Ezzel a maximálisan provokatív címmel jelent meg Guillaume Faye-nak, a francia Új Jobboldal leginvenciózusabb, legnagyobb hatású és egyúttal legvitatottabb teoretikusának legutóbbi könyve (Guerre civile raciale, 2019). A korábbiakhoz hasonlóan nyilván ez is botrányt fog kavarni, de már csak posztumusz, mert a szerző időközben eltávozott az élők sorából (RIP).
Guillaume Faye neve lapunk régi olvasóinak ismerősen csenghet, egy időben ugyanis rendszeresen válogattam írásaiból a már korábban jobblétre szenderült Új Jobboldal-rovatban (ugyancsak RIP). Az alábbi nyúlfarknyi recenzióval mindkettőjüknek szeretnék emléket állítani.
A „közelgő ciklon előtti diagnózisában”, ahogyan könyvét minősíti, a szerző arra figyelmeztet, hogy a Nyugat „egy újdonság, a faji polgárháború” küszöbén áll, vagy inkább tántorog. „Egy macskát macskának hívok, egy faji polgárháborút… faji polgárháborúnak. Különböző fajú és egymással szemben álló népességek élnek együtt ugyanazon országon belül, és gyűlölik egymást. Nem lesz jobb. Nagyon rosszul fog végződni. Ennek a könyvnek az a célja, hogy ezt bebizonyítsa. És ezt a könyvet Faji polgárháborúnak hívják.”
Az események várható alakulásával kapcsolatban három hipotézist vázol fel. „Az első, a legrosszabb, a behódolás lenne. Egy háborúhoz és annak megnyeréséhez ketten kellenek. Ha az idegen megszállókkal szemben a fehér franciák nem védekeznek, akkor nem lesz háború. Csak rohadás lesz, valódi harc és elszigetelt, bosszú nélküli összeomlás. Ezt a lehetőséget egyáltalán nem zárom ki. A második hipotézis egy faji polgárháború kirobbanása az őshonos franciák és etnikai európaiak vereségével, a saját kollaboráns államuk ellen. A harmadik hipotézis egy győztes polgárháború, felmérhetetlen történelmi következményekkel, köztük az összes politikai paradigmánk összeomlásával.”
Guillaume Faye sajátos, de annál találóbb olvasatát adja egy francia katolikus pap meggyilkolásának is, amely szerinte óriási jelképes jelentőséggel bír. „Ez az első alkalom ugyanis Franciaország történelmének kezdete, valójában Klodvig megkeresztelése óta, hogy muzulmánok meggyilkoljanak egy papot a földünkön, egy templomban, az istenük nevében.” Sajnálatos módon azonban „a rendszer által elaltatott és elkábított, nagyrészt elhülyült és agyatlan franciák nem értették meg, hogy mi történt. Hamel atya indokolatlan leölése (franciául szó szerint: torkának átvágása, akár egy birkáé – G. I.) minimum egy vallásháború kezdetét jelzi, amelyet az iszlám nekünk üzen, szokásához híven véresen”.
Ennek ellenére a franciákat, akár katolikusok, akár nem, ez a gyilkosság sem rázta fel kábulatukból. Guillaume Faye úgy gondolja, hogy „a katolikus hagyományú országok jelenlegi elférfiatlanodása nem más, mint a zsidó–keresztény értékek elhatalmasodásának végső eredménye”, és hogy a migránsajnározó „Ferenc pápa igenis harmóniában, nem pedig ellentmondásban van az evangéliumok tanításával”.
Személyes krédóját könyvének rövid összefoglalójában adja meg, imigyen: „A legcsekélyebb önvédelmi reakció sem érzékelhető vitéz múltú népünk vagy bármely másik európai ország részéről, és a bűncselekmények többségéért felelős arab és fekete muzulmánok elleni megtorlások kezdete még kevésbé. Nem reagálunk, csak siránkozunk, gyertyákat és virágokat teszünk a mészárlások helyszíneire. Ez talán annak az eredménye, hogy a lenti Franciaország elvesztette kollektív energiáját, és kimerülten behódolt a páratlanul kegyetlen (idegen) népességeknek, vagy pedig fél a minden nemzeti fellángolást elnyomó államtól, amely toleráns, hogy ne mondjam, kollaboráns a megszállókkal! Igen, de… egy váratlan szikra kiválthatja, hogy a nyomorban élő, elkeseredett, a nyugalmuktól és kultúrájuktól saját országukban megfosztott és ebbe belefáradt, törvényes önvédelmi érzéstől feltüzelt őshonosok, mondjuk ki a szót, A FEHÉREK megszerveződnek és végre ellentámadást kezdenek. Én nemcsak előre látom ezt a túlélési reakciót, hanem akarom is. Az értelmiségi első feladata közönsége iránt az őszinteség. Nem fogom megkerülni a kérdést mások véleményétől vagy a bíróságoktól félve, amelyek mindenképpen el fogják ítélni könyvemet, anélkül hogy elolvasnák. Már az elején válaszolok nekik: igen, azt kívánom, hogy a népem fellázadjon, újra megtalálja a büszkeségét, amelyet sohasem kellett volna elveszítenie, és végső győzelmet arasson. Mindennél jobban akarom ezt. Muszáj. Kimondtam.”
Az általános gyávaság, a semmitmondó mellébeszélés, a nyálas konformizmus korszakában a hideg futkározik az ember hátán ilyen szavak hallatán. Guillaume Faye, „a Nyugat válságának nagy gondolkodója” (Jared Taylor) már nem érhette meg annak az európai közvélemény-kutatásnak az eredményét, amely – egyébként sajnos teljesen jogos – pesszimizmusa ellenére talán némileg jobb kedvre deríthette volna honfitársaival kapcsolatban. Eszerint ugyanis a hat vizsgált európai ország (Franciaország, Németország, Ausztria, Spanyolország, Olaszország, Lengyelország) lakosai közül leginkább a franciák gondolják úgy, hogy a jelenlegi helyzet megváltoztatásához forradalomra van szükség. Tíz közül négy francia osztja ezt a vélekedést. (Dégoût, colére, envie de révolution…, atlantico.fr, 2019. március 20.)
Ha tehát valaha még egyáltalán esély lehet egy új európai reconquistára, az valószínűleg Franciaországból fog elindulni. Egyrészt, mert talán egész Európában ott a legrohadtabb a helyzet, amelyet eklatánsan tükröz a macronizmus mint patológia, másrészt pedig, mert történelmi, szociológiai, antropológiai okokból az összes európai nép közül mégis a franciákban lappang még leginkább a zsarnoksággal, adott esetben a demokratikus totalitarizmussal szembeni lázadás szelleme. Egyértelmű, hogy ez a rendszer békés úton, parlamenti locsogással nem reformálható meg, és ami a legjobb hír: a fenti felmérés szerint már a németek húsz százaléka is így gondolja. Potenciálisan tehát minden ötödik német – legalábbis elvileg – kész a forradalomra. Mindenesetre, az érintettek kezdhetnek rettegni.
Gazdag István – Demokrata
