Testvérszervezetünk a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom társelnökének, és a Farkasok egység vezetőjének, gondolatai a modern honvédelemről és a valódi harcos szellemről.
Barcsa-Turner Gábor neve sokak számára talán a HVIM-ben betöltött szerepe miatt lehet ismerős. A vármegyés fiatalok egyre növekvő száma jelzi, hogy jó kezekben van a vezetés és az ifjú generáció valódi harcos szellemiséggel léphet a haza szolgálatába. De vajon mi is ez a szolgálat? Mit vállal, aki erre áldozza az életét? Milyen kell, hogy legyen egy harcos katona? Erre a kérdésre keresi a választ, a liberális oldalról folyamatosan támadott Atilla Király Szellemtudományi és Nemzetstratégiai Akadémia diákjának írása is, amely eredetileg a Farkasok „A Hazáért felkészülve” c. belső kiadványban jelent meg.
Barcsa-Turner Gábor: (Lét)rendfokozatok
A katonai rendfokozatok folyamatosan elveszítették eredeti jelentésüket, pedig valójában jóval többről van szó, mint pusztán gyakorlati szempontok alapján felállított minősítési rendszerről. Magyarországon a Néphadsereg tisztjeinek egy része mutatta a teljes ellentétbe fordulást: minél magasabb rendfokozatban volt az illető, annál inkompetensebb a vezetésre, annál alkoholistább volt az illető (tisztelet a kivételnek). A mai kor követelménye pedig a metapolitikai eszmék iránt érzéketlen, semmilyen hozzáállás, a haza sorsával nem törődő, az adott kornak megfelelő nemzetvesztő politika lakájként való feltétlen kiszolgálása.
Ott tartunk, hogy a jelenlegi Magyar Honvédség keretein belül az egyes katonák pusztán már csak egy, bármilyen parancsot végrehajtó katonának tekintik magukat, akik nem is gondolkoznak semmilyen eszmeiségről, hazaszeretetről, bármi olyanról, ami nem pusztán gyakorlati kérdés. Missziózásra nevelik őket, a nemzetközi hatalom feltétlen kiszolgálóivá, akiket aztán a világ különböző pontjára lehet küldeni idegen érdekekért harcolva, az ott élők aktív elnyomásában szerepet vállalva, a modern, nyugati eszméket terjesztve. Mondanunk sem kell, hogy ez egy álhierarchia, egy olyan erőltetett struktúra, amelynek igazából csak gyakorlati alapjai vannak, semmi olyan, amit komolyan lehetne venni szellemi értelemben.
Az már a mai állami irányítás még inkább alászállott voltát jelzi, hogy a honvédséget már megfosztották minden olyan erőforrásától, hogy szakmailag is képes legyen a feladatát ellátni. Komplett fegyvernemek és így képességek hiányoznak, szakemberek hagyják el a pályát végleg. A néphadseregben legalább a szakmaiság, precizitás a helyén volt. Az akkori hadsereg legalább profán síkon mutatott valamit a hadseregszervezés, honvédelem területén. Ez a mai állapot a teljes elsötétülés, mikor már a gyakorlati kihívásoknak sem tud megfelelni az állam által létrehozott intézmény. Mint mindennek, ennek is nyilvánvalóan az egyre inkább alászálló emberi minőség a fő oka, hogy nem államférfiak (akik nemcsak politizálnak, hanem hadvezérek is egyben) irányítanak.
Szigorúbban maradva a témánknál: Teljesen hibás az a hozzáállás, hogy a katonáskodás is csak egy munka, mint például a sofőr, vagy a pék. Ez egy olyan kőkemény hivatás, ahol nem lehet a pénz vagy bármilyen más anyagi érdek a motiváció. Itt egyedüli elfogadható motiváció az eszmei igazság képviselete és az azért való kiállás. A lovagi erények gyakorlása, mint az elesettek, nők és gyengék, és természetesen a szellemi vezetők védelme.
Egy harcos számára is a legfontosabb feladat a létrendi felemelkedés. A nemes, lemondó cselekvés is lehet egy szellemi út része. Az eredeti állapot helyreállítása az igazi cél, az igazságos béke utáni helyzet megtartása. Ennek érdekében küzd a sötétség erőivel szemben. Békepártiak vagyunk természetesen: amennyiben a rend és igazság uralkodik, akkor ezen békét igeneljük, amennyiben az eltévelyedés, a modernség az uralkodó, akkor ezt az állapotot elvetjük. A sötétséggel nem kötünk békét.
