Sokszor felmerül a kérdés, hogy mit is képviselünk, mit tűzzünk a zászlónkra, milyen eszmeiséget valljunk, és úgy tűnik, hogy a hazafias közegben az elmúlt 20 évben nem sikerült döntésre jutni. Pedig ahhoz, hogy bármilyen előrelépést is tegyünk, tudnunk kellene, hogy kik vagyunk, mit is jelentenek számunkra azok a hagyományaink, amikért harcolnunk kell a fennmaradásunkért, és mi ellen is küzdünk valójában. A kérdéskör jóval összetettebb, mint ahogy akár én magam is láttam pár éve.
Egy kis áttekintéssel kezdeném, hogy milyen identitási tényezők között mozogtam, és miket tartottam elsőlegesnek éppen az adott korszakomban. Ezt az áttekintést azért tartom fontosnak, mert tudom, hogy sokan hasonló utat jártak be, sőt, az egész közösségünkre is egy ilyesmi, ha nem is pontosan ugyanilyen útkeresés volt a jellemző. Sokan persze csak sodródtak és sodródnak a mai napig, nem is teszik fel maguknak a fontos kérdéseket…
Beleestem abba a tipikus hibába, hogy egydimenziósként gondolkodván, kizárólagosként tekintettem egy-egy tényezőt, hogy aztán rájöjjek, ez nekem „kevés” és tovább keressem az utam. Tizennégy éves koromtól tizenhat éves koromig főleg a nemzeti öntudat, a nacionalizmus volt a meghatározó, de folyamatosan kerestem a magasabb rendű eszmeiséget, így hamar a birodalmiság, államiság eszméjében kezdtem megtalálni az önazonosságomat. Ez főleg a királyság, mint államforma és a Szent Korona tan fetisizálásában mutatkozott meg. 2006-ban kibontakozott a harcos vérem: utcai harcok és a nemzeti ellenállásban való aktív részvétel. A történelmi helyzet változásával lezárult a lehetőség, hogy fizikailag is lehessen küzdeni a fennálló, illegitim rendszer ellen. Új forrás kellett, immáron még erőteljesebben a benső életem felé fordulva: hamar a tradicionális katolikus körökben találtam magam és a régi rítusú szentmisék állandó látogatójává váltam, ilyenformán is bérmálkoztam. Aztán beláttam, hogy a liturgiamánia és a lapos moralizálások sem elégítenek ki egy idő után minden fronton. Erőtlennek és zsákutcának találtam; a saját szellemi utam szempontjából főleg. Hiányzott az örök tudás, a bölcsesség, a férfias erő, a virtus.
Egyre inkább elmélyültem a tradicionális szerzők munkásságában: Julius Evola, René Guénon, László András, Baranyi Tibor Imre, Horváth Róbert és lehetne még sorolni hosszasan azokat a szellemi tekintélyeket, gondolkodókat, akik hatással voltak rám. A férfias küzdelmek és helytállások terepéül, megalapítottam a Farkasokat, mintegy korszerű harcművészeti ágat, sőt, konkrét tradicionális harcművészetek gyakorlásába is belekezdtem. A szellemiségem kiteljesedése okán beiratkoztam az újonnan létrejövő Atilla Király Akadémiára, ahol letisztult a kép. Időközben családot alapítottam és visszatekintve úgy látom, hogy a kirakós darabjai összeálltak. Erről szeretnék most bővebben írni.
