Közeleg a Becsület Napja, amikor megemlékezünk Budapest védőiről, megemlékezünk a Kitörés hőseiről. Arról a harcos szellemiségről, mely halált megvető bátorsággal állta útját 1945. februárjáig a vörös veszedelemnek. Azokról, akik a végsőkig kitartottak, a kötelesség és a parancs kötelékén túl is. Kitartottak, és amikor már csak azt tudták üzenni, hogy „az ellátmányt feléltük, az utolsó töltény a csőben”, akkor megkísérelték a kitörést a majdnem két hónapja bezárult szovjet ostromgyűrűn át.
Ez a haditett nem példa nélkül való a magyar történelemben. A korábbi századokban a Drégely várát védő Szondi György, vagy Szigetvár hős védője, Zrínyi Miklós is a kitörést választották katonáikkal együtt, reménytelen helyzetükben, hogy a becsületüket megvédjék. Vér, de legalábbis szellem szerinti leszármazottaik, a második világháború során Budapestet és Buda várát védő magyar és német katonák sem várták meg a megadás keserű kényszerét. Megtisztálkodtak, amennyire azok között a körülmények közt lehetett, felvették a legjobb egyenruhájukat, megpucolták fegyvereiket. Majd a sötétség beálltával kitörtek, nekirohantak a számukra kínkeserves halált jelentő szovjet ostromgyűrűnek. Többségük borzalmas, emberalatti halált halt, melyet mi, az utódok mégis emberfeletti heroizmusként tudunk csak értékelni.
Budapest Védői! „Felrázó példátok elátkoz minden gyáva lemondást, emberi nagyságotok a jövő forrása, dicsőséges tetteitek az életet jelentik.”
DICSŐSÉG A HŐSÖKNEK!
