8.2 C
Budapest

Az új Európa alapköve; a „rassztudat”

A „píszi” diktatúra egyik csodafegyvere az elmúlt évtizedekben a különböző címkék aggatása volt, melynek következtében ki lehetett szorítani a közéletből személyeket, szervezeteket. Az egyik leginkább feltupírozott megnevezés a „náci” mellett a „rasszista” volt.

Ezt gyakorta emlegették rasszizmusként, s mint ilyet, a 20. századi totalitárius „izmusok” mellé sorolta a képzettársítás szintjén e fogalmat. A kultúrmarxisták sikeresen vitték át a köztudatba, a rasszizmus egyet jelent a fehér szupremácizmussal, a nem fehér bőrű emberek oktalan gyűlöletével. Azaz, csak és kizárólag a származás határozza meg az egyén értékét.

Napjainkra a rasszizmus fogalma egyet jelent a gyűlöletalapú attitűddel.

És természetesen csak és kizárólag a fehérek – nem túl dicső – privilégiuma.

Ennél fogva viszont tabunak számított beszélni egyáltalán a különböző – egyébként valóban létező – emberi rasszokról. Hangoztatták, „az emberiség egy faj” (tudományos értelemben valóban, hiszen az emberi fajt alkotják különböző rasszok és al-rasszok, nemzetek és népek), ám a szellemi életben, sőt, a törvénykezésben mégis benne foglaltatik az ún. „faji alapú uszítás” tényállása.

Fából vaskarika.

Ám az élet és a realitás mindig visszaveszi a magáét, a közélet Európa-szerte tolódik abba az irányba, hogy ezekről a kérdésekről – még ha csak hangfogókkal is, tehát kulturális kérdésként beszélve róluk – lehet, sőt, egyre inkább úgy tűnik, kell is beszélni. Egyre több európai kormány kommunikációs stratégiájába illeszkedik be az erre utaló, az erről folyó diskurzus.

Szellemi küldetésünknek tartjuk, olyan fogalmakat hozzunk be a közbeszédbe, melyek ma még talán megelőzik korukat. Mi, Magyarországon felismertük, a klasszikus nemzeti radikalizmus betöltötte hivatását 2002 és 2010 között, értékeit megtartva, tévedéseit és idejétmúlt megállapításait viszont meghaladva megalkottunk egy új politikai fogalmat:

a realista jobboldalt.

Az elmúlt évtizedekben azt tapasztaltuk Európa-szerte, hogy a valóság érzékelését felváltotta a szellemi vakság, melyet a neoliberalizmus járatott csúcsra, neve; politikai korrektség. Ezzel szemben a politikai realizmus talaján állunk. A szélsőjobboldalnak nevezett tábor már a ’90-es években kongatta a vészharangot, felhívta a figyelmet a korlátlan bevándorlás káros hatásaira, az egyre teret nyerő abnormális devianciák terjedésének következményeire. Akkor sokan kinevettek minket, közönséges konteónak, összeesküvés-elméleteknek nevezték jóslatainkat.

Az elmúlt években rendre igazolódnak be előrejelzéseink, a fősodratú politika is kénytelen igazodni a kor kihívásaihoz. Ebből az világlik ki, mi voltunk azok, akik realistán láttuk a világot. Igazunk volt tegnap, igazunk van ma is, igazunk lesz holnap is.

Célunk tehát egy olyan, a 21. századi magyar és európai viszonyokhoz szabott, kőkeményen realista és sziklaszilárdan jobboldali politikai szemléletmód kialakítása, mely megfelel az idők kihívásainak, mindamellett képviseli a magyar történelmen átívelő harcos magyar önvédelmi gondolatot.

Az világosan látszik, hogy a 20. század az ideológiák harca volt, és legalább ennyire tisztán áll előttünk a tény; a 21. század a kultúrák és a civilizációk összecsapását fogja hozni. Mindebből kiindulva viszont bátran ki kell jelentenünk, a kultúra és a civilizációs foglalata nem más, mint a rassz.

