Ferenc pápa áldatlan ténykedését monitorozva legutóbb azt is megemlítettem, hogy kritikusai szerint ő még a közvetlen elődeinél is nagyobb türelmet tanúsít a papság köreiben lappangó pedofil és homoszexuális tendenciák iránt. Mintha csak a megrendelésemre született volna, egy francia szerző új könyve fölöttébb érdekes és épületes adalékokat szolgálat a témához.
„A Vatikán homoszexuális közössége a legnagyobbak közé tartozik a világon, még San Francisco emblematikus meleg negyedében, a Castróban sincs annyi homoszexuális, mint itt” – állítja Frédéric Martel, aki a kérdés gyakorlati szakértőjeként nyilván tudja, hogy miről beszél. Igencsak beszédes című, Szodoma: nyomozás a Vatikán szívében című kötete négyéves kutatómunka gyümölcse, amelyet a pápai államon kívül harminc latin-amerikai és európai országban folytatott, szóra bírva csaknem 1500 egyházi bennfentest, köztük 41 bíborost, 52 püspököt, 45 pápai nunciust, 11 svájci gárdistát, valamint több mint 200 papot és szeminaristát. A nagy nemzetközi érdeklődésre és a borítékolható botrányra való tekintettel a könyv egyszerre jelenik meg mintegy húsz országban és nyolc nyelven, szimbolikus módon február 21-re időzítve, amikor Rómában megkezdődik a katolikus püspökök négynapos világtalálkozója a klérus tagjai által elkövetett szexuális visszaélések tárgyában.
Maga a szerző egyébként ismert baloldali homoaktivista, aki valószínűleg akkor döntötte el, hogy frontális támadást indít vatikáni „brancsbelijei” ellen, amikor Bergoglio a konzervatív egyházi körök nyomásának engedve nem volt hajlandó hozzájárulni ahhoz, hogy Hollande (akkori) francia államfő egy nyílt homoszexuálist nevezzen ki országa szentszéki nagykövetévé. Ekkor Martel kapcsolatba léphetett a vatikáni szodomitákkal, nyilván azzal etetve őket, hogy immár eljött az idő, hogy vállalják fel a szodomizáláshoz való jogot az egyház kebelében, Isten elidegeníthetetlen adományaként. Valójában ugyanis már nem egy belső vitáról van szó. Antwerpen püspöke például nyíltan a melegházasságok egyházi elismerése mellett kardoskodik, ahogyan a 2015-ben megrendezett családügyi szinóduson is történtek ugyanerre próbálkozások a vatikáni szodomita miliő részéről. Röviden, csak a marslakóknak nem tűnt még fel, hogy Bergoglio pontifikátusa alatt az egyház egyre inkább egy homo-kommunista civil szervezetre hasonlít.
Több mint 600 oldalas könyvében, amelyből a világsajtó látható élvezettel szemezget, Martel nem egy „buzilobbiról” beszél, ahogyan azt gyakran értik, hanem egy egész rendszerről, amely már csaknem „normalitásnak” számít a Vatikánban, ahol a papság négyötöde gyakorlatilag ferde hajlamú, és ahol szerinte „a homoszexualitás úgy terjed, ahogyan közeledünk a szentek szentjéhez; amikor feljebb haladunk a katolikus hierarchiában, egyre több a homoszexuális”, olyannyira, hogy „a bíborosi testületben és a Vatikánban a homoszexualitásból lesz a szabály, a heteroszexualitásból pedig a kivétel”. Ráadásul azt állítja, hogy létezik egy másik szabály is, amely „majdnem mindig bebizonyosodik”, miszerint éppen azok a főpapok, akik nyilvánosan a leginkább homofóbnak számítanak, és a legnagyobb erkölcscsősznek mutatkoznak, privátim homoszexuálisnak vagy homofilnek bizonyulnak. Ők a Ferenc pápa által kipellengérezett álszent „szigorúak”.
A könyv sajátos „meleg szempontból” tárgyalja VI. Pál, II. János Pál és XVI. Benedek pápaságát, és különösen lesújtó a lengyel pápára nézve, aki többször is szót emelt a homoszexualitás és az óvszerhasználat ellen, miközben a közvetlen környezetét többnyire homokosok alkották, köztük két látszólag homofób bíboros, akik belekeveredtek egy férfiprostitúciós hálózat ügyébe. (A különböző vatikáni szexuális szubkultúrák perverzióit – így kúriabeli monsignorék és heteroszexuális muszlim hímringyók római pályaudvarok mellékhelyiségeiben lebonyolított légyottjait – ecsetelő szaftos részletektől inkább megkímélem érzékeny gyomrú olvasóinkat.) „II. János Pállal a dolgok teljesen megváltoznak természetüket és terjedelmüket tekintve. Az ő környezetében több gyakorló (homoszexuális) létezik, és a megvesztegethetőség néha elképzelhetetlen szintje. A szentatya körül egy igazi paráznasággyűrű alakult ki.” Mindez a cinkos hallgatáson alapult. Attól félve ugyanis, hogy maguk is lelepleződnek, a homoszexuális prelátusok nem merték leleplezni a pedofil vagy pénzügyi visszaélésekben bűnös társaikat, így aztán „kéz kezet mos” alapon inkább a hallgatást választották. „Íme, ez az egyházban általános omerta és hazugság kulcsa.”
Martel egyébként magát XVI. Benedeket is a hipokrita „szigorúak” közé sorolja, akit feltűnően nőies hangszíne és extravagáns öltözködési stílusa (hermelinpalást, piros házicipő stb.) miatt „homoszexualizált dendinek” tart, annak ellenére is, hogy a német pápa 2005-ben eltiltotta a homoszexuálisokat a papi hivatás gyakorlásától. Jellemző módon Ferenc valójában a könyv hősének tűnik, aki ugyan tipikus jezsuitaként egyre-másra kétértelmű nyilatkozatokat tesz a homoszexualitás témakörében, viszont ő az első pápa, aki a homokosok körében kedvelt „meleg” (gay) kifejezéssel aposztrofálja őket, és tőle származik a 2013-as történelmi formula is: „Ha egy illető meleg, és jóakarattal keresi az Urat, ki vagyok én, hogy elítéljem?”
Végeredményben a szerző ideológiai-politikai elkötelezettsége és homoszexuális aktivizmusa alapján joggal feltételezhető, hogy könyvével valójában nyílt homoszexuális színvallásra (coming out) igyekszik késztetni a Vatikánt, ily módon felsorakoztatva a heteroszexuális fehér férfi elleni globális keresztes hadjáratban a kereszténység oltárainak minden erejét. Hosszabb távon akár be is válhat a számítása. Elvégre a II. vatikáni zsinattal az egyház zöld utat biztosított önmaga számára minden elképzelhető és korábban elképzelhetetlen deviancia felé. Martel könyve is ezt demonstrálja. Bergoglio pápaságáról nem is beszélve.
Gazdag István – Demokrata
