A Betyársereg jó barátja, Moncsi és kis csapata a gúnyhatár menti kis településeken járt, hogy felmérjék és megmutassák a szörnyű valóságot. Az állapotok elkeserítőek. Ürülék, kosz, szemét, felfordulás. Ez az, amit a délvidéki magyar települések eddig kaptak a migránsoktól. És persze pár felkapaszkodott, a bevándorlókon meggazdagodott helyi. Sajnos sokan belőlük élnek, a mi kárunkra. A helyszínek: Palics, Szabadka, Magyarkanizsa, Martonos.
Itt játszóterek bezárása miatt háborognak, és azért, hogy szegény menekültek nem tudnak hol tisztálkodni. Amott azon, hogy nehezen jutnak át. Tüntetnek jogokért, mert a migránsnak joga van köztéren sátorozni, de ha én tüntetnék, bilincs a juss. Én nem nyaralok tengerparton, de a téren sem pihenhetek, mert ha sátort verek, elvisz a közeg. Ám nincs itt kettős mérce, kicsit sem. Más a téma. Mert játszótér már ez az egész ország. A politikai elit nagy játszótere. Emberi sorsok ott, de főleg itt. Mert engem már nem érdekelnek az egyéni sorsok. Nem érdekel, hogy ő éhes, és ezért banánt kap, mert nekem nem futja hó végén már almára sem. Nem érdekel, hogy beteg és jár az ellátás, mert a gyerekemre, ha ránéz az orvos, nem árt a boríték. Csak a miénk érdekel, az én gyerekeimé. A sok migránst pedig illő lenne végre globálisan kezelni. Tömeg, beszivárgók, akik ellepik Európát. Nem belefeledkezni kabátgombszemű hajasbabákba és szoptató anyákba, mert a sajnálat nem tanít a valós életre. Nem etetni és nem szeretgetni, hanem terelni és nevelni. Ez itt nem a te hazád – mondani.
Mert az igazság mindig odaát van. Most éppen Szerbiában. Pont elég odáig futni, hogy láss, és többé ne akarj sajnálni senkit. Elég Szabadka, és elég Magyarkanizsa, ahol csak leülsz, nézel és hallgatsz. Utána már senkit nem akarsz szánni. Utána már félsz és félted a jövőd. Félted a gyerekeidet, akik ha így megy ez tovább, egy szemétdombbá vedlett, kultúráját vesztett Európa romjain fognak felnőni.
Döglött macska mellett szopizó csecsemő, anyja a szemetet fél méterre dobja le a pokróctól. De mosolyog, és az áradó bűz nem facsarja az orrát. Körülöttük mocsok hegyekben, a tető ázik a fejük felett, sár hömpölyög vagy por száll – mikor mit ád az ég. Bele az öt méterre levő, méretes és soknapos ürülékkupacba. Az út túloldalán a szennyvíztelep kivezette alkalmi zuhanyzó, de szaguk, mégis mint a kolera. Víz csak a főzéshez kell, nekik elég, ha a lelkük tiszta. A mobilvécéből már folyik a szar az útra, át az ajtón, a lábak alá, de egy se öntené ki. Hol a pár méterre levő dögtelep felől jön az ájer, de ha fordul a szél, az ő szaguk csap meg. Aztán elrepül egy madár döggel a karmában, hosszú körözés – vijjogás után, és a fejeken landol a madárszar.
Szoros gyűrűbe fogják a két szőke nőt és a két kísérő férfit a migránsok. Európai arc, kíváncsiskodók, gyűlik hát a tömeg, egyre szorosabb a félelmetes ölelő kör. Vagy százból csak egy beszél angolul, Musztafa, aki a nevén egy percet gondolkodott, korát meg csak nagyjából tudja. De ő mosolyog, mesél, és búcsúzáskor kezet nyújt. Keressük is azonnal a fertőtlenítőt, de feltűnés nélkül, meg ne lássa. A teszten azért átmentünk – remélem.
Nem, én sem állom meg. A táskánkban olvadozó csokis keksz és banános csoki a gyerekek kezébe kerül. Megenni aznap már úgysem bírnám. Kislányszemek mosolyognak, de bennem nem a sajnálat, a harag tombol. Anyák, akik a mocsokba ültetik a gyereket. Anyák és apák, akik nem fürdetik őket, és a hercegnős póló a fontos, nem az arcok és kezek tisztasága. Anyák, akik azt tanítják, ha szar az élet, menj, és foglalj új hazát. Elég, ha a lélek tiszta, a test higiéniája nem fontos. Apák, akik azt tanítják, a háború ellen legjobb vigasz, ha készül és születik még pár testvér. Jó, ha nagy a család, vagy mégsem?
