A fehér genocídium fogalmát a Donald Trump győzelmében jelentős szerepet játszó amerikai Alt-Right (Alternatív Jobboldal) mozgalom identitárius vagy „fehér nacionalista” értelmiségi holdudvara dobta be a köztudatba. Magát a kifejezést és annak jelentéstartalmát a kontrollált média és a balliberális (ál)tudományos miliő rasszistának, alaptalannak és összeesküvés-elméletnek minősíti, az általa lefedett, egyébként nagyon is objektív jelenséget pedig a teljesen semleges „demográfiai evolúció” címszó alatt tárgyalja, újabb eklatáns példát szolgáltatva arra, hogy a nyelvezet ellenőrzésével a közbeszédet is ellenőrzés alatt igyekszik tartani a politikai korrektség szellemében.
Mi tehát a különbség egy demográfiai változás és egy népirtás között, és mi teszi a fehér országokat sújtó tömeges harmadik világbeli migrációt inkább a genocídium, mintsem a természetes népességváltozás példájává, amint azt a „libtardáltak” szajkózzák? A válasz pofonegyszerű: a szándék. A népirtás szó szándékosságot feltételez, vagyis egy azonosítható személyekből álló csoport (adott esetben a fehér nagyrassz) vagy annak egy részének a megsemmisítését. A genocídium nem „önmagától”, valamilyen természeti katasztrófa (földrengés, áradás, éhínség stb.) vagy genetikai terméketlenség következtében, mintegy Deus ex machina történik. Ami jelenleg zajlik − egyelőre még csak − a nyugati fehér országokban, az nem pusztán természetes körülmények véletlen összejátszásának következménye. A fehérek nem arra ébredtek egy napon, hogy kimerültek a természetes erőforrásaik, hogy eltörölte őket egy vízözön, vagy hogy egy másik törzs özönlött be a területükre a semmiből. Szó sincs róla. Ami történt, az egy több évtizede tartó folyamatos nyomulás a harmadik világbeli új honfoglalók részéről, a fehér népek ellen irányuló, határainkon belüli és kívüli propaganda eredményeként.
A fehérek nem vesztették el a nemzőképességüket, és nem is váltak képtelenné arra, hogy egymás között éljenek. A multikulturalizmus (vagyis a faji és kulturális sokszínűség) doktrínája tehát nem egy szükségszerűségből született, hanem egy bizonyos ideológia mellékterméke. Egy olyan ideológiáé, amelynek az a célja, hogy megváltoztassa a (tágabb értelemben vett) Nyugat demográfiáját, következésképpen a kultúráját és világnézetét is, végső soron pedig felbomlassza a fehér országok etnikailag többé-kevésbé még homogén társadalmi szövetét. Valójában a multikulturalizmus alapeszméje egy irodalmi műben fogalmazódott meg először. Israel Zangwill britanniai cionista szerző Olvasztótégely (Melting pot, 1908) című színdarabjának zsidó főhőse nem zsidó szomszédainak üldözése elől Amerikába menekül, egy olyan társadalom létrejöttének reményében, amelyben minden nép egyetlen nemzetté olvad össze, önként feladva összes korábbi etnikai, faji és vallási sajátosságait. A színmű vezérmotívuma tehát a feloldódás és az összeolvadás. Mint azt mindnyájan tudjuk, amikor két dolog feloldódik egymásban és összeolvad, akkor valami új alakul ki belőlük, ami különbözik az eredeti dolgoktól. A vízből és a porból, ha összekeveredik, sár lesz, amely ugyan részben megőrzi az eredeti összetevők jellegzetességeit, de a használatát tekintve teljesen különbözik azoktól.
A nyugati országokban prédikált mantra az, hogy vegyes kultúrájú, kevert társadalmakká kell válniuk. Az „idillikus multikulturális társadalom” (mint ontológiai oximoron) eszméjét a 60-as években hozta divatba a hippinemzedék egy olyan korszakban, amikor a neomarxista frankfurti iskola és az általa propagált kritikai elmélet kezdett egyre nagyobb teret nyerni a társadalomtudományokban Nyugaton. Sok baloldali értelmiségi az eszmék harcában jól hasznosítható utópiának tekintette a Zangwill-féle olvasztótégely-ideát a nacionalizmus megtörésére, amelyet akadálynak tartottak az osztályok nélküli és állam nélküli társadalom megvalósításának útjában. Végül is, mi szükség van nemzetállamokra, ha többé már nincsenek nemzetek? Jacques Derrida, a nyugati filozófiai hagyomány és általában a nyugati kultúra de(kon)strukturálását és demoralizálását célzó, kriptomarxista dekonstruktivizmus guruja, akit gondolatiságának zagyvasága miatt egyesek „obskúrus teoretikusnak” tartanak, ezzel kapcsolatban nagyon is világosan fogalmaz, egyáltalán nem titkolva, hogy filozófiájának alapeszménye a nacionalizmus, a szülőföld, az önazonosság-tudat és a nemzeti nyelv metafizikájának agresszív bevándorlási politikával történő lebontása az erős nemzetállamok idegenekkel szembeni önvédelmi fegyverzetének hatástalanítása végett.
Megjegyzendő azonban, hogy ezt a retorikát kizárólag a nyugati vagy fehér társadalmaknak szánják, és éppen ez a sajátos aspektusa teszi ezt az ideológiát olyan álnokká és végső soron népirtóvá. Ahelyett ugyanis, hogy megpróbálná összekeverni az összes rasszt, csupán a fehérbe igyekszik belekeverni a többit. Ezt azonban egyáltalán nem tekintik problematikusnak a multikulturalizmus apostolai, mert egyrészt a fehérséget pusztán társadalmi konstrukciónak tartják, nem pedig biológiai ténynek, másrészt a fehéreket kiváltképpen negatív tényezőnek ítélik a világtörténelem folyamatában. A fehérek történetét nézve a gyarmatosítást, a rabszolgaságot és az elnyomást látják. Amikor a világ népei elkerülhetetlenül összecsaptak, a fehér ember került ki győztesen. És kit szeret a baloldal jobban, mint egy vesztest, egy elnyomottat, egy kizsákmányoltat, vagyis egy kívülállót?
Nyugaton a kontrollált média lakájai egyre hangosabban visszhangozzák ezt a retorikát, elítélve a „halott fehér férfiak” örökségét, és a szemeteskukába szánva hordozó közegét, a fehérséget. „Jó lomtalanítást”, ez az aktuális jelszavuk, miközben alig titkolt örömmel konstatálják a fehér népek születési arányszámának drasztikus hanyatlását és a fehér országok eredeti etnikai összetételének megváltozását eredményező harmadik világbeli tömeges bevándorlást. Ezzel együtt a „fehér kiváltság” megszüntetéséért, valamint a fehér történelmi személyiségeknek emelt emlékművek lerombolásáért kampányolnak a fehér nemzeteken belül. Már nemcsak a fehér múltat akarják végképp eltörölni, hanem a fehér jövőt is. Ha ez nem genocídium, akkor semmi sem az.
Gazdag István – Demokrata