A magasabb rendfokozat nem azt jelenti, hogy a magasabb fokozatban lévő pusztán nagyobb embertömeget fog össze, hanem azt, hogy önmaga restaurálásában előrébb jár. Hova kell eljutnunk, és mit kell helyreállítanunk magunkban az utunk során? A Centrumba kell visszajutnunk, a Hadisteni állapotot kell elérnünk harcosként. Minél nagyobb (lét)rendfokozatot ér el valaki, annál közelebb van ehhez a célhoz, és ezért lesz ő azok vezetője, akik az úton hátrébb járnak. Ezért valóban van egy mennyiségi vonatkozása is a fokozatoknak, hiszen egyre kevesebben képesek elérni a nagyobb szinteket, így minél nagyobb rendfokozatban van a harcos, annál több ember számára elöljáró.
A tömegek képtelenek átélni a harc valódi lényegét, és képtelenek megélni azt szellemi útként. A modern tömeghadseregekben azért van ennyi poszt-traumatikus, megőrülési eset, mert önmagukat valóban, mint közönséges gyilkost élik meg, és nem, mint isteni eszközt. Nem úgy élik meg, hogy ők Isten akaratát teljesítve egy magasabb eszmeiségért harcolnak, vagy éppen legmagasabb szinten a harcos maga a Hadisten. Persze, a modern konfliktusokban ezt nem is lehet megélni, hiszen önámítás lenne erről beszélni, sokkal inkább a sátáni erők mozgatottjai az azokban harcoló felek.
Nem véletlenül voltak különböző kasztok, rendek a harc megvívására. Indiában a ksatriya kaszt, nálunk pedig a nemesség volt hivatott a hadba vonulásra. A mai világban viszont az életútjuktól és természetüktől idegen embereket csábítanak vagy kényszerítenek a harcosok útjára. Ezekből születnek azok a nyilatkozatok, miszerint „ez is csak egy munka”, vagy „mi közöm nekem a politikához, csak teljesítem a parancsot”. A zsoldos seregek általánossá és gyakorlatilag egyeduralkodóvá válása a modern világ válságának egyik legvisszataszítóbb tünete.
Először a harcosnak nemcsak fizikai kiképzésen kell átesnie, hogy harcba lehessen vetni, hanem meg kell ismernie az eszmei igazságot. Tudnia kell a bensőjét is nemesíteni, átalakítania önmagát, rá kell, hogy lépjen a szellemi útra, amin csak és kizárólag az önmagáról lemondó, önmaga csekély földi életét veszélyeztető cselekedet viszi előrébb. Az egyre keményebb akciók felkészítik a végső küzdelemre, a halálra. Ezekben találkozik a kimozdító erőkkel, amely erők legtisztábban és a maguk teljességében a halálban fognak megjelenni számára. Minél nagyobb létrendfokozatot ért el valaki, annál könnyebb lesz neki a végső küzdelemben helytállnia, annál biztosabb lesz az üdvözülése. A halál azonos a kezdettel, mindenki számára elkerülhetetlen, így fel kell rá készülni. A harcos már földi életében találkozik vele, és tudatosan készül rá, vagy – ahogy az indiánoknál láttuk – tudatosan el is vesztik életüket a csatákban, így tudatosan halnak meg. A csatába nemcsak a földi győzelem céljával, hanem a jó halál kegyelméért is indultak.
Fennáll annak a veszélye is, hogy valaki csak földi hívságok miatt küzd: elismerésért, kincsekért, vagy adrenalinfüggésből, nyughatatlanságból. A szív szándéka ezekben az esetekben nem tiszta, ezek nem szülnek dicső tetteket. Valódi dicsőséget csak az szül, ha ezekről lemondva küzdünk, mintegy önmagunkat áldozatként felajánlva a Hadistennek. Ki van jelölve egy nemes cél, és azt mindenáron el akarom érni: legyen szó a saját életemről, de akár csak arról – ami a jelenkori embereknél leginkább szóba jön –, hogy elveszítem a munkahelyemet, anyagi kár vagy bármilyen más hátrány ér.
A nagy szent háború, a belső viadal itt kap óriási jelentőséget: saját gyengeségeimet és tudati eltévelyedéseimet kell felszámolnom. Az individuális, földhöz kötött célokat fel kell ismernem, majd felszámolnom magamban, hogy az utamat tudjam járni. Számtalan érzés, befolyás próbál eltéríteni, lebeszélni egy-egy tettről, de akkor sem szabad hátrálni. Szilárdságpróba ez, ahol különféle, nem várt módokon jelenik meg a kísértés. Lemondás, küzdelem, a harc felvállalása, önmagunk feláldozása – csak ez az igazi szabadság és boldogság forrása, nem a kényelem, nem a megalkuvás, nem a kispolgári értékrend.
