„1944 karácsonyán a vér és vas irgalmatlan ereje elsodort mindent, ami a régi karácsonyokon különbséget tett magyar és magyar között.” Csarnai Márk történész összeállítása
Budapest elfoglalásáról 1944. október 24-én született döntés Moszkvában, öt nappal később pedig megindult az offenzíva.
A főváros megtartása kiemelt fontosságú volt, ezért a pesti oldal tágabb védelmére kiépült az Attila I-III. védelmi vonal, mely keresztülhúzta a menetből történő elfoglalás kísérletét. A megszilárduló német-magyar védelem ellen november 4-én indított újabb szovjet támadás csak veszteséget eredményezett.
Német adatok szerint a Budapest körül folyó harcokban 1944. október 29. és november 27. között összesen 642 szovjet harckocsi és önjáró löveg semmisült meg. Ez megközelítőleg megegyezett azzal a veszteséggel, amit a szovjetek az alföldi páncéloscsatában szenvedtek el. A 2. Ukrán Front Magyarországon alig két hónap alatt több mint ezer harckocsit és önjáró löveget veszített, miközben – egy 1944. november 12-i adat szerint – a német Dél Hadseregcsoport teljes állománya csupán 146 bevethető harckocsival és rohamlöveggel rendelkezett. A magyarországi hadszíntér komoly kihívások elé állította a Vörös Hadsereget, mely híján volt a taktikai ismereteknek. Ez nem csupán a budapesti harcokban mutatkozott meg, hanem már az alföldi páncéloscsatában is, amely megakadályozta Magyarország gyors lerohanását.
1944 őszén a német 23. páncéloshadosztály és a német 8. hadsereg alakulatai Nagykállónál bekerítették Ivan A. Piljev altábornagy harccsoportját, aki csak rendkívül nagy veszteségek árán, és a felszerelés zömének hátrahagyása mellett tudott kitörni a bekerítésből. A német taktikai győzelem lehetővé tette, hogy a Tisza mögött új védelmi vonal épüljön ki az ellenséges csapatok megfékezésére.
A Vörös Hadsereg még 1945-ben sem tudott magabiztosan úrrá lenni a magyar harctér felett, ugyanis a háború utolsó szakaszában (február 24-én) a német „Südwind” („Déli Szél”) hadművelet a Felvidéken felszámolta a szovjetek garami hídfőállását, és a Garam vonalát egészen március végéig birtokukban tartották. Mindezt az 1945 utáni történetírás cinikus módon mellőzte, és kínosan ügyelt ennek elhallgatására, vagy a történések negatív színben történő feltüntetésére, hogy politikai megrendelésre legitimálja a szovjet megszállást, és a Vörös Hadsereg Magyarország elleni offenzíváját – a tények meghamisításával – hősies küzdelemként állítsa be.
„szent akarattal küzdünk a győzelmes békéért, amely újra elhozza a csillogó karácsonyok hosszú sorát.” (Részlet a Magyar világhiradóból, 1944. december.)
Fotó: Karácsonyi képeslap / Forrás: Napi Történelmi Forrás
A budapesti védelem masszív ellenállása miatt a szovjet vezetés belátta, hogy a 2. Ukrán Front legyengült erői egyedül nem képesek Budapest gyors birtokbavételére, ezért elrendelte, hogy a 2. és 3. Ukrán Front csapatai közösen kerítsék be a fővárost.
A Budapest körüli ostromgyűrű végül csak közel két hónappal a szovjet offenzíva megindulása után zárult be.
1944 decemberében Budapest lakói aligha sejthették, hogy néhány napon belül a főváros csatatérré változik. December 24-én a Svábhegyen az emberek sült gesztenyét és fenyőfát vásároltak. Pest tele volt karácsonyfákkal, az áruházak polcai pedig ajándékokkal. A nagyközönség békésen vásárolt, a színházak játszottak, s tele voltak az éttermek és a kávéházak is. Ahol nem volt karácsonyfa, ott a fikuszt díszítették fel. Az éjféli misét aznap már délután megtartották, a városban pedig még néhány napig továbbra is volt elegendő papír és nyomdafesték ahhoz, hogy megjelenhessenek a napilapok. A lakosság tálakon és tepsikben vitte a magyar katonáknak a karácsonyi bejglit. Noha „a kárpáti fenyők nem jöhettek el”, a háborús helyzet ellenére Budapest – ha szerényebb körülmények között, mint korábban – békésen készült a szeretet ünnepére. 1944 karácsonya azonban a háborút hozta el Budapestre, mikor december 24-én megjelentek az első szovjet csapatok.
