A progresszív nyugati, főleg angolszász világban a „hájfóbia” (fatphobia), vagyis a túlsúlyosak iránti ellenszenv kinyilvánítása (size discrimination) ugyanolyan társadalmi-jogi megítélés alá esik, mint minden más diszkrimináció. Ezekben a fejlett és felvilágosult társadalmakban a „hájelfogadás” (fat acceptance) manapság már mindenkire nézve kötelező szociokulturális normának számít, és ennek meg is van a látható eredménye.
Jelenleg már az amerikaiak több mint kétharmada (a férfiak 75, a nők 67 százaléka) túlsúlyos vagy elhízott, ezen belül a férfiak 38 és a nők 41 százaléka kimondottan kövér. 2015-ben az angol nők 58 százaléka a kelleténél többet nyomott a latban. Manapság az USA-ban, Kanadában és Ausztráliában gyorsabban növekszik a súlyos elhízottság, mint a teljes kövérségi ráta. Az OECD előrejelzése szerint 2030-ra az amerikaiak 47 és a britek 35 százaléka krónikusan elhízott lesz. (Stars, Stripes, & Sweat Pants: Nearly Half Of U.S. Will Be Obese By 2030, Study Predicts, studyfinds.org, 2019. december 19.)
De oda se neki. Hiszen ahogyan a melegeket a melegségük, a feketéket a feketeségük, ugyanígy a hájasokat a hájasságuk miatt töltheti el teljes joggal büszkeség (fat pride). Olyannyira, hogy immár a túlsúlyuk miatt mozgásképtelen többmázsás matrónák is büszkén titulálhatják magukat a politikailag korrekt elnevezésükre szolgáló epitheton ornansszal „gyönyörű nagy nőnek” (Big Beautiful Woman). Nyugaton a különböző nemi, vallási és etnikai kisebbségekkel szembeni nyitottság – ha kell, pandúrral, tömlöccel és kalodával is kikényszerített – követelménye érvényes a „testpozitivizmus” (body positivity) híveire is, ahogyan a kényszeres nagyevőket hívják finomkodva. Sőt mi több, esztétikailag szépnek, szexuálisan vonzónak, társadalmilag pedig pozitívnak kell őket tartani, hogy gondtalanul hódolhassanak ön- és környezetpusztító kulináris élvezeteiknek amerikai gyorséttermi láncok törzsvendégeiként, figyelmen kívül hagyva minden őket frusztráló tényt, köztük az alábbiakat is.
Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) az elhízást 1997-ben a megelőzhető halálozási okok egyikeként globális járványnak nyilvánította, amely „különösképpen a nők életére jelent egyedülálló fenyegetést a szülés előtti, körüli és utáni időszakban”. (Obesity epidemic: impact from preconception to postpartum, ncbi.nih.gov, 2016. augusztus 19.) 2014-ben a WHO szerint csaknem kétmilliárd túlsúlyos, köztük 600 millió elhízott felnőtt élt a Földön, és a világ női össznépességének 15 százaléka kövérnek számított. Az elhízás évente legalább 350 ezer halálesetért felelős az Egyesült Államokban, egymillióért pedig Európában, és mértékétől függően 2-10 évvel csökkenti az életkilátást. A kövérséggel közvetlenül vagy közvetve összefüggő betegségek kezelése jelentős többletköltséggel terheli az egészségügyi ellátórendszereket, amit értelemszerűen főleg a normális testsúlyúaknak kell viselniük. Torkosságuk következtében a kövér gyerekeket visszafordíthatatlan agykárosodás érheti agyuk kulcsfontosságú régióiban. (Obese children „have more damaged brains” than those who are a healthy weight…, dailymail.co.uk, 2019. november 28.) Ráadásul a kövérek húsz százalékkal több üvegházhatást okozó gázkibocsátásért felelősek, mint a normális testsúlyúak, évente ugyanis 700 millió tonna szén-dioxid-többlet róható a terhükre, ami pedig klímahisztérikus korszakunkban maga a bűnök bűne ugyebár. (How obesity is harming the planet…, dailymail.co.uk, 2019. december 20.) Egyébként pedig a „pluszméret normalizálása” károsítja az emberek kövérségérzékelését, elveszi az érintettek kedvét a fogyókúrától, és aláássa a probléma leküzdésére irányuló állami kezdeményezéseket. (Normalization of Plus Size and the Danger of Unseen Overweight and Obesity in England, ncbi.nih.gov, 2018. június 22.)
Haladó felfogásúként nem is értem, hogy egyesek mégis mi alapján képesek „retardáltnak” (less evolved) és „kevésbé emberinek” (less human) tartani hájas embertársaikat, amint azt egy tudományos felmérés amerikai, brit és indiai alanyai tették (Slim people see overweight people as „less evolved and less human”, shocking study finds, dailymail.co.uk, 2019. április 4.). Csakis „a náci reflexek sajnálatos túléléséről” lehet szó. Ezt egy nemileg identitászavaros és némileg túlméretezett, biszexuális, pakisztáni származású szexterapeuta bírta kiböffenteni magából valószínűleg két Big Mac elfogyasztása között az egyik amerikai egyetemen. Az adottságai alapján tudományos szempontból halmozottan kvalifikáltnak számító és így nyilvánvalóan Nobel-díjra esélyes Sonalee Rashatwar szerint ugyanis a gyerekek diétáztatása „szexuális erőszak”, a karcsúság a „fehér felsőbbrendűség” tünete, a fogyókúrát javasló „hájfóbiás” tudomány „valójában eugenetika”, márpedig a fajjavítás köztudottan „náci tudomány”, és punktum. (Morbidly Obese Sex Therapist Compares Weight Loss to White Supremacy, wibc.com, 2019. április 24.)
Mivel a nácizmus értelemszerűen a testkultúra, a fizikai fittség és az egészséges életmód idealizálását jelenti, a demokraták logikus módon mindezek ellentétével harcolhatnak ellene: slamposan, dagadtan vagy göthösen. Akárcsak az amerikaiak. Jobb is, ha önként felhizlaljuk magunkat hozzájuk, máskülönben szokásukhoz híven kéretlenül ők maguk hozzák el a dagidemokráciájukat. Legfeljebb most nem a nehézbombázóik bevetésével, hanem a Rashatwar-féle „gyönyörű debelláik” – döngő léptekkel.
Gazdag István – Demokrata
