy a verseny a „ki veszi komolyabban a sportot” sportágban.
Az pedig, hogy ez a nyilvánvalóan lúdtalpas, kígyóvállú, nyálcsorgató kis fingzsák, aki belebújt a nyugati lúdvércbe, akit egész szánalmas, kibaszott, felesleges életében kiröhögtek, ha valami sport került szóba, aki egy egyeneset nem tudott soha labdába rúgni, kötélre nem tudott felmászni, aki távolugráskor ötven centinél zuhant le a valagára, aki sírva verte a faszát az iskolai bálokon a klotyón, mert tudta, nő ingyen az életben nem fog ránézni, szóval hogy ez „túlfizetett szórakoztatóipari munkásoknak” nevezi a focistákat, teljesen érthető. Ez pszichiátriai kérdés. Mint a homokos muszlim állat, aki képtelen volt feldolgozni önnön vágyait, így inkább bement az orlandói bárba, hogy megölje azokat a vágyakat. Vagy mint a hozzá mind külsőre, mind belsőre tökéletesen hasonlító Tóta W. Árpád, aki szintúgy betegesen gyűlöli a sportot, a sportolókat, s legjobban az olimpiát gyűlöli, ahol csupa olyan ember látható, akikre ő legnagyobb bánatára soha nem fog hasonlítani, mivel ő egy teleszart térdzoknira hasonlít leginkább, arcban pedig nagyszerűen hozza Marty Feldmant, annak kedvessége, embersége és tehetsége nélkül.
De semmi baj gyerekek.
A sport a normális emberi élet szerves része.
Ti viszont nem vagytok azok, és erre előbb-utóbb magatok is rájöttök majd. (Amint megkapjátok a misztikus tudást, azonnal adjátok tovább a haverotoknak, Dániel Péternek, hogy ne nekünk kelljen, a fenének van kedve gumikesztyűt húzni…)
Az Indexes Tóth Gergely is megírta a magáét, hozva a népszava formáját, íme:
„Ne féljen bevallani, ha a magyar válogatott ellen szurkol!
Persze, harminc éve nem voltunk világversenyen, meg a nemzeti érzésnek felül kell emelkednie a politikán…
Mégis sokan vannak, akik úgy érzik, annak ellenére, hogy nagyon jó lenne végre-valahára átélni már valami tényleg autentikus, tényleg katartikus, tényleg össznépi sikert, végső soron minden egyes Eb-pont a fideszes elit hamis önigazolását szolgálja.
Igazolja a lepusztuló kórházak szomszédságában emelkedő üres stadionokat, a fideszes hűbérben lévő semmirekellő klubokat, a közpénzből költekező futballoligarchákat. És sokan úgy látják, hogy bár a politikai vezetők a világ legdemokratikusabbnak tartott országaiban is szeretnek focisikerekben sütkérezni, Orbán Viktor más. Ő maga a magyar futball; aki egész önképét futballfrázisokból építi fel, a háza végébe stadiont emeltetett, fiából profi focistát akart faragni. És sokaknak nincs kétsége afelől, hogy az Eb-n minden egyes megszerzett magyar pontot Orbán ugyanúgy a saját sikereként fog beállítani, mint ahogy az utolsó szavazatig kisajtolt minden propagandalehetőséget a 2013-as árvíz során mutatott nemzeti összefogásból.
Nem az a célom, hogy egyik vagy másik narratíva felett állást foglaljon, tényleg nem. Viszont arra fel akarom hívni a figyelmet, hogy bár a nyilvánosság előtt sokszor nem vállalható, 2016 Magyarországán mégis méltányolható, ha valaki a válogatott ellen szurkol.”
Hogy ilyen nincs? Jaj, dehogy nincs! Elég egy pillantást vetni Tóth Gergely pofájára, és minden érthetővé válik!
Az alábbi írás az Amerikai Magyar Népszavában látott napvilágot. Az orgánumot Bartus László jegyzi, ő Farkasházy Hócipőjének is állandó szerzője. Nos, szerintem ilyet még nem olvastak:
„MIÉRT NEM SZURKOLUNK A MAGYAR VÁLOGATOTTNAK?