Afgánok, akik a tálibok elől menekülnek, szírek jönnek a háború elől. Itt családok, ott magányos férfiak, mert a gyerekekre és az asszonyra otthon Allah vigyáz. No meg a nyolcvanéves papa. Nem fegyvert fogna az igazságukért, nem harcolnak a hazájukért – elmennek. Pakisztán, háború, élhetetlen világ. Jön hát egy új haza. Új élet, új világ, de régi kultúra, saját vallás, és az otthonról hozott, otthon tanult életforma. Szenny, mocsok, igénytelenség a mosolygó fekete szemek mögött, akik – illúzióid ne legyenek – gyűlölnek. Mert más vagy. Szőke vagy, tiszta vagy, illatos vagy. Szépen beszélsz, és jól viselkedsz, asztalnál eszel és ágyban alszol. A más pedig nem követendő példa, hanem gyűlölnivaló.
India, Bangladesh, Burkina Faso, Eritrea. Onnan is jönnek. Mert itt majd lesz munka. Vagy ha nem, pénz akkor is biztos. Szíria 22 millió. Afganisztán 31 millió. Pakisztán 182 millió, Szudán 28 millió, Eritrea 6 millió, Burkina Faso 16 millió, Ruanda 11 millió, Csád 12 millió, Líbia 13 millió, Kurdok 40 millió. Ennyi ember. Több, mint 360 millió. Fél Európányi ember. Az öreg kontinens pedig? Összesen 731 millió. A második legkisebb kontinens. És jönnek a nagyokból. Felénk tart a fekete sereg. Nagy részük erre tart. Kultúrával, vallással, betegséggel és sok – sok gyerekkel. Egy hónapos a karban, növekvő a pocakban. Idén már százezer. De ez a „már” lassan „még csak” lesz, mert az áradatnak vége sosincs. Okostelefon, Facebook és e-mail – megy a hír: itt jó a világ. A magyar jó és ad, befogad, szeret és etet.
A téren ott is sátortábor, Kanizsa már rég elveszett. Nem magyar város a Vajdaságban, tán inkább egy ázsiai falu képét mutatja. Embercsempész boltol a telefonon, a taxi mellett megy az alku, nem titok a biznisz, sok, aki ebből él. Két lányka a bájait kínálgatja, de nincs vevő, fontosabb a biznisz éppen. Eligazítást kér hát a két bajadér, majd szedi ki a kukából a kidobált, új ruhákat, ételes dobozokat. Ha nincs más kereseti mód, ez az időtöltés. Közmunkás magyar asszony kesztyűben emel ki egy vadiúj márkás papucsot – kis fertőtlenítés, és eladható a piacon. A hétezer dínáros alamizsna mellé elkél a kereset-kiegészítés. Mert a migránsnak nem kell az adomány. Van ott pénz bőven. Én váltok ezer forintot, hogy a gyereknek bureket vigyek haza, ő elővesz egy köteg százeuróst, mert sokba fáj a sok nap a pizzéria teraszán.
Martonoson vándorszínház készül. Viszik a népek a kis stokit, eszik a fagyit, boldog a magyar falucska élete. Az oda vezető útnál három rendőrautó, hisszük, az ott lakók nyugalmát vigyázzák. Indulunk haza, hadd élvezzék az előadást, ám szemben az úton százfős menet közeleg. Sötét az éjszaka, sötétek a szemek, hosszú a menet. A rendőrök pedig már rég sehol. Tán már a sáp a zsebben pihen, vámot fizet az áthaladó. Mi pedig csak reméljük, hogy az előadás békében lement, és nem volt újabb fosztogatás.
A menet pedig halad, vezeti egy helybeli, akinek tavaly még lovas kocsija volt, két kehes gebével, mára pedig három autó és két ház a vagyona. Vezeti fel a zöldhatárig, hiszen most ez a biznisz, ebből épül új élet neki és amazoknak is. Mélyül a szakadék. Szegény népek és újgazdagok méregetik egymást. Mind gyűlöli a migránsokat, de az egyik jól él belőlük, míg a másik csak próbál. És mélyül a szakadék emitt is. Ki okádik a mocsoktól, nem kér az eltérő kultúrából, más önként simogat, etet és szeretget. Egzotikum? Színesebb világ? Liberális szeressükegymástgyerekek? Ki tudja már, itt mi folyik. Lehet, tudni sem akarom. Merthogy az igazság mindig odaát van.
(Betyársereg, fotók: Moncsi)