Ezt az utat úgy jártam be, hogy végig a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom harcosa voltam. Először Toroczkai László és Zagyva Gy. Gyula kezei alatt váltam lázadozó ifjúból érettebb személyiségű férfivá, hogy aztán a Mozgalom vezetőségében képviseljem azokat az értékeket, amikben hiszek. Látszólag a fenti felsorolásból úgy tűnhet, hogy csapongtam a különböző területek között és nem találtam a helyem. Felszínes rátekintésben ez így is volt, azonban nem más történt, minthogy a különböző, nagyon fontos identitási tényezőket kimunkáltam magamban, hogy mostanra ezeket együttesen lássam. Erről van szó ugyanis: az államiságot, a nacionalizmust, a vallást, az elhivatottságunkat, vagy más szavakkal a létszemléletünket, a világnézetünket és az ideológiánkat egységbe és hierarchiába kell magunkban rendezni. Más megfogalmazásban a szellemi, lelki és testi síkok között harmóniát kell teremteni. Teljesen téves az az elképzelés, hogy valamelyik szintet, identitási tényezőt ki kell emelni ezek közül és csak azt kell erőltetni. Az sem helyes, ha ezeknek a hierarchiáját felborítva egy alacsonyabb szintre helyezzük a hangsúlyt.
Egy nagyon izgalmas könyv került nemrég kiadásra, ami segített a további tisztázásban. Dugin negyedik politikai elméletének (Alexander Dugin: A negyedik politikai eszme, Kvintesszencia Kiadó, Debrecen, 2017.) számos pontja által úgy érzem, hogy ki tudunk kerülni a múlt formai megkötöttségei közül és segít élesebben látni a valódi ellenséget. Ezen elmélet szerint a tradicionális világ egységben kezelte az embert, annak minden tényezőjével egyetemben, kielégítve minden valós igényét, felfelé emelve. Azonban a liberalizmus minden „külső, társadalmi kényszerként” megjelenő identitástól való szabadságot ígért és hirdetett meg elérendő célként. A teljes lebontás után nem marad más csak az individuum, az egyén. A 20. század pedig arról szólt, hogy a liberalizmussal szembeni reakcióként megjelenő másik két eszme, a kommunizmus és a nemzetiszocializmusok harcoltak egymással és a liberalizmussal szemben, de elbuktak. Dugin szerint ezen eszmék azért nem győztek, mert túl modernek voltak, nem eléggé a hagyományokhoz hűek. Erre bizonyítékul hozza azon tényt, hogy nem az ember egészét, hanem csak részidentitásokat képviseltek. A kommunizmus az osztályt (proletariátust), míg a nemzetiszocializmusok vagy a rasszt és a nemzetet, vagy az államot jelölték meg végső igazodási pontként. Emellett mindegyik ilyen vagy olyan formán, hol súlyosabban, hol kevésbé, de szembehelyezkedett az archaikus, tradicionális világgal.
Ezen írásban nincs mód a negyedik politikai eszme kritikájára, illetve racionális értékelésére, pusztán fontosnak tartom megjegyezni, hogy nincs kész recept és minden ideológiai kísérletben találhatunk olyan megállapításokat, amiket nem tartunk az igazságtól valónak. Jegyezzük meg, hogy Duginnál sajnos érződik a kommunizmus felmentése és bűneinek elbagatellizálása, amikor azt állítja, hogy akarva, akaratlanul, de a Tradíció oldalán állt ez az eszme is… Az ellenségem ellensége még nem a barátom. Mindenesetre olyan műnek tartom összességében, amit feltétlenül szükséges elolvasnia annak, aki szeretné meghatározni az elkövetkezendő idők, liberalizmussal szembeni ellenállását egy valódi, értékalapú eszmerendszerrel.
Amennyire egy eszmében megjelennek a hagyományaink, olyan mértékben támogatandó és beemelendő a saját világnézetünkbe és eszmeiségünkbe az adott, méltányolható rész. És minden eszme annyira vetendő el, amennyire az a modernitást képviseli. A valódi törésvonal a tradíció és antitradíció, a hagyomány és modernitás, az (ultra)jobb- és baloldaliság között húzódik.
