Kedvenc főszerkesztőmnek lett igaza. Amikor néhány napja szóba került köztünk az olasz helyzet, Nostradamusként megjósolta, hogy nem lesznek új választások Itáliában. Úgy tűnik, hogy Salvini tényleg eltaktikázta magát. A látszat azonban csalóka, és noha most kiszorult a hatalomból, egyáltalán nem lehetetlen, hogy hosszú távon mégis győztesen fog kikerülni ebből az erőpróbából.
Az nevet legjobban, aki utoljára nevet, és az idő mindenképpen neki dolgozik. Valójában ugyanis az Öt Csillag–Liga-kormánykoalícióban tarthatatlanná vált a Liga-vezér helyzete, és ha nem akarta fokozatosan erodálni az olasz választók körében élvezett bizalmi tőkéjét, akkor lépnie kellett.
Amint azt a legutóbbi európai parlamenti választások is bizonyítják, a Liga Itália messze legerősebb pártja, amely a szavazók 35-40 százalékának támogatására számíthat. Ehhez képest a kormányban a másodhegedűs szerepére volt kárhoztatva a legfeljebb fele ilyen erős Öt Csillaggal szemben, ami erősen behatárolta, sőt a migránskérdés tekintetében gyakorlatilag blokkolta Salvini mozgásterét.
Éppen ott, ahol látványosan teljesítenie kellett volna, hogy megfeleljen a választói elvárásainak. Nem elég ugyanis, hogy a kommunista bírói kar szisztematikusan kontrázta migránselhárító intézkedéseit, de ráadásul koalíciós minisztertársai is csak fanyalogva támogatták, ha éppen nem szabotálták el azokat. Megesett, hogy a hadügyminiszer asszony őnagysegge, akarom mondani, -sága hadihajót küldött az értékes szállítmány olasz kikötőbe kísérésére. Az efféle húzásokat Salvini egyszerűen nem tűrhette tovább.
Ennek az egész történetnek van azonban egy általános érvényű tanulsága is a nyugati parlamentáris demokráciák természetére vonatkozólag. Az Öt Csillag eredetileg ennek a velejéig korrupt, elvtelen és hazug kormányzati rendszernek a nemeziseként, egyfajta antiparlamentáris protestmozgalomként született. Elég volt azonban néhány éves parlamenti bohóckodás és alig egyévnyi kormányzati pozíció, hogy maga is teljesen belesimuljon a parlamentáris rendszerbe, abba a folyosói háttéralkuk, személyi ambíciók és önző intrikák jellemezte kamarillapolitizálásba, amely ellen létrejött.
Azzal, hogy a Renzi-féle szocdemekkel összeállva megakadályozta a választókat akaratuk kinyilvánításában, nemcsak az eredeti létokát és saját támogatói bázisát árulta el, hanem a maga részéről is nyilvánvalóvá tette a parlamentáris demokrácia valóságát, amely sohasem a népre támaszkodik, hanem mindig a fináncoligarchiára, hála a média által manipulált pártpolitika révén megvalósított permanens polgárháború intézményesítésének.
Az elméleti demokrácia helyett célszerű a gyakorlati demokrácia hideg elemzése. Az a demokrácia, amelyről a médiában beszélnek, nem több puszta absztrakciónál, akárcsak a kommunizmus. A valóságtól elszakadt és az üres szólamokra korlátozódó kommunizmushoz hasonlóan a demokráciának is mindenre van válasza. Egyetlen demokrata vagy marxista demagógot sem lehet tévedésen rajtakapni, mert amiről beszélnek, az a gyakorlatban nem létezik. Amint ugyanis elkezdik alkalmazni a kommunizmust, csőstől jönnek a bajok, de ha rámutatunk valamelyik kommunista rendszerre, a kommunisták azt mondják, hogy az nem is igazi kommunizmus. Szerintük Lenin Szovjetuniója ugyanúgy nem volt kommunista, ahogyan Mao Kínája vagy Castro Kubája sem. Ezzel a retorikával könnyedén kicsúsznak a logika csapdájából. Mindig övék az utolsó szó. Őket hallgatva a kommunizmusnak egyetlen csapásra, teljes tökéletességében kellene előbukkannia a felhők közül, mint a mennyei Jeruzsálemnek. Ennek az az előnye, hogy amíg ez az áldott nap be nem következik, elhárítják maguktól a felelősséget a tetteikért.
A demokraták ugyanilyenek. Az ideális demokrácia, amelynek holnap reggel kellene megvalósulnia, sohasem ölt testet, de a tömegek elkerülhetetlen kiábrándulására a demokratáknak az a válaszuk, hogy még ha nem is látni semmit az olyannyira ígéretes demokratikus paradicsomból, minden más alternatíva apokaliptikus lenne. Így a jónépnek csak két választása marad: tényleges csalódottság vagy feltételezett kárhozat. Évről évre, évtizedről évtizedre kénytelen azt ismételgetni, hogy szereti a demokraták felszolgálta szalmonellás pudingot, mert ha mást enne, az szerintük még jobban elcsapná a hasát.
Salvinihoz visszatérve, ő éppen azt mutatta meg az olaszoknak, hogy ezeket a demokratikus rendszerpártokat csak a túlélésre való törekvés hajtja, és fütyülnek az ország érdekeire. Guiseppe Conte, aki saját bevallása szerint baloldali szavazóként került az Öt Csillag jóvoltából a miniszterelnöki bársonyszékbe, nyilvánvalóan könnyen szót értett Renzivel a Salvini által hátrahagyott koncon való osztozkodáskor. (Egyénként Twitter-Trump ez alkalommal is a szokásos formáját hozta politikai „bölcsesség” tekintetében, Twitter-üzenetben fejezve ki reményét, hogy a „nagyon tiszteletre méltó” és „nagyon tehetséges” Conte megőrzi a posztját. Nyilván halvány gőze sincs róla, hogy egy baloldalit hozsannáz. De az is lehet, hogy nagyon is tisztában van vele. Totális ideológiai analfabétaként egyáltalán nem lenne meglepő tőle.)
Azzal, hogy az EU és a Goldman Sachs strómanjainak számító szocdemeknek adta a külügyi és a gazdasági tárcát, az elvileg egy euroszkeptikus pártot képviselő Conte tovább mélyítette az Öt Csillag sírgödrét, amelynek így még kevesebb esélye lesz a felelős politikai tényezőként való túlélésre. Annál is kevésbé, mert az olasz közvélemény markáns EU-ellenes hangulatát meglovagolva, Salvini további szavazatokat szipkázhat el egykori koalíciós partnere populista táborából. Ráadásul az Európai Unió gyorsan közeledő monetáris összeomlása is az ő malmára hajtja majd a vizet. Nyilvánvalóan azért tartottak igényt Renziék a diplomácia és a gazdaság fölötti ellenőrzésre, hogy mindenáron benn tartsák Olaszországot az eurózónában, amikor majd becsap a ménkű.
És ha mindez nem lenne elég, Macron és Merkel azt fogja követelni, hogy az olaszok nyissák meg kapuikat a négerek áradata előtt, ami szintén Salvini politikai pozícióit erősíti. Conte új kormánya maximum két évig fogja húzni. Aztán jöhet a vízözön: a várható olasz forradalom…
Gazdag István – Demokrata
