Ma a fehérek – egyelőre még csak Nyugaton – egy lealacsonyító rendszer áldozatai, amelynek egy monomániásan ismételgetett vád, a rasszizmus az alapja. Ez a vád meghamisított történetírásra támaszkodik, amelynek az a hivatása, hogy mindenáron bebizonyítsa magának a vádnak a valóságtartamát, de fehérek nem fehérekhez való „egészségtelen” viszonyulásának az állandó jellegét is. A keresztes hadjáratok, az antiszemitizmus, a gyarmatosítás, a fasizmus, az apartheid – mind-mind egy kóros és gyógyíthatatlan „faji természet” jegyei. A vád fáradhatatlan ismétlése révén a rasszizmus így a fehér ember valódi identitásának meghatározójává és a legfőbb, ha nem az egyedüli jellegzetességévé vált.
Ebből logikusan következik a fehér ember eltörlésének szükségessége a rasszizmus megsemmisítése érdekében, ahogyan azt például a Whiteness Studies (WS) egyetemi diszciplínaként javasolja. Ezt az elméletet, amely az 1990-es években született a fehérség és a fehérek tanulmányozására, jelenleg az USA főiskoláin és egyetemein tanítják (gyakran etnomazochista fehérek). A fekete népesség ismétlődő kudarcai, neheztelése és erős kisebbrendűségi érzése által táplált WS nem rejti el azt a tényt, hogy rögeszmés rasszizmus motiválja, távol attól a tudományosságtól, amelyet állít.
Szerinte a fehér lét csak egy társadalmi konstrukció. Az ember nem születik fehérnek, hanem azzá válik, hogy kiváltságos társadalmi státust élvezzen. A fehérség választás kérdése, képzeletbeli konstrukció, de a WS „kutatói” szerint egy „identitáscsoport” is, amely a feketék rabszolgaságához, kínzásához és lincseléséhez kapcsolódik. A fehér kultúrát ezért el kell ítélni „erkölcsi üressége” miatt, a fehéreket pedig ki kell küszöbölni, hogy ne legyenek képesek tartósítani a fehér kultúrát.
A rasszizmusról szóló minden történelemkönyv megannyi vádirat a fehérek ellen, amelyek a rasszizmus eredetét mindig a görögöknél és a rómaiaknál keresik, soha nem a törzsi világban, ahol az idegentől való elkülönülés a kultúra része. Kifejtik, hogy a görögöknél és a rómaiaknál kialakult egy „protorasszizmus”, hangsúlyozzák a görögök–barbárok ellentétet, elmarasztalják Hippokratészt vagy Arisztotelészt. Ezután általában sorra kerül a keresztény (azaz európai) antijudaizmus, amely nagyon gyorsan átcsap antiszemitizmusba. Azt állítják, hogy az európaiak gettókba zárták a zsidókat, alkalmanként lemészárolták vagy kiűzték őket. Megemlítik a „hitetlenek” elleni keresztes hadjáratokat, amelyek újabb üldözésekhez vezettek, ezúttal a muszlimok ellen. Aztán áttérnek a rabszolgaságra (amelyet szerintük csak a fehérek gyakoroltak), a rabszolga-kereskedelemre (dettó, szót sem ejtve az arabokról), és persze nem feledkezve meg az amerikai indiánok kiirtásáról sem. Megmagyarázzák, hogy a XVII. század vége óta az európai tudósok megpróbálják kimutatni az emberi faj heterogenitását, kétségtelenül azért, hogy igazolják az európaiak felsőbbrendűségét. Így jutunk el a gyarmati korszakhoz, az őslakosok degradálásához a fehér emberhez képest, az első „rasszialista elméletekhez”, az első nevekhez (Vacher de Lapouge, Gobineau, Chamberlain stb.), a szemérmetlen rasszizmushoz, a „nácizmushoz” és a holokauszthoz.
Napjaink helyesen gondolkodó, vagyis politikailag korrekt történésze általában szakmai kötelességének tartja, hogy foglalkozzon a xenofóbia kérdésével (de kizárólag a fehér világ vonatkozásában); hogy kipellengérezze a mixofóbiát, amely szegregációhoz és népirtáshoz vezet; hogy megkérdőjelezze a fajkeveredés elutasítását, amely szerinte nem más, mint egy új rasszizmus kifejeződése, új etnikai tisztogatások vagy egy új holokauszt félelmetes ígérete.
A rasszizmus kortárs szakirodalma alapján az a benyomásunk, hogy a fehér ember ősidők óta természeténél fogva bűnös, sőt még a nem európai társadalmak rasszizmusát is, amelyet esetleg röviden megemlít, a fehéreknek rója fel. Az indiai kasztrendszer faji alapúvá válását a brit gyarmatosításnak és a vele járó „társadalommérnöki gyakorlatnak” tulajdonítja. A „törzs” etnicizálása Indiában állítólag szintén brit találmány, a ruandai népirtás pedig a hutu–tuszi kapcsolatok európaiak általi faji alapúvá tételének következménye. A fehér világon kívüli rasszizmus tehát az európai befolyás terméke lenne (néha még e fehér rasszizmus elleni reakció, a „fordított rasszizmus” is).
Azok a propagandisták azonban, akik arra a következtetésre jutnak, hogy a rasszizmus a fehérek kvázi monopóliuma, paradox módon azt is állítják, hogy nem létezhet kulturális vagy faji hierarchia (mivel fajok nem léteznek). Ha tehát az európai csak egy fehér bőrű afrikai, és az ő kultúrája nem rosszabb, mint bármelyik másik, akkor mivel magyarázható ez az időtlen idők óta létező európai hajlam a rasszizmusra? Ha minden ember egyenlő, ha a fehérek biológiailag nem perverzek, ha tehát a fehérek nem hozhatnak létre sajátos természetüknél fogva spontán módon rasszista kultúrát, akkor mivel magyarázható, hogy a többi ember mentes a rasszizmus „örökletes (fehér) fogyatékosságától”? És fordítva, ha a többiek ugyanolyan rasszisták, mint a fehérek, akkor mi a helyzet a zsidók, feketék, ázsiaiak, romák, muszlimok, indiaiak, lappok és pigmeusok rasszizmusával?
Ezen a ponton teljesen egyértelművé válik, hogy a rasszizmusról szóló történetírás és a rasszizmusellenes propaganda csak a fehérek iráni megvetés tanításának eszköze. A fehérséget a rasszizmusra redukálni, ahogyan azt a WS teszi, vagy kizárólag a fehéreknek tulajdonítani egy olyan magatartásformát, amely minden népnél, minden kultúrában, minden időben megtalálható, egyenlő a fehérek dehumanizálásával, démonizálásával és az ellenük irányuló támadások igazolásával. Valójában a rasszizmusellenesség és a fehérellenes rasszizmus egy és ugyanazon stratégia komplementer elemei, amelynek végcélja a fehér emberiség elpusztítása. Az egyetlen valódi, bizonyított, ideológiai rasszizmus, amely képes az öntudat semlegesítésére és az öngyűlölet felszítására, az a fehéreket sújtó rendszerszintű rasszizmus. A fehérek túlélése érdekében mindenekelőtt ezt kell megsemmisíteni tudati és intézményi szinten egyaránt.
Gazdag István – Demokrata
