A második világháború utáni években nem létezett német ember, aki ne lett volna érintett a Harmadik Birodalom bukásának következményeiben.
A Szövetségesek által porig rombolt ország megmaradásának előfeltétele a nemzetiszocialista eszme teljes feladása, a megszállók diktátumainak maradéktalan elfogadása volt. Az Európában iparilag addig élenjáró országának el kellett fogadnia, hogy deindusztrializálás révén az 1930-as évek gazdasági válságának szintjére kívánják csökkenteni az ipari termelését, s helyette a mezőgazdaságot állítják majd előtérbe, így biztosítva, hogy többé ne legyen képessége “megtámadni más országokat”.
Ez a folyamat még az 1950-es években is zajlott, főleg, gyorsabb tempóban a szovjet megszállás alatt sínylődő keleti részen. A területi veszteségek mellett az országot két részre osztották, két különböző, egymás ellen hidegháborút vívó ideológia mentén, melyek családokat, rokonokat, barátokat szakítottak el egymástól, és a Szovjetunió bukásáig emlékeztette a német népet a kiváltó okra, mégpedig arra, hogy 180 fokkal el kell elfordulnia mindattól, ami idáig vezetett.
Ha ezt önmaguktól nem is tennék, akkor minden tankönyv, minden médium arra ösztönzi a társadalmat, hogy kollektív bűntudattal élve ítéljék el mindazt, amit felmenőik tettek.
“Vállaljanak felelősséget generációkra visszamenőleg, mert ők is felelősek és bűnösök a múltbéli tettekért”. A “bűnös eszmétől” való elszakadás hitelességéhez keresve sem lehetett volna jobb kancellárt találni, mint Willy Brand-t, aki a háború alatt az ellenállást erősítette.
1970 decemberében varsói látogatása közben eltérve a protokolltól, és teljesen váratlanul térdre rogyott az 1943-as gettólázadás emlékművénél, és vált a német lelkiismeret jelképévé. A holokauszt, és így a volt táborok emléktábláin egyre csökkenő számok ellenére is konstans 6.000.000 áldozat vére természetesen generációról generációra lemoshatatlan a német kezekről. Nem marad más, mint a bűnhődés, a totális önfeladás, öngyűlölet, és a jóvátehetetlent jóvátenni.
A liberalizmus adta meg a kegyelemdöfést az egykor oly büszke német nép lelkébe.
A vezeklésnek a legjobb formája nem más, mint a “menekültek” befogadása, kultúrájuk és szokásaik iránti toleráns hozzáállással. A németek számára így az “európai érték” a toleranciát, befogadást, együttélést jelenti, akármi legyen az ára, mert vezekelniük kell a régmúlt időkért. Ebben az agy mosott állapotban fel sem tűnik nekik az európai érték valódi jelentése: Több, mint ezeréves történelmünk, templomok, kastélyok, várak, fehér és keresztény, békeszerető népekkel.
Szarvas Valéria – Erő és Elszántság