Vallásosnak tűnhetnek a fenti magyarázatok, de az eredethez közelebb álló társadalmak pontosan tudták, hogy mi a jelentősége a megvívott hadjáratoknak. Nézzünk meg egy Római Birodalomban lezajló diadalmenetet: gyakorlatilag egy vallási rítus, ahol a győztes hadvezér Hadistenként vonul be. A diadalív szimbolizálja a legyőzött halált. Ezen kapun áthaladt a hadvezér, hogy halhatatlan legyen a tett által már a Földön, hiszen hadisteni minőségeket érint. Számára biztosított a mennybemenetel. A győztes harcos már a Földön a mennybe megy azáltal, hogy Istennek tökéletes szolgálatot tett. A csatában meghalt harcosnak is egyenes útja van a mennyországba, hiszen legtöbbet, az életét adta a szent célért. Saját magát áldozta fel, amiért elnyeri jutalmát. Viszont, hogy ez a tett valóban az igazság jegyében álljon, kell olyan, aki elöljáró, aki tisztában van a megvívandó csaták céljaival és azok módjaival. Csak az ilyen, valódi szellemi tekintélyek segítségével emelkedhetünk a létrendfokozatokban, vagy vívhatunk szellemi értelemben is győztes háborút.
Kiképzetlen, felkészületlen sereggel nem lehet háborút vívni. Az elöljárók kötelessége tehát a kiképzések megszervezése, az egyének sereggé kovácsolása. Mind fizikálisan, mind mentálisan (lelkileg), mind szellemileg fel kell készülni a harcra. Bűnt követ el az az elöljáró, aki felkészületlenül küld hadba embereket, vagy éppen nem a felkészültségnek megfelelő feladatot ad. A magasabb rendfokozatban lévő egyben mester is, aki először a kiképzések során, mintegy próbából teszi ki különböző határhelyzeteknek a tanítványait, majd különböző éles helyzetekben beavatás jelleggel.
A kiképzések éberségpróbák is egyben: mennyire tudom uralni önmagamat, a helyzetet, a tetteimet, mennyire tudok gondolkozni nyomás alatt, fáradtan, de csüggedéstől mentesen. Ebbe az irányba kell mutatnia minden gyakorlatnak és minden követelménynek is. A rend megkövetelése, a tökéletes feladatvégrehajtás mind-mind erre kell, hogy mutassanak. Ha e próbákat állja az ember, akkor lehet csak szó éles bevetésről, de csakis elöljáró parancsára és vezetésével, hogy minden szempontnak megfelelő ütést tudjunk mérni a valódi ellenségre.
A Farkasok egységnél a rendfokozatok jelölése a létrendi emelkedést fejezi ki a felfelé irányuló hegyes háromszöggel. Az újoncnak nincsen jelölése, hiszen ő a vegytiszta potencialitás. A tisztesek színe a nyers fém szín, kifejezvén, hogy szilárdításra, keményítésre van szükség. Az altiszteké a vörös, mint a tűz színe, amikor is személyes bátorságra, komoly lángolásra van szükség a feladatok teljesítéséhez. A tiszti rendfokozatokat arannyal jelöljük, kifejezve a viselőjéről, hogy komplex tudással rendelkező harcos, aki szellemileg, lelkileg, szakmailag és fizikálisan is felkészült és tudását bizonyította már. A főtiszti rendfokozatok pedig a tiszti jelölések csillaggal kiegészítve, ami a hadvezéri-hadistenségi minőséget jelöli. Egységünknél nincs időalapú előmenetel, mint a modern hadseregekben. Nálunk szégyen, ha valaki egy idő után nem mutat fel olyat, amiért előléptetés járna.
A fentiek tükrében úgy tűnhet, hogy mi a mai katonaságokban semmiféle pozitívumot nem látunk. De ez nem így van, hiszen még ezen kiüresedett forma is képes megtartó erővel bírni az egyes emberek (katonák) számára. Reméljük, hogy soha nem is fogják tudni lebontani a jobboldalinak titulálható rendezőelveket, mint a rendpártiság, szervezettség és fegyelmezettség. Ezek nélkül nem is működhetne egy katonai szerv – talán ezért is félnek tőle, és ezért próbálják mára a nemzeti érzelmet is teljesen kiirtani, a hazafias eszméket vallókat eltávolítani az állományból. Bár a tömeghadseregek kiképzésére jellemző az újonc emberségét semmibevevő megalázás, amivel az emberfeletti helyett az emberalatti szintet célozzák meg, de komoly jellemfejlődésen mehetnek át a katonák: megtanulják azt, ami igen ritkaságszámba megy, ez pedig a közösség érdekeinek előtérbe helyezése a saját, önös érdekekkel szemben. Az individualista jellemek a mai hadseregekben sem tudnak megmaradni. A mai katonáktól is elvárt a sziklaszilárd, hierarchiát és rendet betartó hozzáállás. A forma tehát megvan, a feladat egy esetleges hatalomátvétel esetén a szellemmel való megtöltése, addig pedig saját magunkban kell a restaurációt elvégezni.
(Betyársereg)