Az előzőekben már felsoroltuk az identitási tényezőket nagyjából, de vegyük át sorban ezeket, hogy tisztán lássuk az igazodási pontokat: létszemléleti bázis, vallás, kultúra, állam, rassztudat és nemzet, rend és család, nemi identitás és az individuum. Nagyjából fel is állítottuk a sorrendet, ami természetesen csak abban az ideális helyzetben érvényes, amennyiben egy valódi, tradicionális létszemléletről, vallásról és kultúráról beszélünk. Az államiság a birodalmiság felé mutat; a nemzeti öntudat és a hazafiság nem azonos a felszínes és modern nacionalizmussal, végképp nem a sovinizmussal. A rassztudatnál kiemelendő, hogy ez főleg saját rasszunk szeretetét és védelmét kell, hogy jelentse, mintsem más rasszok gyűlöletét, illetve az is fontos szempont, hogy a biológiai rasszon túl figyelembe kell venni a lelki és szellemi rasszt is.
Rend és család alatt főként az értendő, hogy az egyén és annak családja milyen beállítottságú, milyen minőséget képvisel: szellemi-, harcos-, vagy dolgozó osztályhoz tartozik-e? A családnál még a földrajzi gyökerek is fontosak lehetnek és ezen a szinten van értelme lokálpatriotizmusról beszélni, mint identitásunkat alakító szempontról.
Odáig jutottunk mára, hogy a nemi identitás fontosságát is ki kell hangsúlyoznunk. Főleg, amikor állítólagosan „új jobboldali” ikonok között is egyre több a homoszexuális lény, ami annak a bizonyítéka, hogy a gender elméletek mára teljesen átitatják a modern társadalom szövetét.
Nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy az egyén is számít. A saját kvalitások, elképzelések, gondolatok, a benső világ is szerepet játszik abban, hogy az identitását mindenki megtalálja. A baj akkor van, ha az identitások sorából elkezdünk kivenni tényezőket és egy valamit teszünk egyeduralkodóvá, ezzel mintegy akaratlanul is szembefordulva és elárulva a többi tényezőt. Persze a hangsúlyeltolásokat meg kell tenni, de az is biztos, hogy nem az alacsonyabb szintekből kell a zászlónkra tűzni jelszavakat. A legnagyobb feladat tisztán és világosan képviselni egészében az összes igazodási pontunkat, azokat a meghatározó komponenseket, amelyek fontosak, és amik által egészek lehetünk.
A liberalizmus győzedelmeskedett – állapítja meg Dugin, ahogy teszik egyébként a liberálisok is –, és maga a liberalizmus már azt is tagadja, hogy egy politikai valóság lenne, hiszen nincs is ellenfele, így nincs is meg a létalapja, mint politikai hívószónak. Elérkeztünk a politika alatti szintekre és a liberalizmus mára már általános életvezetéssé alakult át. Ezen tény felismeréséből következik a mi harcunk is: nemcsak politikai jelszavakról, nemcsak államberendezkedésről, vallásról, hanem létszemléletről, életvitelről kell beszélnünk. Sőt, az embert önmagában, is már védelmünkbe kell venni, hiszen a virtualizációval a gondolkozásunktól, a mentális képességeinktől, a robotizációval pedig a testünktől, a biológiai valóságunktól fosztanak meg minket hamarosan.
Észre kell vennünk, hogy jóval nagyobb a veszedelem annál, minthogy kijelenthessük: elégséges csupán visszatérnünk a konzervativizmushoz, vagy a vallásos élethez, vagy bármilyen, partikuláris igazság képviseletéhez. Nekünk az egész hagyományunkat fel kell vállalnunk, az összes identitási pontunkat be kell emelnünk a személyiségünkbe és a harcunkba egyaránt! Szembe kell tudnunk helyezkedni a jelenleg egyeduralkodóvá vált (poszt)liberális értékrenddel szemben. Harcot kell hirdetnünk a modernitás ellen, a hagyományainkért!
(Barcsa-Turner Gábor – Egy harcos gondolatai – Szent Korona Rádió)