Egy a Svábhegyre érkező szovjet felderítő szakasz – mielőtt felszálltak a menetrend szerint induló fogaskerekűre – elképedve szemlélte a karácsonyi árusokat és a vásárlókat. Budapest lakói számára ekkora már mindennapos volt a fegyelmezetten vonuló német katonák látványa, akik közül ha valaki esetleg lemaradt, felszállt a legközelebbi villamosra, s az utazók előzékenyen hellyel kínálták. Éppen ezért kezdetben senkinek sem tűnt fel, hogy a Svábhegyen már szovjetek tartózkodnak. Valamivel később azonban néhány utas észrevette, hogy az újonnan felszálltak nem a már megszokott és sokat látott egyenruhát viselik. A vészfék megrántása után a szovjetek leugrálva tűntek el az erdőben, miután az utasokat megfosztották karóráiktól.
Az Esztergomból Budapestre tartó utolsó személyvonat utasai azonban sokkal rosszabbul jártak. A szerelvényt ugyanis szovjet tankok lőtték ki Piliscsév közelében.
A tényleges és áthatolhatatlan ostromgyűrű ekkor még nem zárult be Budapest körül. Egy Budáról felderítésre induló magyar páncélosraj bármiféle harcérintkezés nélkül eljutott az esztergomi német vonalakig, s onnan vissza is tudott térni. A Budapest környéki településekről azonban sorra telefonáltak a csendőrség őrposztjai és a MÁV dolgozói, hogy megjelentek a szovjetek.
A Magyar Királyi Honvéd Légierő katonáinak karácsonyi csoportképe, 1944. (Babucs Zoltán hadtörténész gyűjteménye) / Forrás: Felvidék.ma
A karácsonyi ünnep alatt a harcok elsősorban a Rózsadombon, a Szent János Kórháznál, illetve a fogaskerekű végállomása környékén dúltak. Ebben német és magyar erők vegyesen vettek részt. A Rózsadombon például az I. Önkéntes Egyetemi Rohamzászlóalj erői harcoltak. A Szent János Kórházig előretörő nehéz harckocsik közül a védők többet is légvédelmi ágyúkkal lőttek ki.
A fővárosba behatolt szovjet páncélosok jelentős részei már a támadás kezdetén odavesztek, s bár Pesthidegkutat sikerült elfoglalniuk, Budaörstől nyugatra elszánt harcokban szorította őket vissza a IX. SS-hegyihadtest.
December 25-én megérkezett Budára a 8. Florian Geyer SS-lovashadosztály, mely az Ágnes út – Denevér út vonalán sikeresen állította meg az ellenséges előrenyomulást. Századai közé osztották be az Egyetemi Rohamzászlóaljat, a Vannay-zászlóaljat, az Európa-riadózászlóaljat és több csendőr alakulatot. Arcvonalának egy részét a pesti oldalon a magyar 12. tartalékhadosztály vette át.
A Veresváry László alezredes parancsnoksága alá tartozó rohamtüzérekből, a Budapest őrzászlóalj és a Billnitzer-csoport tagjaiból, valamint a csendőrökből álló harccsoport a Városmajor területéről sikeres ellentámadást indított, mely nem csak megállította a szovjet egységeket, hanem egészen a Hunyadorom – Budagyöngye – Kecske-hegy vonaláig szorította vissza.
A Farkasréti temető – Orbán-hegy – Istenhegy – Szépilona vonalon olyan intenzív ellenállás alakult ki a védők részéről, hogy ezen a szakaszon heteken át nem történt nagyobb harci esemény.
Buda délnyugati részén is komoly veszteségeket könyvelhettek el a támadók, ugyanis a Csáthy Dénes főhadnagy parancsnoksága alá tartozó 10. honvéd rohamtüzérosztály 1. ütege 1945. január 2-ig 17 páncélost lőtt ki.
Az előrenyomulás Óbudán, a Bécsi út mentén is csak lassan tudott haladni, mert a védők itt is több harckocsit kilőttek.
A nap folyamán Pesten, a Mária Terézia laktanyában Morlin Imre önként jelentkezőkből, főként hadapródiskolás növendékekből alakította meg páncéltörő csoportját, mely a későbbiek során aktívan részt vett a védelmében.
8 cm-es magyar légvédelmi löveg a Clark Ádám téren. / Forrás: Fortepan
A harcok december 26-án is folytatódtak.
Fóttól délnyugatra a szovjet csapatok csak nagy veszteségek árán tudtak behatolni a védelembe.
