Február elején került megszervezésre a Kegyeleti Kitörés Emléktúra, melyen a Légió Hungária Mozgalom is képviseltette magát. Alább a főszervező Alkay Zsolt beszámolója olvasható, a túrán részt vett hazafiak fotóival illusztrálva.
Sokakban felmerülhet a kérdés: miért voltak hősök ezek a katonák? – A válasz az, hogy olyan magas erkölcsi példát mutattak bajtársiasságból, helytállásból, ami örökre beírta magát a magyar történelem legszebb lapjai közé. A megadás, árulás és megalkuvás helyett, a kitörést választották, amely a legreménytelenebb helyzetben, a többszörös túlerőn való átküzdést, sokszor – szó szerint – kézitusával járó átverekedést jelentette. A katonáknak nem voltak illúzióik, hogy mi várhat rájuk fogságba esés esetén. A történelem őket igazolta, hiszen azok, akik megadták magukat, vagy egyszerűen elhurcolták az utcákról, pincékből a civilekkel együtt, – sokukkal a tífusz, vérhas végzett az embertelen körülményeknek köszönhetően, hiszen a szétbombázott vasútvonalak miatt, – napokon át hajtották őket gyalog. A lemaradozókat agyonlőtték. Akik ezt mégis túlélték, azokat előbb a romániai Focsaniba, majd onnan a távoli szovjet területekre szállították marhavagonokban munkatáborokba, ahol legtöbbjükkel a fagy, betegség és az embertelen bánásmód végzett.
Idén február elsején, szombaton gyülekeztek a megemlékezők a 11-es busz Nagybányai úti végállomásánál 16 órakor. Az időjárás idén is kegyes volt hozzánk, hiszen egész túránk alatt végig plusz fokot mutatott a hőmérő. Azonban lakossági bejelentésre egy rendőrjárőr érkezett, mivel a bejelentő fegyvereket látott s ez félelmet keltett benne. Kiderült, hogy a két Magyar Királyi Honvédséget megjelenítő hagyományőrző fapuskájáról van szó. A rendőröknek be lett mutatva a két fapuska, amelyben semmi fém alkatrész nincs, de olyan szépen van kidolgozva, hogy valóban, ránézésre igazinak tűnnek. A rendőrök megnyugodva, megkönnyebbült mosollyal arcukon távoztak.
Négyes sorokba rendeződve, 128 elszánt résztvevővel nekivágtunk a zöld jelzésen fel, az Árpád-kilátóig. Itt egy rövid kilátásban gyönyörködés után, illetve felidézve az erre kitörők egy csoportjának visszaemlékezését (Bajna Antal honvédét, Gyergyai Miklós egyetemistáét), elindultunk az alig száz méterre lévő egykori bunkerek felé, amelyeket a térképek is jelölnek az Árpád-kilátó mellett. A két berobbantott, veszélyesen omladékos egykori bunker bejárat megtekintését követően, a Látó-hegy 374 m magassági pontjánál lévő egykori védőállásokhoz vonultunk, ahol 2012-ben, egy magyar katona szerény maradványait találtuk egy védelmi állásban. Nagyban emelte a 75 éves évfordulót, hogy 2 hagyományőrző, a Magyar Királyi Honvédség egyenruhájában díszőrséget állt, majd a Magyar Himnusz eléneklése alatt, fegyverrel tisztelegtek. Mécsesek gyújtása, koszorúk elhelyezése, egy perces néma főhajtással emlékeztünk meg, az itt elesett – feltételezhetően az Egyetemi Rohamzászlóalj egyik – hőséről. Közben csatlakozott egy későn érkező bajtárs Szombathelyről, így összesen 129 főre nőtt a létszám.
