Bár emberfajok valóban nincsenek, mert a Homo sapiens egyetlen faj, eltérő típusok, idegen szóval rasszok léteznek, melyeket olykor „faj” kifejezéssel is leírnak. A hipokrita Európában ezt a „faji tényt” csak akkor illik észrevenni, ha a „strukturális fehér rasszizmus” leleplezéséről vagy az „etnikai” (értsd: faji) kisebbségek pozitív diszkriminálásáról van szó.
Ilyenkor a gyakorlat felülírja az elméletet. Amerikában pragmatikus módon kezelik ezt a kérdést is. Kisebbségi lobbik persze ott is leleplezik az állítólagos rendszerszintű fehér rasszizmust, és nyomásukra az állam ott is pozitívan diszkriminálja a feketéket és a meszticeket (spanyol anyanyelvűeket), de legalább a „faji tény” nem számít tabunak, mint Európában. Éppen ellenkezőleg. Az élet minden területén számolnak vele. Egy friss felmérésből például kiderül, hogy a fehér amerikaiak csupán 15 százaléka tartja rendkívül vagy nagyon fontosnak rasszát önazonossága meghatározásához, miközben ugyanez az arány az ázsiai amerikaiaknál 56, a meszticek esetében 59, a négerekében pedig 74 százalék (Race in America 2019, pewsocialtrends.org, 2019. április 9.).
Amint látható, a fajtudatosság csaknem teljes hiánya sajátosan fehér patológia, egyfajta fajspecifikus mentális AIDS, a biológiai szenilitás végső stádiuma, amely a fehérek elsöprő többségét sújtja. Gyakorlatilag abban nyilvánul meg, hogy a faji önvédelem bármely formáját (a fehér államok faji homogenitásának megőrzése, a fehérek születési arányszámának növelése, a színes bőrűek bevándorlásának tilalma, a színes bőrűek hazatelepítése stb.) társadalmilag és történelmileg retrográdnak, reakciósnak, rasszistának, sőt „nácinak”, tehát erkölcsileg elfogadhatatlannak tartják. Ugyanakkor az általuk tanúsított faji színvakságot rá akarják kényszeríteni az egész világra. Korábban Jézus szeretetvallását sózták rá a „vadakra” prédikálással, puskákkal és pálinkával, manapság a piacdemokrácia dogmáival házalnak a „világ maradékánál” prédikációk, bombázógépek és a CNN bevetésével. Ugyanaz a térítő szándék, ugyanaz a pökhendi önelégültség, ugyanaz az univerzalista késztetés. Ráadásul paradox módon a fehér rassz uralma tartósításának nyilvánvaló szándéka – immár a faji tényen való (egyébként lehetetlen) túllépés nevében. Másrészt az előbb-utóbb elkerülhetetlenné váló etnikai polgárháborúnak már a gondolatától is pánikba esve, ugyanezek a fehérek vénasszonyos moralizáló kántálással arról győzködik az országaikba özönlő színes bőrű fiatalok tömegeit, hogy nyomják el magukban az egymás iránti ösztönös faji szolidaritásérzésüket, alkalmazkodjanak a fehérek kultúrájához, és fogadják el az „értékeiket” (demokrácia, tolerancia, antirasszizmus, feminizmus, pederaszta büszkeség, genderizmus és hasonlók).
Európában valószínűleg még alacsonyabb a fehérek faji öntudatossága, mint az USA-ban, ahol a négerekkel való több évszázados együttélés némileg azért revelatívnak bizonyult számukra (még ha a felmérés tanúsága szerint nem is eléggé). Az európai négerek viselkedése alapján az is nyilvánvaló, hogy faji nacionalizmusuk legalább olyan erős, mint amerikai társaiké, és mivel ez utóbbiak ereiben kis mennyiségben fehérek vére is folyik, nagyon valószínű, hogy az Európát gyarmatosító afrikaiak még náluk is fajtudatosabbak. Egy másik amerikai tanulmány azt is kimutatta, hogy a négerek nagyobb empátiát tanúsítanak emocionális téren a nehézségekkel küszködő rasszbéli társaik iránt, mint a fehérek a hasonló helyzetben lévő fehérek iránt. A tanulmány szerint minél fajtudatosabbak a feketék, annál inkább együttéreznek a többi feketével, miközben az empatikus fehérek semmivel sem mutatnak több együttérzést saját rasszuk tagjai iránt. Más szóval, a fehérek hajlamosak egyéni egoizmusra a többi faji csoporthoz viszonyítva, amelyek viszont hajlamosak faji egoizmusra fehérek jelenlétében, ami egyébként náluk sem zárja ki az egyéni egoizmus meglétét (Race and empathy matter on neural level, sciencedaily.com, 2010. április 27.).
A fehérek szemében az egyén értékét nem az adja, hogy ki fia-borja az illető, hanem az, hogy milyen a teljesítménye, ami persze első hallásra jól hangzik, de csak a rassz keretein belül. Ezzel a felfogásukkal ugyanis a fehérek – tévesen – nem kapcsolják össze az egyén teljesítményét látens faji potenciáljával, genetikai patrimóniumával, holott a fehérek összehasonlíthatatlanul többet tettek le az emberi civilizáció asztalára, mint például a feketék, akiket potenciálisan mégis egyenlőnek tartanak önmagukkal. Logikus módon az egyéni teljesítményt abszolutizáló fehéreknek a valós „teljesítményük” alapján kellene értékelniük az áruló kormányaik és a globalista ellenséges kaszt által a nyakukra telepített színes bőrűeket, akikről minden tanulmány kimutatta, hogy nemhogy nem járulnak hozzá a GDP növeléséhez, hanem többnyire a fehérek, konkrétan a fehér férfiak adójából fenntartott szociális rendszeren élősködnek. A 75 éve tartó antirasszista agymosás azonban a legelemibb logikai képességet is kiölte a fehérek többségéből.
A nyugati liberáltotalitárius (vagyis anarcholiberális értékrendszerüket totalitarista módszerekkel érvényesítő) demokráciák válsága éppen abban gyökerezik, hogy a fehér kultúra politikai termékeiként csak egyéneket, „állampolgárokat” ismernek el, és a kizárólag fehérekre jellemző individualista pszichológiai normát mindenkire nézve kötelezőnek tartva, képtelenek észrevenni a ragadozó faji kollektivizmus által vezérelt, ellenséges idegen csoportok jelenlétét és politikai aknamunkáját. Mivel konceptuális eszközök híján nem értik, hogy mi történik, ezek az államok megássák a saját sírjukat. A gond csak az, hogy magukkal akarják rántani alapító csoportjukat, az őshonos fehéreket is. Ideológiailag elutasítva a faji kollektivizmus paradigmájának létezését, növekvő kudarcukért az ellenséges rasszok nyomására saját biológiai bázisukat teszik felelőssé, és így egyre inkább fehérellenes zsarnoksággá válnak. Márpedig a történelemből tudjuk, hogy minden zsarnokság törvényszerűen bukással végződik. Azoknak is ez lesz a sorsuk, amelyek önmagukat parlamentáris demokráciáknak álcázzák. Idő kérdése az egész.
Gazdag István – Demokrata
