Más sem hiányozna, mint hogy a nacionalizmus iránti tolerancia vádját is rásüssék, hiszen ikertestvére, a rasszizmus társaságában ez korszakunk abszolút stigmája.
A Bergoglio-féle katolikus egyház szinte minden héten talál valami alkalmat, amellyel felhívja magára a figyelmet. Többnyire rossz alkalmat. Kíméletből (ti. a hívők iránti kíméletből) csupán a legrosszabbakból közlök válogatást időnként.
Olaszországban február 13-án kezdődött annak a szíriai polgárháború elől menekült nigériai kábítószer-kereskedelmi szakmérnöknek a koncepciós pere, aki az egész Európában zajló harmadik világbeli kulturális színesítés keretében, pusztán humanitárius késztetésből, tavaly január végén a másvilágra segített egy 18 éves, drogos bennszülött lányt Macerata városában, majd az afrikai kulináris hagyományok híveként meg is ízlelte a fehér lány húsát, amihez ugyebár okvetlenül fel is kellett darabolnia azt. Ezen legfeljebb csak a fehér felsőbbrendűség trogloditái akadhatnak fenn, akik tagadják a kultúrák egyenértékűségét, és rasszista előítéletességből ellenzik az afrikai kultúra európai térhódítását a multikulturalizmus nevében.
Időközben kiderült, hogy a koncepciós per áldozata, Innocent Oseghale –, aki nyilvánvalóan ártatlan az ellene koholt vádakban, amint azt a keresztneve is cáfolhatatlanul bizonyítja – menekültként az anyaszentegyház felebaráti istápolását élvezte. A helyi parókia bérelte számára azt a „meglehetősen luxus” lakást is, amelyben obligát fehér barátnője társaságában űzte tanult mesterségét, noha az intoleráns hatóságok ezt már korábban megtiltották neki, és – horribile dictu! – kiutasítással fenyegették.
Ugyanebben a lakásban került sor egyébként az inkriminált kannibál szertartásra is, alig két héttel azután, hogy a helyi papság éppen őt tartotta érdemesnek annak a levélnek a felolvasására a templom szószékéről, amelyet Ferenc pápa írt a migránsok világnapja megünneplésére. Mindez arra a rosszindulatú és antiklerikalizmustól csöpögő megjegyzésre késztette az általa megkóstolt olasz lány, Pamela Mastropietro családját képviselő ügyvédet és egyben a lány nagybátyját, hogy „ez magyarázhatja Macerata püspökének igencsak langyos magatartását és az egyház hallgatását erről a szörnyű eseményről”. (Lo zio di Pamela accusa il parroco: „La chiesa pagò la casa a Oseghale”, ilgiornale.it, 2019. január 21.) Holott fölösleges nagy feneket keríteni ennek a banális esetnek. Elvégre csak annyi történt, hogy Pamela találkozott Jézussal. Hiszen nem maga a szentatya nyilvánította a migránsokat megannyi találkozási alkalomnak Jézussal? Őszentsége pedig ex offo tévedhetetlen, amint az köztudott.
Legutóbb az osztrák katolikus klérusnak sikerült megakadályoznia egy közveszélyes náci-fasiszta-usztasa megmozdulást, konkrétan az ún. bleiburgi emlékmisét, amelyet a horvát püspöki konferencia szervezésében már több mint két évtizede minden évben megtartottak a karintiai püspökséghez tartozó osztrák határvárosban. Itt most némi objektív történelmi visszatekintés szükséges a történtek megértéséhez. 1945 májusának első két hetében náci kollaboránsok, reakciósok, burzsujok, kulákok, klerikálisok, dologtalan értelmiségiek és egyéb társadalmi selejtek egy több százezres hordája jobbnak látta, ha a dicsőséges felszabadító kommunista partizánok elől Bleiburgon át osztrák területre menekül, és a fair-play-ükről híres britek kezébe teszi le a sorsát. Igazi szedett-vedett népellenes gyülekezetről volt szó: szlovén, montenegrói, bosnyák és kozák antikommunista martalócokról, szerb csetnikekről, emigráns fehéroroszokról, népi német menekültekről és zömükben horvát usztasákról, lefegyverzett volt katonákról és civilekről, férfiakról és nőkről, gyerekekről és öregekről vegyesen. Naná, hogy a britek visszazsuppolták, és tiltóista szövetségeseik kezébe adták őket gyorstalpaló átnevelő kurzusra.
Ettől eltekintve nem volt miért aggódniuk. Elvégre a győztesek mérvadó történettudománya azóta cáfolhatatlanul bebizonyította, hogy háborús és emberiesség elleni bűnöket kizárólag a vesztesek szoktak elkövetni. Ha a veszteseknek netán vannak is civil áldozataik, ezek minden esetben a demokratizálódás és a társadalmi haladás járulékos veszteségeinek számítanak, és mint ilyenek, nem írhatók az ontológiailag vétlen győztesek rovására. Értelemszerűen azok sem, akik a bleiburgi „repatriálás” (ez a vonatkozó angol nyelvű Wikipédia-szócikk történelmileg korrekt szóhasználata) során vesztették életüket.
Bagatell 80-100 ezren. Elpuhult kispolgári elemek lévén nyilván nem bírták a számukra megterhelő gyorstalpalást. Csak ez történhetett. Hogy a partizánok vadállati kegyetlenségeket követtek el? Lárifári. A náci-fasiszta-usztasa propaganda aljas koholmánya. Az a pár száz horvát nőszemély is, akikből csak a hajzatuk maradt meg, bizonyára önmagát falazta be szlovéniai bányákba, így próbálva elbliccelni a népi demokratikus átnevelést. Csak magukra vethetnek, ha később nem tudták magukat kiásni. (Vö. Florian Thomas Rulitz: The Tragedy of Bleiburg and Viktring, 1945).
Értük is szólt az évenkénti mise Bleiburgban, amíg az osztrák egyház be nem tiltotta azt, arra hivatkozva, hogy „egy politikai-nacionalista rituálé részévé vált a történelem szelektív emlékezete és magyarázata szolgálatában”, és ezért a megtartása „árthatna a reputációjának”. Minderről a Jerusalem Post számol be. Mint a kérdésben lehető legilletékesebb. (Church bans mass commemorating Nazi-allies, jpost.com, 2019. március 16.) Ami azt illeti, az egyházat már így is számtalan képtelen rágalommal illetik, például hogy a szodomita perverzió melegágyává vált. Más sem hiányozna, mint hogy a nacionalizmus iránti tolerancia vádját is rásüssék, hiszen ikertestvére, a rasszizmus társaságában ez korszakunk abszolút stigmája. Ettől pedig joggal félhet az egyház, mint Lucifer a tömjénfüsttől.
Gazdag István – Demokrata