Elszánt ellenállást tanúsított a magyar 8/III. zászlóalj is, melynek támogatására egy szakasz érkezett. A harcok délutánra kiterjedtek a zászlóalj mindkét szárnyára, ám a honvédek a váratlan támadás és a kritikus helyzet ellenére is több tankot harcképtelenné tettek.
A Tövisházy-Ferjentsik Ernő huszárszázados parancsnoksága alatt álló I. önálló huszárosztály Csömörön egyesült a 8/III. zászlóalj, valamint a Vannay-zászlóalj részeivel, és hozzálátott a település védelmének megszervezéséhez. A magyar huszár virtus a főváros védelmében is megmutatkozott: a huszárok az állásaikba betörő szovjet harckocsik közül többet is kilőttek. Tövisházy-Ferjentsik Ernő 1945. január 17-én esett szovjet fogságba esett, ahonnan 1947. augusztus 24-én tért haza.
Budakeszitől keletre egy szovjet zászlóalj csak súlyos veszteségek árán tudott egy mindössze csekély területet elfoglalni, miközben Budakalászt és a Budafoktól nyugatra eső területet a IX. SS-hegyihadtest sikeresen védte. A Kamaraerdőtől délre lévő légvédelmi állásokat nem sikerült visszafoglalni, ugyanakkor a Dörner-harccsoport a Dobogó-dombon sikeresen megállította a Budaörs felől támadó egységeket.
Az elszánt védekezés ellenére azonban a Budapest körüli ostromgyűrű december 26-án bezárult.
1944 karácsonya olyan háborús karácsony volt, mint még előtte sohasem. Azok a honvédek és SS-katonák, akik a védőállásokban kuporogtak, jól tudták, hogy a Vörös Hadsereg megjelenése mindent megváltoztat.
A fővárosban rekedt magyar-német erők felmentésére 1945. január 1-jén Naszály–Tata – Felsőgalla térségéből indult meg a Konrad-hadművelet. Ekkor tűntették ki magukat a Ney Károly vezette harccsoport katonái, akik közül tizenöten vehették át a székesfehérvári harcok után az I. és II. Osztályú Vaskeresztet.
Bár a felmentési kísérletek során az elszántan előretörő páncélosok már az ostromlott főváros előterében álltak, az állásaikra zúduló hatalmas erejű offenzívával fennállt a veszély a bekerítésre, ezért kénytelenek voltak visszavonulni.
1945. február 13-án végetértek a budapesti harcok. A magyar fővárost a szovjetek nem felszabadították, ahogyan ezt 44 éven keresztül propagálták, hanem ellenséges városként elfoglalták. Ezt bizonyítja az az 1945. június 9-én alapított szovjet katonai kitüntetés melyen Za vzjatyije Budapesta (Budapest Bevételéért) felirat szerepel, míg a varsói harcok után Za oszvobozsdényie Varsavi (Varsó Felszabadításáért) feliratú emlékérmét osztottak ki.
Az ostromot követően százezernél is több budapesti és Budapest környéki civilt hurcoltak el málenkij robotra. A lakosság összegyűjtése mögött egyrészt Malinovszkij marsall állt, aki 110 ezer német-magyar védő elfogásáról adott hírt Budapest elfoglalásakor. Ennyi védő azonban még az ostrom kezdetén sem volt. A hadifoglyok létszámát később 138 ezer főre korrigálták, arra hivatkozva, hogy a Buda környéki erdőkben további foglyokat ejtettek. A hadifogságba esett magyar és német katonák valós létszáma 35-40 ezer fő volt. A hiányzó 100 ezer főt a megszállók civilek összegyűjtésével pótolták. Malinovszkij Budapest ostromának elhúzódását ugyanis azzal magyarázta, hogy a fővárost 188 ezres sereg védte. A magyar és német védők létszáma a valóságban azonban 70-80 ezer főből állt.
A lakosság összegyűjtésének másik oka a 2. és 3. Ukrán Front által 1944. december 22-én kiadott 0060. számú parancs volt, mely elrendelte a német nemzetiségűek, és az annak mondott magyarok (a 17 és 45 év közötti férfiak, valamint a 18 és 30 év közötti nők) kényszermunkára hurcolását.
Budapest védői még a meghiúsult felmentési kísérletek után, és az egyenlőtlen harc ellenére sem gondoltak a biztos halált jelentő kapitulációra, hanem katonai esküjükhöz hűek maradva, 1945. február 11-én megkísérelték a lehetetlent.
Csarnai Márk
(a szerző történész)
(Szent Korona Rádió)