Az egykori harcálláspontról a zöld és kék (OKT-Országos Kék túra) jelzésre értünk, ahonnan pár száz méter megtétele után balra, a kék (OKT) vonalon haladtunk a festői Kecske-sziklák alatt, az Oroszlán-szikláig. Itt kis időre megálltunk, elgondolkozván azon az értelmetlen barbarizmuson, amelyet ismeretlen szovjet katonák követtek el, egy magyar erdész (Koltai úr) beszámolója szerint. Az ostrom után nem sokkal, szovjet katonák gyűjtötték össze a Budai-hegyekben szétszórt fegyvereket, majd – feltételezhetően egy páncélököllel – lerobbantották az itt álló oroszlán fejét a sziklatömbről. Érdekességként elhangzott, hogy a zsidó származású magyar hazafi, Glück Frigyes szálloda- és étterem tulajdonos kért fel egy szobrászt, hogy a sziklatömbből faragjon ki egy ülő oroszlánt. Ugyanis Glück Frigyes volt kezdeményezője annak, hogy a Budai-hegyekben turista utakat kell kiépíteni, hogy minél többen látogassák a természetet, majd a megfáradt turisták az erdő szélén lévő vendéglőkben ebédelhetnek, felfrissíthetik magukat étkekkel,italokkal. Majd fohászként, hogy bárcsak ma is ilyen nemes gondolkodású zsidó emberek lennének szeretett hazánkban, akiket nem a gyűlölködés, címkézés, e megemlékezés tiltása motiválna, hanem valami nemes cél a magyar nemzetért. Innen a kék jelzésen a Homok-hegyet (340 m) másztuk meg, ahol egykori légvédelmi állásokat, lőszertároló bunkerek szépen megmaradt és Pál Marci vezetésével lelkes önkéntes csoportoknak köszönhetően kitisztítva (hajléktalanok után hátrahagyott több konténernyi szemét volt bennük) élvezhetően megnézhette, megvizsgálhatta bárki. A sárga turista jelzés és kék jelzés (OKT) találkozása (Vadaskerti emlékmű) mellett odaértünk a második katonasírhoz.
Mellette az egykori légvédelmi állás és egyben útelágazás közelében található katonasírnál, ismét szemet gyönyörködtetően vigyázzba vágta magát a két honvéd hagyományőrző. Az emlékmécsesek és koszorúk elhelyezése mellett, a 2005-ben megjelent „Az elsodort város” című könyvből hallhattunk visszaemlékezéseket. Innen meredeken balra felkanyarodtunk a sárga turistajelzésen a Nyéki hegyre (334 m), majd a hegytetőről lefelé, vissza a város felé vitt az út. Újabb légvédelmi állásrendszerhez kanyarodtunk, annak mindkét végében álló lőszertároló bunkerét megtekintve. Attól nem messze a harmadik katonasírhoz értünk. Itt is leróttuk kegyeletünket, – ahol felvidéki bajtársunk koszorúzott – miközben Szántay Lajos Egyetemi Rohamzászlóalj katonájának visszaemlékezését hallhattuk. Utunkat Hűvösvölgybe folytattuk a sárga jelzésen.
A Hűvösvölgybe leérve, a 6 km-es kis emléktúra véget ért. Itt a Légió Hungária hazafias szervezet tagjai hitlerszalonnát osztogattak a túrázóknak, ennek köszönhetően, mindenki megkóstolhatta az ostrom egyik jellegzetes, autentikus étkét. Kiosztásra kerültek egy másik remek hazafias szervezet, a BHH jóvoltából, az idei kitűzők, emléklapok, amely első lapján egy szovjetek által lefényképezett kitörésben elesett hősi halott látható, aki bajonettel a kezében nyugszik egy szovjet aknavető állás oldalában. Hátlapján Hajdú Dezső őrnagy feleségével, ő volt a legmagasabb rendfokozatú magyar tiszt, aki a kitörés során, sikeresen elérte a saját vonalainkat. Többen magukkal hozták az előző években kiosztott zsoldkönyveiket, amelyekbe ismét igazoló pecsétek kerültek. A 75-ik évfordulóra tekintettel, egy grafikus bajtársunk, B.Tibor önként ajánlotta fel erre az alkalomra általa elkészített „Budai Kitörés Emléktúra 75 éve, 1945-2020” sírkereszten nyugvó sisakos bélyegzőt.
A Hidegkúti utat átszelve, a Széchenyi hegyi gyermekvasút mellett, az 56-os villamos nyomvonalánál haladva értük el a negyedik sírhelyet. Tavaly Polgár Zsolt szervezésének köszönhetően, egy lelkes önkéntes csapat újította fel, új fakerítéssel, a sírt fehér murvával, kövekkel szegélyezve tették szebbé. E sírt egy másik felvidéki bajtársunk koszorúzta meg, majd mécseseket gyújtottunk, hogy az emlékezés és tisztelet lángja melegítse az elesettek lelkét. Az itteni harcokról Hingyi László könyvéből, a rohamtüzérek kiemelkedő hőstetteiről, példás helytállásukról hallhattunk.
Ezután 51 fővel folytattuk utunkat a Kis-hárshegy (362 m) felé. A Nagykovácsi úton példás fegyelemben átkelve, előbb a Tót-asszony oltárt érintettük. Itt v.Pongrácz György veterán kutatásai alapján, a kitörésnél elesett kb.200 nőt és gyereket temették el. Kicsit tovább haladva eredeti tank akasztó, betonágyba állított sín darabokat láttunk, amelyeket a harcok után, az erdészek hasznosítottak fel, hogy ezekkel zárják le az egyik erdei utat a gépkocsik elől. A Széher utat elérve, befordultunk a „Négy katona sírjához”. Az egy perces vigyázzállás, emlékmécsesek meggyújtása, koszorúk elhelyezése után, (amelyet az ország legtávolabbi pontjairól érkező bajtársak helyeztek el), a Szépjuhászné felé folytattuk utunk, érintve a berobbantott bunker szellőző nyílásokat az erdőben.
