Korábban Trump még egészen más húrokat pengetett… Az egyik szíriai légitámaszpont ellen április 7-én végrehajtott amerikai rakétatámadás végül is nyilvánvalóvá tette azt, amit különböző jelek alapján már korábban is sejthettünk, hogy Donald Trump behódolt a „mély államnak”, amelyet emlékezetes 1961. január 17-i búcsúbeszédében Eisenhower elnök leplezett le, „katonai-ipari komplexumnak” minősítve, és amely ténylegesen nemcsak az Egyesült Államokat kormányozza, hanem az összes csatlósát is.
Trump ezzel megtagadta korábbi ígéreteit és kijelentéseit, hiszen választási kampánya során demokrata riválisa harcias kirohanásaival szemben következetesen azt hangoztatta, hogy megválasztása esetén véget vet az elődei által rendszeresített fegyveres demokráciaexportnak (más néven humanitárius intervencióknak) és befagyasztja a katonai kiadásokat is, az így megtakarított forrásokat pedig országa infrastruktúrájának renoválására fordítja. Ehelyett azonban lassanként és feltartóztathatatlanul ő is belemerült a washingtoni politikai mocsárba, amelyet jelöltként még „lecsapolással” fenyegetett, és hogy mentse a bőrét, az ingatlanbirodalmát és a klánját, szimbolikus engedményeket tett a mély államnak.
Mindenekelőtt 55 milliárd dollárral (vagyis az Egyesült Királyság vagy Franciaország teljes évi katonai költségvetésének megfelelő összeggel) növelte a Pentagon büdzséjét, és a nemzetközi olajmaffia „keresztapját”, a texasi Rex Tillersont nevezte ki külügyminiszternek, a hadügyi tárcát pedig arra a James Mattisra bízta, aki az iraki atrocitásai révén vált hírhedtté, különösen Fallúdzsa ostromakor, amelynek során a saját katonái által „veszett kutya” becenévvel illetett katonatiszt a város védőinek megtörése végett szó szerint semmitől sem riadt vissza (a foszforbombák és a szegényítetturánium-lőszer használatát és egy egész esküvői násznép lemészárlását is beleértve).
Egyik tavaly decemberi beszédében Trump még egészen más húrokat pengetett, többek között kijelentve: „Új külpolitikát fogunk folytatni, amely számításban fogja venni a múlt tévedéseit. Be fogjuk fejezni a rendszerváltó és kormánybuktató titkos műveleteinket. Célunk a stabilitás, nem pedig a káosz, mert újjá akarjuk építeni az országunkat. A más országokkal való kapcsolatainkban a kölcsönös érdekeket fogjuk keresni ahányszor csak lehetséges, és a béke, az egyetértés és a jó szándék új időszakát fogjuk felavatni…” Facebook-bejegyzésében Medvegyev orosz miniszterelnök tökéletesen összefoglalta, hogy valójában mire is lehetett számítani az új amerikai elnökkel kapcsolatban: „Röviddel a megválasztása után megjegyeztem, hogy minden attól függ, hogy Trump választási ígéreteit milyen hamar fogja megtörni a létező hatalmi gépezet. Csak két és fél hónap kellett hozzá…” (America’s Syria strike „on verge of military clash” with Russia – PM Medvedev, rt.com, 2017. április 7.)
Trump, aki korábban szüntelenül a mainstream médiát és az álhíreit ostorozta, most maga is álhírekre alapozva indított katonai akciót Szíria ellen, holott mindenki tudja, hogy a szír kormányerőknek nincsenek vegyi fegyvereik, miután készleteiket az ENSZ ellenőrzése mellett, amerikai és orosz szakértők bevonásával teljesen megsemmisítették 2014-ben. Egy szíriai légitámaszpont bombázása egy állítólagos vegyi támadás megtorlásaként, bármiféle előzetes független és nemzetközi vizsgálat nélkül, csupán egy ürügy, egy „false flag” azzal a céllal, hogy a nyugati közvélemény szemében legitimáljon egy szuverén ország elleni agressziót, amely a maga részéről nem támadott meg egyetlen másik országot sem, és különösen nem az USA-t.
Ezt az előre eltervezett hadműveletet valójában a szíriai kontextuson kívüli erődemonstrációnak szánták Kínával és Oroszországgal szemben. Az amerikai háborús párt doktrínájának ugyanis az a lényege, hogy bármiféle tárgyalás, akár ellenféllel, akár versenytárssal, csakis az erő pozíciójából kezdhető. Márpedig a cirkálórakéta-esőt a kínai elnök Amerikába érkezésének napjára időzítették. A jelek szerint azonban a hagyjunk-időt-az-időnek művészetét évezredek óta gyakorló kínaiakat hidegen hagyta a dolog. Ők már Mao idejében is csak egy papírtigrisnek tartották az USA-t, és országuk bámulatos fejlődésének és erősödésének a perspektívájából azóta még inkább annak tarthatják.
Ami pedig Oroszország impresszionálását illeti, nevetséges… Nyilván az orosz vezetők is jól szórakoztak, a katonák meg különösen. Ennek a rakétatámadásnak ugyanis jelentős bumeránghatása volt a Pentagon lelkiállapotára nézve. A működőképes szír repülőgépeket már előzetesen evakuálták a személyzetükkel együtt, mivel a támaszpont fölötti felderítőrepülések számának hirtelen növekedése már idejekorán figyelmeztette a szíreket az amerikaiak szándékaira, akiknek így csupán hat darab használaton kívüli vagy javítás alatt álló repülőgépet sikerült megsemmisíteniük. Ráadásul a kifutópályák is sértetlenek maradtak, így a szír gépek már a támadás másnapján igénybe vehették azokat bevetéseikhez.
Legszebb az egészben, hogy a földközi-tengeri amerikai hadiflotta hajóiról kilőtt 59 rakétából alig 23 ért célba, a maradék 36-ot elektronikusan semlegesítették az oroszok, valójában az összeset, amelyet a légitámaszpont infrastruktúrájának módszeres lerombolására szántak. Ez a pszichológiai ökölcsapás legalább olyan megrendítő erejű volt a Pentagon számára, mint az, amelyet 2014 áprilisában szenvedett el, amikor a Fekete-tengerre bemerészkedő USS Donald Cook hadihajóra telepített Aegis rakétaelhárító rendszert elektronikusan blokkolta egy orosz SU-24 vadászgép, életre szólóan sokkoló élményben részesítve a hajó legénységét (vö. Ki állítja meg Samu bácsit?, Demokrata, 2014. december 17.).
Ez alkalommal a kőkorszaki (a 70-es évek technológiáját képviselő, szubszonikus sebességű) Tomahawk cirkálórakétáik szerepeltek le, amelyeket az elektronikus hadviselés orosz szakértői egymás után pottyantottak a tengerbe. Ezek az elavult harceszközök legfeljebb Jemen ijesztgetésére alkalmasak, az elektronikus hadviselés ászainak számító Oroszországgal, Kínával, Iránnal azonban egészen más a helyzet. A történelmi változás fehér házi és Pentagon-beli analfabétái ezt nyilvánvalóan csak a saját kárukon lesznek hajlandók megtanulni. Reméljük, egyszer és mindenkorra.
Gazdag István – www.demokrata.hu
