Az elmúlt hetekben egyre erősebben érezhető, ahogyan a balliberális véleményformáló elit hazánkban is megpróbálja lefektetni a Black Lives Matter mozgalom alapjait, ami a nyugati világot már sikeresen lángokba borította.
Itthon azonban nehéz helyzetben vannak mindenkori bűntudatkeltőink, mivel még a nyugati mintára meghamisított és kiforgatott statisztikákat segítségül hívva sem igazán találunk olyan esetet, ahol egy rendőr lelőtt volna egy feketét.
A gyarmatosításokban hazánk szintén igen csekély szerepet vállalt, így a rabszolgatartást is nehéz a nyakunkba varrni. Ilyenkor nem marad más, mint visszanyúlni a “klasszikusokhoz”, mint a “velejéig romlott, rasszista magyar társadalom”. Az elmúlt napokból számos cikket választhattam volna, amin keresztül bemutathatom ezt a jelenséget, hiszen valamennyinek ugyanaz a célja és mondandója. Az én kiszemeltem mégis a szélsőliberális wmn.hu-n publikált Deem Judit írás lett, hiszen itt egy “színesbőrű magyar” szemszögéből élhetjük át az érzékenyítő propagandát.
„Már nem magyarázom vadidegeneknek a boltban meg a postán, hogy én is magyar vagyok. Belefáradtam.” – hangzik a cím, és valóban nem teszi. A hosszú panaszáradatot végigolvasva a legapróbb elhintést se kapjuk, hogy az állampolgárságon kívül mégis mi lenne az, amitől a szerző magyarnak érezné magát.
Kirajzolódik viszont egy erős rassztudatú fekete nő képe, aki dicséri a metoo rágalomkampányát, ráadásul az Amerikában élő feketékkel érzett sorsközössége jóval erősebb, mint bármi, ami a magyar nemzethez kötné.
Főleg, miután a fekete felsőbbrendűséget támogató, iszlamista (és kommunista szimpatizáns) Malcolm X-et az afroamerikai történelem „talán egyik legnagyobb alakjának” nevezte. Azt a Malcolm X-et, aki beszédeiben gyakran ütött meg fehérellenes, rasszista hangnemet és buzdított erőszakra. Azt a Malcolm X-et, akinek születésnapja a „fehér felsőbbrendűség” Amerikájában piros betűs ünnepnap.
Egy “rasszizmussal” kikövezett életút
Rögtön a bevezető után megtudhatjuk, társadalmunk „velejéig rasszista”, hiszen a kicsi néger kislányt már általános iskolában is csúfolták. Kit nem? – tehetnénk fel a kérdést, de akkor elbagatellizálnánk egy valóban létező, és egyre terjedő problémát: az iskolákban uralkodó rasszizmust. Mert, hogy ilyen is van, ám nem úgy, ahogyan azt az áldozat szerepében tetszelgő mártírunk elképzeli.
A valódi iskolai rasszizmus nem a jól szituált belpesti általános iskolákban burjánzik, ahol a néhány néger kisgyerekre (esetleg) furcsán néznek, hanem Kelet-Magyarország vidéki általánosaiban, ahol a cigányság számaránya legalább 60-70 százalék körül mozog.
Első kézből tudom, milyen minden nap gyomorgörccsel indulni otthonról. Milyen érzés minden nap attól rettegni, hogy mikor pécéznek ki téged, mikor vernek meg téged, csak azért mert magyar vagy. Mikor veszik el az ebédpénzed, mikor csicskáztatnak. Nekem elmesélték, hogyan könnyebbül meg a 10 éves önmagad, mikor helyetted egy másik magyar gyereket szemelnek ki az osztálytársaid, s később hogyan mardos emiatt a bűntudat. De ez nem számít ugyebár, hiszen tudjuk, a fekete életek azok, amik számítanak.
Az íráshoz visszatérve, Deem Judit elárulja nekünk, a gyűlölet később sem tűnt el életéből, sőt napi szinten vele maradt. Noha főhősnőnknek rengeteg barátja van, házibulikba hívják és igen népszerű a társaságban, a „rasszizmussal” így is nap mint nap szembesülnie kell. Hogyan? Hát, például úgy, hogy az emberek rendre megkérdezik tőle, honnan jött, esetleg megdicsérik a kiejtését, vagy naivan feltételezik róla, hogy szereti a hiphopot.
„Ez is egyfajta rasszizmus, még ha nem bántó szándékkal bélyegeznek is meg”- magyarázza nekünk tudatlan, fajgyűlölő magyaroknak. Ráadásul, mi még a duplagondolt sem használjuk megfelelően, így rengeteg olyan szót használunk, amit az erkölcsi fölényben lévő, liberális érzelmű barátaink már régen megtiltottak:
“A mai napig rosszul esik, hogy itthon a legnagyobb természetességgel használják az n betűs szót. Az még inkább bánt, hogy van, akire rászólok, mégis tovább használja, mondván, ő azt nem sértésnek szánja. Külföldön ezt a kifejezést csak a rasszisták használják.”
