0.2 C
Budapest

Antidogma: A kommunista világforradalomtól a globalista woke-kapitalizmusig

A „világforradalom” néven ismert kommunista stratégia (1917–1924) egy kommunista világkormány létrehozását célozta, a proletár tömegeket az akkori uralkodó osztály ellen uszítva, hogy a helyébe egy kozmopolita bankárok által támogatott marxista vezetőréteget, valamint deklasszált társadalmi elemek egymást elvtársnak tituláló hordáját ültesse.

A sors kettős iróniája, hogy a marxisták „burzsoá kapitalista elnyomó” címkével illették az akkori uralkodó osztályt, noha születési és vagyoni alapon többnyire ők maguk is hozzá tartoztak, és hogy a kommunizmus egy elnyomó neofeudális oligarchiát eredményezett a gyakorlatban (a plebs számára az „uram” szóhasználatot a „pártom” váltotta fel). Ekkortájt csaknem mindegyik európai ország megtapasztalta a kommunista fegyveres felforgatást, de a világforradalom stratégiája végül mindenhol kudarcot vallott, Oroszországot kivéve, ahol a marxisták legkevésbé számítottak a sikerére, hiszen egész ideológiájuk azon a rögeszméjükön alapult, miszerint a kommunizmus „természetes módon fejlődik ki” az ipari kapitalizmusból.

A világforradalom kudarca elsősorban a „világ munkásai” (vagyis a normális európaiak) által vallott nacionalista és konzervatív nézeteknek volt köszönhető. Kiderült ugyanis, hogy Európa különböző nemzetei nem akarnak feloldódni egy kommunista és internacionalista szuperállamban, és egyáltalán nem rajongtak a „nemzetközi munkás” (proletár) identitásért, amellyel a marxisták házaltak náluk, ráadásul pedig igencsak retrográd, sőt reakciós módon a magántulajdonukhoz is ragaszkodtak.

Mindennek három következménye lett. Először is Európa-szerte nacionalista pártok alakultak a bolsevik marxisták és az őket támogató fináncoligarchia elleni harcra, a legtöbb országban különböző formájú „fasizmusban” manifesztálódva. Másodszor, a világforradalom kudarca miatt felzaklatott Lenin úgy döntött, hogy erőszakkal hódítja meg Európát abban a hitben, hogy egy kommunista Németországra van szükség a kommunizmus oroszországi győzelméhez és konszolidációjához, mert Oroszország lényegében agrárállam volt, következésképpen a marxista vudutudomány szerint ott hiányoztak a kommunizmus megvalósításához szükséges objektív feltételek.

A bolsevikok megpróbálták tehát lerohanni az első világháború után ezer sebből vérző Nyugat-Európát Lengyelországon keresztül, de a lengyelek feltartóztatták és legyőzték őket a varsói csatában. Ezzel Józef Piłsudski lengyel főparancsnok és államfő kivívta Adolf Hitler elismerését, akit Európa és főleg a bolsevikok első számú célpontjának számító Németország megmentőjének tartott. Mivel a lengyelek meglehetősen antiszemiták voltak, nyilvánvalóan ez is befolyásolhatta Hitler kedvező véleményét róluk.

Pravda: „Irány a Nyugat! A fehér Lengyelország tetemén keresztül vezet az út a világpokolhoz. A szuronyainkon fogjuk elvinni a boldogságot és a békét a dolgozó emberiségnek.” Tuhacsevszkij szovjet parancsnok: „A világforradalom sorsa nyugaton dől el: Lengyelország tetemén át vezet az út az egyetemes tűzvészhez”…

Végül pedig, miután kiderült, hogy a világforradalom stratégiája totális kudarcba fulladt, a legpragmatikusabb marxisták felismerték, hogy a világkommunizmus nem valósulhat meg erőszakos úton, és elvetették azt az illúziót, hogy a zsigerileg nacionalista európai munkásosztály felhasználható az internacionalizmus eszközeként. Antonio Gramsci olasz kommunista vezető és teoretikus kidolgozta a „kulturális hegemónia” elméletét, miután arra a következtetésre jutott, hogy az uralkodó elitek nemcsak politikailag ellenőrzik a társadalmat, hanem kulturálisan is, különböző intézményeken (egyház, sajtó, közoktatás stb.) keresztül. Gramsci nyomvonalán a frankfurti iskola reformer marxistái kifejlesztették a kulturális forradalom új elméleteit, amelyek utóbb a nyugat-európai Új Baloldal felemelkedéséhez és a kulturális vagy neomarxizmus ideológiájához vezettek, a munkásosztály demagóg és eredménytelen uszítása helyett a nyugati társadalom alapjainak (erkölcs, nemzeti érzés, család, házasság, vallás stb.) lerombolását célozva meg.

A későbbiek – vagyis a jelenlegi nyugati folyamatok – megértéséhez alapvető fontosságú momentum, hogy ez a „nyugati marxista” Új Baloldal elnyerte a globalista nagytőkések és bankárok egyöntetű támogatását, akik addigra már egyeduralkodó pozíciót szereztek a nyugati parlamentáris demokráciák befolyásolásában olyan szervezeteik révén, mint a Külkapcsolatok Tanácsa (CFR), a Bilderbeg-csoport, a Trilaterális Bizottság, manapság pedig a Világgazdasági Fórum.

A Gramsci által kidolgozott „hosszú menetelés az intézményeken keresztül” stratégia alkalmazásával a neomarxisták végrehajtották az összes nyugati társadalmi és kulturális intézmény (tömegtájékoztatás, közoktatás, irodalom, művészet, tudományos élet, vállalatok, egyházak stb.) megszállását és felforgatását, majd miután megszilárdították a hatalmukat fölöttük, gyakorlatilag sikerült átmosniuk az egész népesség agyát a társadalmi ozmózis által.

Napjaink nyugati társadalmait annyira teletömték kultúrmarxista ideológiával, hogy a konzervatív jobboldal is napi szinten öklendezi fel ennek retorikai elemeit. A kultúrmarxizmus a múlt század 60-as évei óta sikeresen ásta alá a családot, a nacionalizmust és a vallást (a kereszténységet, de nem az iszlámot) csaknem az egész nyugati világban, a következő évtized programjában pedig már a magántulajdon felszámolása szerepel a „kapitalizmust nekünk, kommunizmust nektek!” jegyében, a davosi Nagy újrakezdés (Great Reset) terv részeként.

A tőke és a munka megbékélésének hangzatos jelszavával az ortodox marxizmus hagyományos „rendszerszintű elnyomás” narratíváját, amely szerint a „burzsoázia elnyomja a proletariátust”, lecserélték a „multikulturális LMBT-koalíció kontra fehér heteroszexuális patriarchátus” narratívájára, kiiktatva belőle a kapitalista füleknek rosszul csengő osztályharc tematikáját. Így megvalósult a kultúrmarxizmus és a multinacionális nagytőke fúziója az úgynevezett woke (kb. megvilágosult) kapitalizmusként.

Bakunyin anno már figyelmeztetett Marx és Rothschild „szentségtelen szövetségének” a munkásosztály érdekeit fenyegető veszélyeire. Ugyanezen szövetség aktuális változata a heteroszexuális fehér férfiak társadalmi és gazdasági pozícióit, végeredményben pedig a fehér társadalmak puszta létét fenyegeti.

Gazdag István – Demokrata

spot_img
spot_img

Kapcsolódó cikkeink

Friss cikkeink