Minden eddiginél szélesebb körű összefogás mellett rendezték meg a hazafias erők az idei székesfehérvári Becsület napi megemlékezést. A liberális média már jóval a rendezvény előtt kiváló reklámot biztosított, így komolyabb erőfeszítés nélkül országos, majd a német bajtársak segítségével európai hírű eseményre készülhettek az öreg kontinens hazafias szervezetei.
Idén ugyanis a székesfehérvári megemlékezés 500 főt is meghaladó résztvevője közül többen Ausztriából, Németországból érkeztek, hogy magyar bajtársakkal együtt tisztelegjenek a XX. század egyik leghősiesebb katonai vállalkozása előtt, és abban a megtiszteltetésben legyen részük hogy, személyesen is találkozhassanak egy olyan emberrel, aki megtestesíti azokat a heroikus értékeket, amelyekhez mi, akik a XXI. században küzdünk az igazság oldalán, valamennyien fel szeretnénk nőni.
Annak ellenére, hogy a liberálisok szeretnek az „általánosítások” nagy ellenségeként tetszelegni, minden kérdés nélkül azonosítják a meghívott főszónokot azokkal bűnökkel, amit törvényileg kötelezően az SS-hez szokás kötni. Nem kérdezik meg, hogy ki ő, hogy került az alakulatba, hol harcolt, mi a története. Aki találkozott vele személyesen és a szemébe nézhetett, megszoríthatta a kezét, abban az unalomig sulykolt liberális sztereotípiáknak örökre végük, helyüket pedig egy szeretetteljes, jóindulatú, alázatos szépkorú férfi veszi át, aki azért jött, hogy fejet hajtson hősi halált halt barátai, bajtársai előtt. Ő Klaus Grotjahn, Berlin egyik utolsó védője, a Luftwaffe önkéntese, az SS Nordland (sorozott) katonája, második világháborús hős, aki 16 évesen kész volt meghozni a legnagyobb áldozatot is a hazájáért, bátran dacolt az ellenséggel a III. Birodalom végóráiban úgy, hogy nemegyszer csak hajszálon múlott az élete. Nem törte őt meg sem a szovjet hadifogság, és a se Istent, se embert nem ismerő kíméletlen véleményterror sem. Noha teste, egészsége már nem a régi, ő ma, 88 évesen is ugyanazzal az odaadással, szellemi frissességgel és a győzelembe vetett szilárd hittel teszi a kötelességét az igazság oldalán, ahogyan azt több, mint 70 éve, tizenévesen is tette, amikor a Luftwaffe kötelékében népét védte az angol bombázókkal szemben.
Számtalan személyes visszajelzés érkezett azoktól, akik részt vettek a megemlékezésen: valamennyien gratuláltak a méltóságteljes felvonuláshoz, és a felemelő, színvonalas rendezvényhez, mely során zászlóerdő és díszőrök korhű egyenruhái idézték meg a kor hangulatát, illetve a magyar és a német harcoló fél fegyverbarátságát. Ezzel szemben érthetetlen módon – mondhatnánk álnaivan – gyakorlatilag minden médium a Budapest Beacon nevű szélsőségesen liberális hírportál attitűdjét vette át, amely még Kónyi-Kiss Botond beszédét is „ízig-vérig náci” jelzővel illette, nem sokat értve meg annak lényegi üzenetéből. De még ennél is felháborítóbbak azok a támadások, amelyek a Katolikus Egyházat érik, csak azért, mert – kérésünkre – misét mondtak az elesett hősök üdvéért. Mintha az lenne a normális, hogy ha jobboldali ember kér misét, azt automatikusan el kell utasítani. És követelik ezt olyanok, akik eddig azt sem tudták, hogy a misét egyáltalán fel lehet ajánlani egy célra, mert érintőleges közük sincs semmilyen valláshoz. Szerencsére az Egyház nem ezeknek a farizeusoknak, hanem saját törvényének és Krisztusnak akar megfelelni, amikor olyan nemes célért imádkozza a szentmisét, ami nem fér bele a világ polkorrekt, profán értékrendjébe.
A média torz híradásainak hatására az értetlen és értelmetlen kommentelők kórusát talán csak az elhatárolódás-versenybe kezdett politikusok harsogták túl, akik valószínűleg soha nem fogják megérteni a kitörés eszmei jelentőségét, ahogyan azt sem, hogy miért fektetünk ennyi erőt egy megemlékezésbe vállalva ezzel az elképesztő mértékű támadásokat, miért fontos számunkra ennyire egy történelmi esemény, a múltunk, és azok tisztelete, akiknek a nyomába lépünk. Azért nem értik, mert nem ismerik a tisztelet érzését. És nem ismerik a megtiszteltetés érzését sem, amelyet akkor érzünk, ha olyasvalakivel találkozunk, aki közvetlen életveszélyben is olyan magatartást tanúsított, amilyet mi csak szeretnénk, ha egyszer hasonló helyzetbe hoz a sors. Klaus Grotjahn élő példakép számunkra, és a megtiszteltetés mellett, hogy találkozhattunk és kezet foghattunk vele, semmit nem jelent a média eszelős hisztériája, kicsinyes politikusok elhatárolódásainak zsivaja[link,link], vagy épp a Simon Wiesenthal központ elítélő nyilatkozata.
Ahogy a mondás tartja: „Ha jó úton jár az ember, zörget az ördög.”
A beszámoló folytatása holnap, melyben a további személyes tapasztalatot osztunk meg Klaus Grotjahnról, akit vármegyés, betyársereges delegáció kísért katonai emlékművekhez, illetve a Budai Várba.
Hamarosan összefoglaló videóval is jelentkezünk.
(Mi Magunk – Szent Korona Rádió)
