A rasszok békés egymás mellett élésének utópiáját prédikálók számára igencsak kellemetlen módon a vegyes párkapcsolatokon belül – mondhatni természetesen – statisztikailag jóval magasabb az erőszak szintje, mint a fehérek közötti párkapcsolatokban.
Az agresszívan terjeszkedő multikulturalizmus cégére alatt az élet minden területét valósággal elárasztják az etnikumok, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Olyan új fogalmakkal ismerkedhetünk meg, mint az „etnikai divat”, „etnikai művészetek”, „etnikai zene”, „etnikai konyha”, „etnikai kisebbségek”, „etnikai szépség”, „etnikai ébredés”, „etnikai büszkeség” vagy éppen „etnikai kihívás”. Az „etnikai” lehet fekete, afrikai, ázsiai, indiai, nepáli, latinó, perui, karibi és más, de fehér és európai nem. Soha vagy majdnem soha. A fehéreket legfeljebb az „etnikai tisztogatással”, az „etnikai diszkriminációval” vagy az „etnikai előítéletekkel” társítják. Ha nem a megbélyegzésüket vagy a megalázásukat szolgálja, az etnicitáshoz való jogot megtagadják tőlük a nyugaton immár állami szinten űzött fehérellenesség jegyében, amely a fehérséget igyekszik a rasszizmussal azonosítani.
Az etnikai reklámok azt mutatják, hogy az idegen etnicitásokat inkább faji, mintsem kulturális szempontból kell értelmezni. Inkább egy bőrszínt vagy egy „típust” helyeznek előtérbe, mintsem egy kulturális üzenetet. Az identitás érzése, amelyet itt egyszerre használnak és táplálnak, tehát világosan biológiai. Ezzel szemben ugyanezek a reklámok a fehéreket nem hajlandók sajátos faji csoportként felfogni, hacsak nem azért, hogy a keveredést propagálják számukra (pl. United Colors of Benetton). Az etnicitás tehát a rendszer által használt militáns eszköz, amely a színes bőrűek körében a faji öntudatot, a fehérek körében viszont az önlebecsülést erősíti. A politikailag korrekt etnikai narratíva ugyanis túlértékeli a nem európai etnicitást, és tagadja a fehéret, amelynek határait az egyre inkább jelen lévő idegen, invazív etnicitások jelölik ki.
E tényt érvényesítve a marketing egyre kevésbé az őshonosakhoz, és egyre inkább az idegenekhez szól, és az USA nyomán egy „multikulturális” stratégiát követ, amelyről a szakmabeliek azt gondolják, hogy az elkövetkező években üzletileg kizárólag ez lehet kifizetődő a számukra. Más szóval, a reklámügynökségek nemcsak felkészültek rá, hogy egy olyan világ igényeire válaszoljanak, amely többé már nem lesz fehér, hanem a rasszok keveredésének eszméjét népszerűsítve a saját eszközeikkel, maguk is aktívan részt vesznek a folyamatban lévő nagy népességcsere előmozdításában.
Az interraciális – különösen a fehér nők és fekete férfiak közötti – kapcsolatok tömeges kommercializálása olyan nyilvánvaló és annyira tolakodó, hogy még a legnaivabbaknak is kezd feltűnni. Ez alapján könnyedén azt feltételezhetnénk, hogy a vegyes rasszú párkapcsolatok képviselik az etalont, az átlagot. A nyugati reklámok láttán egy marslakónak kapásból az a benyomása támadna, hogy gyakorlatilag nem léteznek normális fehér férfiak. Mára a fehér nők és fekete férfiak kombinációja kétségtelenül a reklámok leggyakoribb vegyes párjává vált. Különösen igaz ez az USA-ra, amely már jó ideje a rendszergazdák globális társadalommérnökségének állatorvosi lovaként funkcionál, és történelmi-vallási-szociokulturális determináltsága miatt egyébként is az összes elképzelhető és elképzelhetetlen társadalmi perverzió, aberráció és deviancia igazi melegágya. Márpedig a globalizáció szabványosító-egyformásító hatása és az amerikai „soft power” (kultúra, politikai lobbizás, diplomácia) hatékonysága következtében az ottani folyamatok előbb-utóbb törvényszerűen begyűrűznek a világ többi részére is – egyebek között éppen a reklámiparnak köszönhetően.
Ami a vegyes házasságokat illeti, az Egyesült Államokban 1980 óta arányuk az összes házasságon belül az akkori 3,2-ről mára 8,4 százalékra nőtt, az új házasságok tekintetében pedig 6,7-ről 15,1 százalékra. 2010-ben leggyakoribbak a fehérek és latinók (43,3%), legritkábbak a fehérek és feketék (11,9%) közötti házasságok voltak. Legkevésbé a fehérek hajlandók másféle házastársat választani maguknak (kevesebb mint a 10 százalékuk), miközben a latinók, ázsiaiak és feketék két-háromszor nagyobb hajlandóságot mutatnak erre. (Public Attitudes on Intermarriage, Pew Research Center’s Social & Demographic Trends Project, 2012. február 15.)
A vegyes házasságok átlagjövedelmét tekintve az önmaguknak fehér házastársat találó fekete férfiak keresnek legkevesebbet minden más kombináció közül. Ugyanez a kategória (fekete férj, fehér feleség) számít a legkevésbé iskolázottnak és a legkevésbé stabilnak is. Az összes vegyes házasság leggyakrabban a fehér nők számára végződik válással. (Marital Dissolution Among Interracial Couples, Journal of Marriage and Family, 2009. január 27.) Jelenleg az amerikai néger gyerekek 70 százaléka születik házasságon kívül, amikor azonban az anya fehér, az apa pedig fekete, ez az arány 97 százalékra nő. Az ilyen anyák 98 százaléka szerint az apa semmilyen módon nem vesz részt közös gyermekük nevelésében, ezért szociális segélyből kénytelenek fedezni szükségleteiket, vagyis a társadalom – pontosabban a fehér adófizetők – nyakán élősködnek. (Ninety Two Percent: Examining the Birth Trends, Family Structure, Economic Standing, Paternal Relationships, and Emotional Stability of Biracial Children with African American Fathers, SSRN Electronic Journal, 2015)
Nem csoda, hogy a fehér nők leggyakrabban fehér férfiakat, legritkábban pedig feketéket részesítenek előnyben partnerkeresésük során. (The uncomfortable racial preferences revealed by online dating, Quartz, 2013. november 20.) A rasszok békés egymás mellett élésének utópiáját prédikálók számára igencsak kellemetlen módon a vegyes párkapcsolatokon belül – mondhatni természetesen – statisztikailag jóval magasabb az erőszak szintje, mint a fehérek közötti párkapcsolatokban. (Intimate Partner Violence in Interracial and Monoracial Couples, Family Relations, 1/2013) Ezen adatok fényében még groteszkebb, hogy a reklámokban a fehér nő és fekete férfi kombinációját a fényes jövő ideális álompárjaként próbálják lenyomni a fehér publikum torkán – ad nauseam.
(Folytatjuk)
Gazdag István – Demokrata