A fejezet tanulsága: vigyázz minden szavadra, és ne tegyél fel kérdéseket, mert könnyen a rasszisták között találhatod magad.
A fekete életek számítanak
Most, hogy már kellőképpen együttérzünk a szerzővel, elszégyelltük magunkat, és isszuk szavait, rátérhetünk a lényegre: a Black Lives Matters tüntetésekre, és George Floyd esetére. A szerzőtől megtudhatjuk, hogy Floyd bűnlajstromát „kamuoldalak terjesztik”, és ha ilyeneket megosztunk, akkor mind „bántóak vagyunk”, és csalódik bennünk, mint barátban.
“Bódi Ábel, a Mandiner lelkes publicistája is azt érezte, hogy neki részt kell vennie egy a meggyilkolt feketék miatt szervezett békés megemlékezésen, és két társával „European Lives Matter” feliratú táblával kell kiállnia a fehérek elleni rasszizmus mellett(?).”
Egyszerű a képlet: a hónap jelszavát, a „Black Lives Matter”-t csak elfogadhatod és papagáj módjára kántálhatod, az ellenvélemény nem megengedett. Az „All Lives Matter” pedig egyenesen „zsebnáci” kifejezés (amit nem teljesen értek, valószínűleg a 170 centit el nem érő szélsőjobboldaliakra utalhat).
Ezt követően felsorol néhány olyan feketét, akik szerinte nem voltak bűnözők, mégis meggyilkolták őket, például Ahmaud Arbery, “aki futni ment, és egy apa-fia páros üldözőbe vette, majd egy puskával agyonlőtte”. Szívfacsaró történet, csak a valósághoz nincs túl sok köze, ugyanis Ahmaudot – miután csak úgy besétált egy üresen álló házba, ahonnan egyszer csak kiszaladt – azért lőtték le, mert rátámadt a vadászpuskát tartó férfira, akinek addig ütlegelte a fejét, míg a fegyver el nem sült. A szerző mindenesetre levonja a tanulságot: „az igazságszolgáltatás szerint egyikük élete sem számított”.
Ha mélyebbre ásnék Deen Judit munkásságában, akkor vajon tucatszámra találnék olyan írásokat és nyilatkozatokat, melyekben a magyar bírói kart támadja, akik rendre nevetségesen enyhe büntetéseket szabnak ki visszaeső bűnözőkre, gyilkosokra és erőszaktevőkre? Biztosan, különben az egész cikk egy jó nagy adag képmutatás lenne.
„Szóval úgy vélem, akit zavar, hogy tüntetnek, és ezt (is) csak médiahisztinek tartja, el kellene gondolkodnia azon, mit szólna, ha az ő családtagjával történne ilyesmi.”- teszi hozzá, amitől óhatatlanul felmerül bennem egy újabb a kérdés:
Vajon Deem Judit ott volt a Deák téri megemlékezésen? Törökszentmiklóson? Sályon? Vagy megint visszanyúlunk az alapokhoz, nem a magyarok, csak a feketék élete számít?
A cikkből megtudhatjuk továbbá, hogy noha mindenki rasszista a fejlett világban, de azért vannak „pozitív irányba mutató jelek”. És hogy mi azok? Hát természetesen a szobordöntögetések, az ország történelmének rombolása. De kifejezetten örvendetes, hogy sorra rúgják ki azokat az embereket, akik nem elég „együttérzőek” a fosztogató, lincselő tömeggel:
„Fel sem sorolom, hány ember vesztette el az állását, akiknek korábban voltak rasszista kijelentéseik, vagy érzéketlennek mutatkoztak a BLM mozgalom kapcsán. Donald Trump egyik kedvenc filmjét, az Elfújta a szél című 1939-es Oscar-díjas klasszikust levették több streamingszolgáltató műsoráról. Efelett nem akarok elsiklani, mert tudom, hogy sok ismerősöm fel volt háborodva miatta. A film (…) a rabszolgaságot romantizálja. Mammy karakterét szeretjük, ám nem is vesszük észre, ő és a többi fekete rabszolga milyen természetességgel kell hogy szolgálja a fehér gazdákat, és mennyire sok bántást kapnak.”
Világos, nem? Ha nem térdelsz le a feketék előtt, ha nem gyászolod a bűnözők halálát, és az irányított média torzított valósága helyett inkább a tények és statisztikák alapján tájékozódsz, megérdemled az egzisztenciális ellehetetlenítést.
Az írást végigolvasva egy olyan személy képe körvonalazódott ki előttem, aki valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag saját magát a társadalom fölé helyezi, lenézően tekint az „idegesítő rasszisták” hadára, mindig csak elvár, követel, mert neki minden jár, cserébe adnia viszont semmit sem kell. És ez még csak nem is származásából fakad, hanem abból a beképzelt, énközpontú liberális világnézetből, amiből egyre többünknek van már elege.
Ha valaki ezek után kedvet kapott hozzá, Deem Judit teljes írását itt olvashatja.
Irányi Dániel – Elemi.hu