A kultúra, civilizáció és a rassz természetesen nem azonos fogalmak, egy kultúra, egy civilizáció magába olvaszthat akár tőle távolabb álló elemeket, ám ezt akkor teheti csak meg sikerrel, ha a magja megmarad annak, mi lényegével azonos. Egy közel-keleti vagy afrikai rasszra épülő kultúra és civilizáció sohasem lesz képes kitermelni magából európaiságot.

És természetesen fordítva sem, és ez így is van jól.

Ez Isten terve.

Isten terve, hogy minden rasszt és kultúrát megőrizzen úgy, ahogyan a legértékesebb. A realista jobboldali gondolat rassztudata vonatkozik úgy a fehér rasszra, mind a többi rasszra. Az csak természetes, hogy mi a sajátunkat szeretnénk megőrizni, de csak és kizárólag a kölcsönös tisztelet jegyében. Ahogyan tisztelünk egy eltérő kultúrát, amennyiben meg akarja őrizni hagyományait, hű akar lenni önmagához, úgy elvárjuk ezt a tisztelet tőle is.

A „rassztudat” ahogy éppenséggel nem hozható összefüggésbe 20. századi tragédiákkal, éppúgy a 21. századi Európa fő szervező ereje lesz. Meggyőződésünk, hogy a „rassztudat”, mint olyan, identitásunk egyik fogalomalkotó lényege lesz, mely Európát újra naggyá, a világ vezető földrészévé teszi.

Ez a közös összekötő kapocs lesz a katalizátora annak a gondolatnak, mely azt tűzte ki céljául, hogy újfajta értelmezést adjon a nacionalizmusnak, átalakítva egy európai patriotizmussá, egy tulajdonképpeni szupranacionalizmussá.

Ahogyan viszont a magyar és az európai identitás nem értelmezhető egymás nélkül, úgy egyértelmű, hogy az természet rendjének megfelelően először vagyunk magyarok, és azután európaiak. A „rassztudat” szellemisége lesz viszont az, mely meghaladja a klasszikus, 19. században szárba szökkent modern nacionalizmusokat, mely történelme folyamán erősen sovén jegyeket mutatott. A „rassztudat” fontosságának felismerése az első és legfontosabb lépése annak, melyet Európa népeinek minden múltba forduló, hagymázas réteg nélkül meg kell tennie, ha teljesíteni akarja hivatását az emberiség történelmében.

Sokan vallják és joggal, Európa akkor volt utoljára erős, mikor a kereszténység dominált, és ebből kiindulva fogalmazzák meg útmutatásaikat; Európa akkor maradhat meg Európának, ha visszatér keresztény gyökereihez. Ezzel egy pillanatig sem vitatkozom és mélységesen egyet is értek vele. Azt viszont tegyük hozzá, a kereszténység nem politikai kategória, óva intek mindenki attól, hogy lehúzza erre a szintre és egy gumiszerű politikai kereszténységgé tegye. Emlékezzünk, annak idején a zsidóság abszolút értelemben világi célokat beteljesítő messiást várt Jézus Krisztus személyében, aki viszont nem földi országot hirdetett. Ez így is van rendjén.

Ezért fontos, hogy a „rassztudat” a felfogásunkban nemhogy nem mond ellen a keresztény teológiának, hiszen nem gyűlöletalapú, tökéletesen összhangba hozható a Katolikus Egyház által is tanított „szeretet rendjével”. Tehát, hogy a hozzám közelebb állót, a családtagjaimat, rokonaimat, nemzetemet köteles vagyok jobban szeretni, mint a tőlem távolabb állókat. Vagy ahogyan a Katekizmusban olvassuk:

„A haza szeretete és szolgálata a hála kötelességéből és a szeretet rendjéből következik. A törvényes hatóságok iránti alárendeltség és a közjó szolgálata megkívánja az állampolgároktól, hogy betöltsék szerepüket a politikai közösség életében. „

Európa jövője tehát két pilléren áll vagy bukik, lelki értelemben valóban a keresztény gyökerekhez való visszatérésben, azonban politikai értelemben a „rassztudat” lesz az, amely ellent tud állni a sok esetben faji alapú, totalitárius politikai iszlámmal szemben.

Lantos János, Erő és Elszántság

spot_img
spot_img

Kapcsolódó cikkeink

Friss cikkeink