A pápa egy ponton alapvető tévedésben van. Ferenc pápa a napokban ismét nyilvánvalóvá tette, hogy ellenzi az Európát sújtó harmadik világbeli bevándorlás bármiféle korlátozását. A migránsok és menekültek 104. világnapjára időzített, augusztus 15-én kelt levelével a katolikus egyházfő egyfajta akcióprogramként 21 konkrét intézkedést sürget a kedves megszállók érdekében. Ötoldalas irományában a „migránsok és menekültek korlátlan, nagylelkű és törvényesen szervezett” befogadásáért kardoskodik, a jelek szerint elfelejtve, hogy svédországi látogatását követően, tavaly november elsején még némileg „mérsékeltebb” álláspontot képviselt ezzel kapcsolatban, az egyes országok befogadóképessége alapján lényegében akceptálva a migránsáradat korlátozását.
Levelének célja: megváltoztatni a migránskérdésben érvényesülő egyéni mentalitásokat a nagyobb „nyitottság” kedvéért és nyomást gyakorolni a nemzetközi közösségre, hogy 2018 végéig szülessen globális megállapodás a menekültek és migránsok ügyében, akiknek a befogadását Bergoglio abszolút prioritásnak tartja. Első pápai útja is 2013. július 8-án Lampedusa szigetére vezetett a kedvencei istápolására, onnan szólítva fel Európát, hogy nyissa meg a kapuit előttük. Az egyházfőként foganatosított reformjai keretében létrehozott Dikasztérium a Teljes Emberi Fejlődés Szolgálatában nevű új vatikáni intézmény migrációkkal és menekültekkel megbízott részlege az óhaja szerint – rendkívüli és jelképes módon – a személyes vezetése alá került. Ebben a levelében is megfogalmazott krédója szerint ugyanis „minden bevándorló, aki az ajtónkon kopogtat, egy találkozási alkalom Jézus Krisztussal, aki minden korszak idegeneként azonosítja önmagát, akár befogadják, akár elutasítják”.
Az allogén (színes bőrű, főként muzulmán) tömegek Európába özönlésének megkönnyítéséért lobbizó pápai 21 pont értelmében – egyebek mellett – fejleszteni kell „a biztonságos és törvényes belépési lehetőségeket” a célországokba „humanitárius vízumok széles körű és egyszerűsített módon” történő kiadásával és a „családegyesítések” támogatásával; fel kell hagyni a menekültek „kollektív és önkényes kitoloncolásával”; „a személyes biztonságot mindig a nemzetbiztonság elé kell helyezni”, következésképpen a határellenőrző személyzetet „úgy kell kiképezni”, hogy a migránsok „első fogadása megfelelő és méltó” legyen; az illegális bevándorlók esetében a fogvatartást „alternatív megoldásokkal” kell helyettesíteni; a célországokban a migránsok számára biztosítani kell „egy megélhetési létminimumot (sic!), mozgásszabadságot, munkalehetőséget és a telekommunikációs eszközök igénybevételét”; minden migránsgyereknek meg kell adni az állampolgárságot „a születéskor”; korlátlan hozzáférést kell biztosítani a migránsok és menekültek számára „az egészségügyi ellátórendszerhez és a nyugdíjrendszerekhez; garantálni kell a munkavállalási és vallásszabadságukat; elő kell mozdítani a „társadalmi-foglalkozási beilleszkedésüket”; támogatni kell „a családegyesítést, beleértve a nagyszülőkét, a testvérekét és az unokákét, függetlenül (a befogadó országok) gazdasági képességeitől”; a migránsokat „a kulturális identitásuk megszüntetése nélkül” kell integrálni, az állampolgárság megadásakor pedig „figyelmen kívül kell hagyni a gazdasági és nyelvi képességeiket”.
Figyelemre méltó párhuzam, hogy míg 1920-ban a Harmadik Kommunista Internacionáléba való felvétel 21 pontos feltételrendszere még a „nemzetközi proletariátus” érdekében agitált, addig az egy évszázaddal később született pápai 21 pont már a Toynbee-féle „külső proletariátus” (a nomád barbárok) érdekében teszi ugyanezt, gyakorlatilag megtagadva az egyházi karitász Szent Tamás-i elvét, miszerint a felebaráti szeretetnek koncentrikus körökben kell érvényesülnie a közeli „felebaráttól” (vagyis „a mieink”) a távolabbi (ti. „az idegenek”) felé. Más kérdés, hogy Szent Tamás racionális tézise egy kompromisszumot képviselt a középkori társadalommal, és így egyfajta „elhajlás” volt az őskeresztény (krisztusi és apostoli) tanításhoz képest, vö. Lk 14,26: „Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom”, és Gal 3,28: „Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.” Ferenc pápa „migránsajnározó” álláspontja tehát valójában visszatérést jelent az evangéliumi gyökerekhez.
E tekintetben érdekes lehet feleleveníteni, hogy a Római Birodalmat elárasztó és leromboló barbárokhoz hogyan viszonyultak a korabeli keresztény írástudók. A constantinusi fordulat után a korszak keresztény teológusai Augustinusvezetésével (De civitate dei) elkezdték kimunkálni az „igazságos háború” elméletét, amely szerint háború csak igazságtalanság ellen vívható, kizárólag védekező jelleggel. A vandál inváziókra válaszul azonban Augustinus mégis ellenállásra buzdította híveit azon az alapon, hogy noha a katasztrófa az isteni gondviselés akarata volt – így fizetett Róma a bűneiért –, ez mégsem jelentett felmentést a barbárok kegyetlenségeire.
Véleményét távolról sem osztotta minden kortársa. Ugyanabból a premisszából kiindulva, hogy az inváziók Isten büntetései, Salvianus például szisztematikusan a germánokat magasztalta, az erkölcsiségüket dicsérve (De gubernatione dei). A rómaiak romlottságával szembeállította a vandálok tisztaságát, a gótok kegyességét, a frankok és a szászok nyersebb erényeit, akiknek – noha pogányok vagy eretnekek – Isten jutalmul átadja Róma örökségét. Végeredményben a barbárok győzelmét kívánta, amely így utat nyitott volna a rómaiak regenerálódásához, és igazi megtéréshez vezette volna őket.
Az Európát elárasztó színes bőrű és (főleg) muzulmán megszállók kollaboránsaként Bergoglio lényegében Salvianus hagyományát követi. Szerinte az európaiak hátat fordítottak őseik hitének, hitvány materializmusba és féktelen hedonizmusba merülve. Meggyőződése, hogy az új barbárok érkezése egy új kezdetet jelenthet civilizációnk számára, akárcsak az V. században. A pápa azonban egy ponton alapvető tévedésben van. Láthatóan nem akarja ugyanis felfogni, hogy az V. századi megszállók teljesen más emberanyagot képviseltek, mint a maiak. Minden tekintetben.
Gazdag István – www.demokrata.hu
