1956 október 23-a több szempontból is jelentős esemény. Egyfelől ez volt az utolsó, mikor a magyarság a vérét és életét is feláldozta volna akár a szabadságáért, akár az eszmékért, amelyekben hisz. Ezen felül nem csak igazolta 1944-45 hősies küzdelmeit, de azt is megmutatta, a Nyugatra nem számíthatunk, mert 1100 év alatt mást sem tett, csak kihasznált és elárult minket.
A második világháborúban még sokan ringatták magukat abba az illúzióba, hogy ez a Szovjetunió „már nem az a lenini förmedvény”, és hogy 20-25 év alatt ők is „konszolidálódtak”. Aztán egy ország tapasztalta meg, hogy a vörös uralom mit sem változott azóta, hogy Kun (Kohn) Béláék és Szamuely Tiborék az ország aranytartalékának egy jelentős részével 1919-ben elmenekültek az országból.
1945-ben ott folytatták az „elvtársak”, ahol 1919-ben abbahagyták. A terror elképzelhetetlen mértékeket öltött. A Népi Demokrácia fennállása alatt mintegy 5 ezer embert végzett ki, és legalább 100 ezer ember került börtönbe. (Ezek jelentős része ’56 előtt, a többi pedig a forradalom leverését követő megtorlások során, „derék” Kádár elvtárs parancsára.)
Minden más nemzetnél keményebben büntettük meg a „háborús bűnösöket”
– hencegett annak idején a Rákositól miniszterelnök széket kapott Nagy Ferenc kisgazda politikus. Ő később Nyugatra menekült, a magyarságot meg az ÁVÓ és a kommunista terrorlegények gondjaira bízta.
Ebből a terrorból és elnyomásból lett elege aztán azoknak a bátor fiataloknak, akik végső elkeseredettségükben fegyvert fogtak a vörös óriás idegen helytartói ellen. 1956 októberének diadalmas napjaiban felcsillant a remény, talán tényleg győzhet a forradalom, pedig a küzdelem még reménytelenebb volt, mint 12 éve, hiszen ezúttal egyedül voltunk. Nem volt mellettünk szövetséges, ki velünk vérezzen a fronton, csak üres ígéretek jöttek, majd krokodilkönnyek és álszent megemlékezések.
Novemberben aztán ismét jöttek a szovjet tankok, csak úgy, mint ’44-ben. És akárcsak akkor, most is ott ültek rajtuk a magyarországi kommunisták. Csak most Rákosi bandája helyett Kádár érkezett vérbe fojtani a magyar szabadságot.
Sokakban felmerült a kérdés: miért várt november 4-ig a szovjet? Miért nem mert lépni? Erre az egyetlen magyarázat: mert akkor még katonailag nem volt elég erős, hogy szembeszálljon a Nyugattal.
1941-ben egy olyan súlyos csapást kapott a szovjet hadigépezet, amit még 1956-ig sem tudott kiheverni. Ezért, mielőtt beleavatkozik a magyar belügyekbe, szüksége volt az Egyesült Államok áldására.
Eisenhower, a „hős antikommunista” pedig megígérte, tartja magát elődei állásfoglalásához, Kelet-Európa a Szovjetunió prédája, ott azt tehet, amit csak akar, a „demokrácia” és „humanizmus” védőszentjeit ezek az ügyek nem érdeklik. Ezt az elméletet igazolja az is, hogy a ’68-as prágai tavasz leverését nem előzte meg tétovázás. Ott a szovjetek már katonailag is nyeregben érezték magukat, nem úgy, mint ’56-ban. Akkora már nem volt hatalom, mely megálljt parancsolhatott volna a vörös óriásnak. 1956-ban pedig már nem volt nagyhatalom, mely megálljt akart volna parancsolni a vörös óriásnak.
Az ifjú harcosok, a magyar hősök persze erről semmit sem tudtak. Ők bátran harcoltak, vérüket adták a szabadságért, és várták a segítséget. Várták, mert hitték, hogy az eszmék és elvek, melyeket a Nyugat oly lelkesen hangoztat, nem csak üres szólamok, hanem tartalom is van mögöttük. Ma már tudjuk, nincs, s talán soha nem is volt. Őket nem elvek és eszmék hajtják, hanem üzleti érdekek és lobbicsoportok.
1956-bna a Nyugat, mint korábban megannyiszor, ismét elárulta a magyar szabadság ügyét. Egyedül maradtuk. Ezúttal tényleg.
Gyebnár Dávid – Magyar Jelen