A Szépjuhászné parkolójához érvén, rövid pihenőt tartottunk. Majd a Pozsonyi-hegy irányába, a Szakadék utcán végiggyalogolva, a luxus villákat elhagyva, egy mezőn át értük el a Vadaspark kerítését. A gyors átmászást követően, egy régi turistaúton, – jelenleg jelöletlen úton – haladtunk tovább, amíg el nem értük a hatodik ismeretlen katona exhumált sírhelyét. A közelben található Sztrilich Pál Cserkészpark cserkészeinek és Julianna Major lakóinak köszönhetően mindig van friss virág e sírhelyen. Itt Kosaras Péter Ákos könyvéből, egy kitörésben résztvevő magyar SS katona visszaemlékezését felidézve, gyertyák gyújtásával, koszorúk elhelyezésével róttuk le tiszteletünket e katonasírnál. Utunkat folytatva, elértük a Vadaspark kerítésének másik végét, melyen átkelve balra fordulva feljutottunk a Vadasparki hegyek gerincére. Visszaemlékezésekben is olvasható, hogy a kitörésben részt vevő harccsoportok gyakran a hegygerincen haladtak, így idejében észlelték a repülőket, amelyek vagy kegyes élelmet, utánpótlást ejtőernyőn dobtak le – vagy azokat az ellenséges gépeket, – amelyek golyózápora elől még időben fedezékbe húzódhattak. Ilyen harcoknak esett áldozatul az a három katona is, akiknek elértük sírját a Nagy-sziklafalnál (463 m). Itt is leróttuk kegyeletünket egy perces néma vigyázzállással, koszorúinkkal és emlékmécseseinkkel, valamint az ostromban részt vett, a saját vonalakat sikeresen elérő, Lovagkereszttel kitüntetett Harry Phoenix SS katona visszaemlékezés részlete hangzott el. Majd a zöld kereszt jelzésen haladva, elértük az új kék kereszt turistautat, amely a Nagy-Kopaszt (559 m-en álló Csergezán Pál kilátóval) kikerülte. Egészen az Anna Vadászházig mentünk, onnan a Telki-hegyre (441 m), ahol a most decemberben felavatott Varga László vadászpilóta emlék- és ismertetőtábláját koszorúztuk meg. Ekkor már a szemerkélő eső egyre erősebben kezdett zuhogni, de ettől függetlenül remek hangulatban és iramban haladtunk Perbál felé, jelöletlen turista utakon. Budajenő magasságában egy bajtársunk teljesen kimerült, ezért elköszönt tőlünk, s a kisbuszt kérte segítségül. Hiába volt a remek összeköttetés, jó szervezés, a fejlámpa és a telefon egy idő után lemerült, megnehezítve e bajtársunk kimentését. Perbálra érve, azonnal jelentkezett pár önkéntes (az illető fia is), hogy a Budajenőnél eltévedt túratársunkat felkutassa, kimentse a kocsihoz. Ezalatt a többiek megtekinthették Sz.László kitöréses gyűjteményét a Kis Kaiser Sörözőben, amelyet ismét a kitörés idejére állított össze, a lényegesen nagyobb gyűjteményéből. És itt álljunk meg egy kicsit. Elgondolkodik az ember, hogy ilyen szép, gondosan összeállított kiállítást a kitörés során előkerült leletekről, sajnos sehol nem láthat a közönség. Még a Hadtörténeti Múzeumban sem, sajnos. Van-e értelme a magángyűjteményeknek? Ha mindezt nem otthon eldugva, hanem időnként kiállítva elérhetővé teszi a nagyközönségnek, akkor a kérdésre megtaláltuk a választ. Hatalmas köszönet ezért Lacinak!
