Ahogyan az a korábbi eszmefuttatásban is említésre került, korunk következetlen, feje tetejére állított világában egyre természetesebbé vállnak az olyan folyamatok, amelyek nélkülöznek bármilyen rendszerelvűséget. Jelen írás célja a már korábbiakban bemutatott tendencia gyakorlati megvalósulásának példái közül néhány szemléltetése.
Az elmúlt pár évtizedben az emberiség alapvető értékrendjének eltorzítása érdekében bizonyos politikai-társadalmi körök minden eszközt bevetnek, hogy céljukat elérjék, természetesen mindezt teszik úgy, hogy állításuk szerint egy olyan világot építenek, amelyben minden fél meghallgatást nyer, és esélyt kap. Ennek tükrében, a modern egalitarizmus doktrínájára építkező világban a józan ész leghalványabb jeleit sem mutató jelenségek fokozzák a kollektívan generált káoszt. Túlmenően erkölcsi, morális, filozófiai tételeken, a legkülönbözőbb tudományos kutatási ágazatokat – az önmaguk által prezentálni kívánt képnek némiképp ellentmondva, Drákói szigorral – következetesen, kíméletlenül cenzúrázva igyekeznek elhitetni az emberekkel sajátos ideológiájuk vitathatatlannak tálalt igazát. Elég csupán az aktualitásnak engedve, a Nobel-díjas amerikai molekuláris biológus, James Watson professzor körül 2019 januárjában kirobbant botrány esetét példának venni ahhoz, hogy láthassuk, egy olyan jelenség tombolásának fénykorát éljük, amely a totális pusztulás felé terelgeti civilizációnkat. A szabadság álcája mögé bújtatott szabadosság szószólói azonban a vitathatóság lehetőségét kizáró dogmákhoz kénytelenek nyúlni; a hierarchiát ellenző fél így épít fel megkérdőjelezhetetlennek önkényesen kinevezett igazságokat, az ezt illető esetleges kétkedő, kritikus hangnemre a válasz pedig a mindent elsöprő, bosszúszomjas harag.
A sikeres, hatékony törvénykezési rendszer, és a jól működő társadalmi struktúra alapjai közé tartozik a már sokat emlegetett következetesség mechanizmusára épülő szemléletmód. Ennek megfelelően nélkülözhetetlen egy olyan keretrendszer felállítása, és folytonos fejlesztése, csiszolása, amelynek segítségével az egyéntől a csoportig terjedő szinteken is képes lehet az élőlény önmagát navigálni élete során, annak első és utolsó pillanatáig.
Egy ilyen bázis megalapozásához nélkülözhetetlen az ok-okozati gondolatmenet gyakorlati alkalmazása, hiszen ennek következményeképp valósulhat meg a létezéshez elengedhetetlen fejlődés. Korunk embere azonban egy újabb, meghökkentő kihívással kell, hogy szembenézzen: bizonyos csoportok, egyének tevékenysége egészen más megítélés alá esik, mint a társadalom egyéb tagjainak tettei. Természetesen mindannyian tudjuk, hogy az emberi faj létezése során a történelem és az azt jelentős mértékben formáló politikai folyamatok rengeteg esetben teremtettek olyan körülményeket, amelyek hosszabb-rövidebb ideig egyik-másik félnek jobban kedveztek. Ezen események azonban minimum egy ponton különböznek korunk – jelen írásban tárgyalt – problémájától: olyan időket élünk, amelyben az egyenlőség tévképzetére alapozva próbálják meg az egyént meggyőzni a folyamatok helyes mivoltáról. A politikailag korrekt elvek mentén élő ember meggyőződése, hogy mindannyiunk egyformaságának biztos tudtában, ennek evidens következményeképp a hőn áhított totális egyenlőség megvalósul.
Az elmélet és a gyakorlat igencsak eltérő mivoltát azonban olykor hatalmas áldozatot követelő, keserű leckéken lehetünk kénytelenek megtanulni. Nem ugyanazon megítélés és elbírálás alá kerülnek társadalmunk bizonyos tagjai, akik a polkorrekt megközelítés szerint annak perifériájára sodródva, stigmatizálva (szerintük természetesen minden ok nélkül) kénytelenek szembenézni a többségi társadalom rideg, elnyomó rendszerével. Ők azok, akiknek tetteit válogatott szakemberek összetákolt, egy kártyavár stabilitásával rendelkező elméleteivel próbálják körmük szakadtáig igazolni. Joggal használhatjuk az igazolás szót, hiszen ezen esetek jelentős hányadában az indoklás fogalomkörén jócskán túllépve vezetik vissza a folyamatot a pszichológia és a szociológia tudományának javarészt azon elméleteire, amelyeknek többségét egy politikailag erősen befolyásolt szcéna hozta/hozza létre. Más esetekben esetleg önmagukban igazságot hordozó, az előbb említett tudományágak tételeivel érvelnek, olyan módon, hogy azt a megfelelő mértékig torzítva a saját maguk által tálalni kívánt magyarázatot támassza alá.
Ennek köszönhetően élhetünk olyan korban, ahol az állatot megkínzó, élvezettel megölő fiatal jussa a pár hetes közmunka, és a pár tízezer forintos pénzbírság; ahol a pedofília fogalma relativizálódik, és ahol a nőket megerőszakoló, meggyilkoló elkövető néhány év börtönbüntetést követően ismét a szabadságot élvezve ugyanolyan jogokat kap ismét, mint bármely más állampolgár. A magyarázatok széles tárháza magában foglalja a nehéz gyermekkort, a negatív impulzusokkal teli környezetet, vagy épp az eltérő szociokulturális miliőt. Az értékek ilyen módon történő meggyalázásának folyamata viszont nem áll meg itt, hiszen következik az újabb fordulat. A hajuknál fogva előrángatott, az abszurditás határát is olykor átlépő magyarázatok azonban nem mindenkire vonatkoznak, pusztán a dekadenciát, az elértéktelenedést, és a pusztulás folyamatát elősegítő egyénekre.
A valódi értékeket közvetítő tényekből merített számtalan ellenpélda szembeállítása ellenben már önmagában is elegendő ahhoz, hogy az összetákolt elméletekkel operáló, tévképzeteket hajhászó érvrendszert kikezdjék. Ilyen esetekben ugyanis – meglepő módon – a különbözőség és a diverzitás kulcsszavai kerülnek elő érvként azok szájából, akik minden áron – immár saját maguknak is ellentmondva – próbálják bebizonyítani a teljes mértékű egyenlőség igencsak ingatag lábakon álló elméletét.
– M. Á. – Betyársereg
