Pakisztáni muszlimok és indiai hinduk momentán éppen csatatérré változtatnak angol városokat, kicsiben illusztrálva azt, ami Franciaországra vár nagyban. Ellentétben ugyanis azzal, amit sokan hajlamosak hinni, a Franciaországban érlelődő faji polgárháború első hulláma nem az afrikai megszállók és az európai őslakosok között fog lezajlani, hanem az arabok és a négerek között valamikor 2030 körül, és az összecsapás demográfiai előfeltételei már most adottak.
Észak-Franciaország rohamosan feketedik, Dél-Franciaországot pedig már több mint három évtizede arabosítják. Az évek során az a taktikai szövetség, amely az 1980-as évek elején az arabok és a feketék között jött létre a fehér franciák ellen, szét fog esni, mert többé nem lesz létjogosultsága. A 70-es években, amikor az arabok és a négerek elkezdtek együtt élni a külvárosi gettókban, a dolgok nagyon rosszul alakultak: faji feszültségek, összetűzések, közösségi háborúk, rivalizálás a lakások, iskolák, gyárak stb. helyeiért.
1985-től kezdve egyfajta szolidaritás kezdett kikristályosodni a két közösség között, amely kezdetben a médián alapult, és magas szintű kozmopolita védnökséget élvezett. Ez volt az az idő, amikor a show-biznisz söpredéke eladta a francia fiatalságnak az arabok és négerek szent szövetségét az akkoriban egyre erősödő Nemzeti Front ellen. Bármilyen meglepőnek tűnik is, ez a képmutató és természetellenes szövetség működött. Bár az arabok és a négerek továbbra is szívből utálták egymást, ettől kezdve képesek voltak félretenni az ellenségeskedést, és egységfrontba tömörültek a fehérek terrorizálása és bűncselekmények elkövetése végett. Ebben az időben kezdtek megjelenni a néger–arab bűnbandák. Nagyszerű kozmopolita nevelőiknek köszönhetően megértették, hogy egységben az erő. Erejük tudatát erősítette az összes ócska rapbanda államilag dotált promóciója, amelyek körülbelül ugyanebben az időszakban kezdték elözönleni a televíziókat.
Még ha az arabok és a négerek továbbra is igyekeznek úgy tenni, mintha egységben lennének a „bennszülött gallokkal” szemben, valójában egyre jobban utálják egymást. Ez a kölcsönös utálat kezd láthatóvá válni és fényes nappal megmutatkozni, különösen Dél-Franciaországban, ahol az ott már régóta megtelepedett arabok sokkal inkább közösségi szemléletűek, mint a Párizs környékét gyarmatosító társaik.
Nem meglepő ez a mentalitásbeli különbség. A déli arabok olaszokkal és „feketelábúakkal” (az Algéria függetlensége után hazamenekült francia telepesek leszármazottaival) élnek együtt, akik hiperrasszisták és a szegregáció hívei, míg az északi arabok őshonos baloldaliakkal közösködnek, akik fanatikus rasszkeverők. Előbb vagy utóbb ez az együttélés meg fog törni. Ez egyelőre politikai fikció, de nem lenne meglepő, ha 15 év múlva Franciaország északi része úgy nézne ki, mint egy afrikai bantusztán, a déli pedig úgy, mint valami provence-i kalifátus. Nyilvánvalóan ez Franciaország jövője.
Franciaországban egyrészt vannak a fehérek, akiknek nincs semmiféle önérzetük, másrészt vannak a többiek, akik nagyon is tisztában vannak az eredetükkel, és önérzetesen ragaszkodnak is hozzá. Ez utóbbiakat hivatalosan a „rasszizált” (racisé) névvel illetik. A rasszizáltaknak elég memóriájuk van ahhoz, hogy ne hipnotizálja őket a „köztársaság” varázsszó, ellentétben a fehér franciákkal, akik ezt valamiféle mindenható talizmánnak tekintik, amelynek már a neve is elég ahhoz, hogy bárkit franciává tegyen. A rasszizáltak mélyen gyökerező faji sovinizmusukkal nem akarnak beleolvadni az egykori gyarmati hatalom jakobinus-köztársasági levesébe. Hatalmat akarnak a fehérek fölött, és megszabni a követendő vallási-kulturális irányvonalat az egész meghódítandó országnak.
Szervezett ellenállásra az őshonos fehérek részéről egyelőre semmi remény. A francia gyerekeket fél évszázada öngyűlöletre idomítják a szakszervezett baloldali tanárok, ahogyan azt emblematikus díszpéldányuk, az egy csecsen dzsihadista által a nyílt utcán lefejezett Samuel Paty is tette. Ugyanakkor ezek az internacionalista agitátorok szisztematikusan felmagasztalják azokat a harmadik világbeli helyeket, ahonnan a betolakodók érkeznek, és mindennap elmagyarázzák nekik, arra születtek, hogy elfoglalják Franciaországot és levezekeltessék vele a „gyarmatosító, militarista, idegengyűlölő bűneit” (a Charlie Hebdo-féle anarchomarxista frázist használva). Az afromuszlim hódítók tökéletesen vették is az adást, és ennek megfelelően viselkednek. Most már meg vannak győződve róla, hogy törvényes joguk megszállni Franciaországot és az utcákon érvényesíteni a sariát. Annál is inkább, mert a bal- és jobboldali kormányoktól mindannyian francia igazolványokat kaptak, lehetővé téve számukra, hogy a francia törvényeket teljes mértékben kihasználják hódításuk érdekében.
Erre a nagyszabású reconquistára a kontrollált média azzal reagál, hogy szüntelenül az elözönlött fehér kisemberek rasszizmusát és idegengyűlöletét ostorozza, akik egyébként már nyikkanni sem mernek, nemhogy tiltakozni vagy lázadozni. Már csak azért sem, mert a vörös bírák és az idegenajnározásra szakosodott globalista lelkiterror-szervezetek börtönbüntetés terhe mellett megtiltják nekik. Ez a ’68-as trockista nemzedék világmegváltó utópiájának konkrét eredménye, a boomer antifasiszta világnézet gyakorlati öröksége.
Demográfiai okok miatt illuzórikus azt hinni, hogy a folyamat leállítható. A franciaországi születések 42 százalékát már színes bőrűek adják. Húsz éven belül az ország utcáin hatalmas tömegeket fognak alkotni az iszlám által fanatizált arab és néger fiatalok, akiket a kozmopoliták folyamatosan a fehér ember iránti gyűlöletre hergelnek. Közbiztonság tekintetében a francia városok már most is a mexikóiak és a dél-afrikaiak között tanyáznak, még az ukrajnaiak is biztonságosabbak náluk. Ezt az egész etnikai kavalkádot a kozmopolita kaszt már de facto honosította, és a boomerek választási gőzhengere gondoskodik róla, hogy parlamentáris keretek között ne lehessen fellépni ellene.
A Charlie Hebdo olvasói által egykor megálmodott végtermék-Franciaország egyszerre lesz Soweto, Szarajevó és Bejrút, avagy a fekete nacionalista Dél-Afrika, Koszovó és a dzsihadista Libanon keveréke, Európa szívében.
Gazdag István – Demokrata