Nem azért, mert nem vagyunk jó magyarok, vagy pláne nem azért, mert nem vagyunk magyarok. Azért nem szurkolunk Orbán csapatának, mert ezt a csapatot nem érezzük magunkénak. Ennek a csapatnak a sikere nem a magyar nép, hanem Orbán sikere lenne. Ezt pedig nem akarjuk. Ez a csapat, gondoljanak bármit a játékosok, nem a magyarok, hanem Orbán csapata. Érte játszanak.
Ebben a csapatban a magyar adófizetők több százmilliárd forintja van, a stadionokkal együtt, amelyeket Orbán a magyar nép megkérdezése nélkül saját elhatározásából épít, mert neki ez a hobbija. Ezek a stadionok a diktatúra jelképei. Azzal, hogy a létszám bővítésének köszönhetően Orbán csapata kijutott az Európa-bajnokságra, mindezt igazolva látja. Ha ez a csapat a legkisebb sikert is eléri, akkor az Orbán lopásait, sikkasztását, a tao-nak nevezett befolyással való üzérkedést szentesíti utólag.
Ez a magyar válogatott egy diktatúra önigazolására szolgál, és azért nem szurkolunk neki, hogy a diktatúra ne tudja ezzel igazolni magát. A magyar emberek tömegei halnak meg a magyar egészségügyben úgy, hogy nem kellene meghalniuk, mert Orbán stadionokra és erre a csapatra, a gyengén teljesítő sportágra költötte a magyar emberek pénzét. Azért nem szurkolunk, hogy ez feledésbe merüljön azzal, hogy egy meccsen nyer a csapata. Az oktatás olyan helyzetbe került, hogy a mindent eltűrő tanárok is lázadnak, mert már nem volt kréta, nem volt fűtés és világítás. De biztos, hogy elég labda volt Felcsúton.
Azok a demokraták, akik nem látnak mást, csak a Magyarország feliratot, és hazafias vagy sportbaráti kötelességüknek érzik, hogy az Orbán-csapatnak szurkoljanak, máris beleestek Orbán több százmilliárdból állított csapdájába, hogy bennünket maga mellé állítson, nekünk közös ügyünk legyen egymással, keveredjünk össze vele, és mi azért szurkoljunk, amit ő ad nekünk. Ne legyen különbség elnyomó és elnyomott között, érezzük magunkénak azt a rendszert, amely jogainktól és méltóságunktól foszt meg.
Mi nem esünk ebbe a csapdába. Sajnáljuk azokat a futballistákat, akik önhibájukon kívül estek abba a helyzetbe, hogy egy diktátor dicsőségéért küzdjenek. De megkapják érte a pénzüket. Válogatott játékosnak sem kötelező lenni egy diktatúra csapatában. Mi nem ellenük, hanem Orbán ellen szurkolunk, és azt kívánjuk, hogy ahányszor pályára lép ez a csapat, 10:0-ra kapjon ki. Nem azért, mert nem szeretjük Magyarországot, hanem azért, mert szeretjük. A diktatúrák a sportsikerekkel hosszabbítják meg létüket.
Ma este tehát „Hajrá Ausztria”, és azt várjuk, hogy minél előbb essenek ki, hogy Orbán megszégyenülve, és ne diadalittasan térjen haza. Az olyan ország, ahol a parlament bezár, mert a diktátor az Európa-bajnokságra megy, saját sírját ássa, ha a diktátornak szurkol. Majd eljön az idő, amikor szabadság lesz, nem a diktatúra irányítja a sportot, hanem piaci viszonyok között működik belső autonómiával, akkor majd lelkesen szurkolunk a magyar csapat sikereiért. És kitalálunk valami más buzdítást, mert amit Orbán kisajátított, azt még a szánkra sem vagyunk hajlandóak venni.”
Nagyon komoly erőfeszítésbe kerül egy ilyen szöveg elolvasása után nem kimondani és nem leírni, amit gondolok, amit szeretnék, amire képes lennék ezekkel a rohadékokkal.
De semmi baj. Iszonyatosan rossz napjaik, estéik lehetnek, és a sok frusztrációba, tehetetlen, eszement gyűlöletbe, önmaguk mérges nyálába fognak beledögleni.
És ez így helyes, így jó, így szép, így tökéletes…
(badog.blogstar.hu nyomán Betyársereg, Fotók: hunmob.com)