A Kis Kaiserben a rendezőség mindenkinek biztosított ingyen meleg teát, egy pár virslit mustárral. Itt pár fő elköszönt tőlünk, majd 41 fővel az aszfaltúton Tökre meneteltünk (négyen visszamentek menteni a mikrobusszal), ahol a temető előtt található kopjafánál tartottuk a következő megemlékezésünket. A kopjafát még a ’90-es években állíttatta azoknak a volt bajtársaiknak az emlékére a német veterán bajtársak szövetsége, akik a kitörés során itt sebesültként lettek összegyűjtve, lefektetve, majd egy T-34-es harckocsival átgázolva rajtuk, a felismerhetetlenségig lettek széttrancsírozva szerencsétlenek. A töki temetőtől felkanyarodtunk a borospincékhez, szőlőkhöz, ahol az első jobbra kanyarodó földút mellett található Árvay Zoltán hdgy. és 3 bajtársának sírja. 2016 szeptemberében állítottunk itt emlék- és ismertetőtáblát az itt harctéri hősi halált Árvay hadnagynak és bajtársainak. Koszorúzás, mécses gyújtás, majd egy perces vigyázzállással adóztunk emlékük előtt. Majd a Nyakas-hegy felé haladva tovább, lekanyarodtunk a völgybe (Völgy utca), onnan a sárga jelzést elérve, egészen Anyácsapusztáig meg sem álltunk. Ekkorra szinte teljesen kivilágosodott, s itt a tavalyi emléktúránkon felavatott anyácsapusztai emlék- és ismertetőtáblánál álltunk meg egy rövid időre. Innen a közeli erdőben eldugottan álló SS emlékműhöz zarándokoltunk, s ismertetésre került felállítása, pár éve megrongálása, majd helyreállítása.
Ekkor beérkezett a mikrobusz a kimentett bajtárssal és megkeresésére indult mentőcsapattal, így valamennyien csatlakoztak hozzánk. Felkapaszkodtunk a Töki-szakadékhoz, a zöld tölgyfa jelzésre, amely a Zsámbéki-fennsíkra vitt ki. Itt már olyan erős szélben mentünk, hogy a Telki-hegynél elázott ruhánkat, teljesen megszárította rajtunk. Közben megnéztük azt a barlangot, ahol Bocz Géza hadnagy bajtársaival elhaladt a kitörés során, s amelyet naplójában említ. Teljes nappali fényben értük el a Zsámbék végénél a házakat, majd lefelé haladva hagytuk el a sárga turistajelzést, s értünk ki a műútra. Innen hamarosan elértük a Mány – Szomor elágazást, ahonnan Mány felé kanyarodtunk. Az élcsapat azonban kicsit továbbment a volt légvédelmi laktanya felé, s ők onnan tértek ki a műútra. A Kavics- és kőbánya mellett elhaladva értük el Alsóörspuszta magasságában a Mány előtt található kitörés emlékművet. Ezen az utolsó két kilométeren, szinte már hagyománnyá vált a békési bajtársunk, Petrovszki Gyuri által a magyar virtusként értékelhető mozzanat, hogy innen befutnak a célba, a kitörés emlékműhöz. Majd mikor mindenki beért, 46 kimerült bajtárs sorakozott fel az emlékmű előtt oktatási alakzatba, hogy felavathassuk az újabb emlék- és ismertetőtáblánkat, amelyen a kitörésben bizonyítottan átjutott magyar katonahőseink egy részének neve került fel. A táblán olvasható Kokovay Gyula hadapród és Bocz Géza hadnagy visszaemlékezése, amint elérik a saját vonalainkat.
Itt szeretnék köszönetet mondani Ugron Zoltán mányi polgármesternek, aki a legendás Szent László hadosztályban harcoló Ugron István ejtőernyős őrnagy sarja, s igazi hazafiként, maximálisan támogatta az emléktábla felállítását. A Vitézi Rendtől, Kovács Ferenc mányi lakos (végig velünk jött a túrán), a kitörés emlékmű megálmodója, kivitelezője ismertette a kitörés emlékmű elkészültének körülményeit, amelyet épp 15 éve avattak fel. Főhajtás, koszorúzás, egy perces néma vigyázz állást követően, véget ért a szép megemlékezés.
V.Gábor töki hagyományőrzőnek hála, hogy önzetlen segítségének köszönhetően, mindenki meleg teához juthatott. Idén is kiérdemelték a célba érők az igényes ezüst szegéllyel hímzett kitörés 50 HS karszalagok, illetve az emléklapok névre szólóan kerültek kiosztásra, s a maroknyi csapat újabb elismeréssel, élménnyel távozhatott haza. Támogató bajtársi közösségnek köszönhetően (BHH), egy Robur teherautó szállította vissza fővárosunkba a résztvevőket.
Végül szeretnék köszönetet mondani minden bajtársnak, akik önzetlenül segítették és emelték az emléktúra színvonalát. Továbbá azoknak, akik ebben mai eltunyult, értékét vesztett világban velünk tartottak. Valóban megtiszteltetés, hogy ilyen barátaim, bajtársaim között lehettem ismét.
Alkay Zsolt – Kegyeleti Kitörés Emléktúra
