27.3 C
Budapest

„Egészséges nemzettudat, harc a deviancia ellen” – a skinhead mozgalom 30 éve egy könyvben!

Nemrég mutatták be a „Bőrfejűek” című könyvet a fővárosi Jurta kocsmában, ahol a nemzeti oldal több jeles személyisége is megjelent. A könyvben többek között  Tyirityán Zsolt is vall arról a mozgalomról, amely a kezdetektől a legtisztábban védte a nemzeti gondolatot. A Napifoto.com képes beszámolója.

„Viszonylag ritka, hogy egy ifjúsági irányzat három évtizeden át folyamatosan fenn tudjon maradni, és ne tűnjön el néhány év után az újabb és újabb kamasz-generációk érkeztével” írja a szerző, könyve bevezetőjében. Keresztes Csaba történész és Varga Monika újságíró közös kötetét, a „Bőrfejűek” c. kiadványt tegnap mutatták be nagy számú résztvevő előtt a Thököly úti Jurta Kocsmában.

Nem egyszerű feladatra vállalkoztak a szerzők, valljuk be. Harminc év „kopaszainak” történelmét hitelesen visszaadni, illetve felkutatni azokat, akik ma is vállalják nézeteiket, társadalmi és általános identitásukat – sőt még erről beszélni is mernek – valóban kemény feladat. És persze a kötet sajtó alá rendezése, majd a törvényszerűen magánúton való kiadása…  Mindez a mai világban, amikor egyre jobban devalválódnak nemcsak az anyagi, de az eszmei és „járulékos” értékek is, szerintem több mint figyelemre méltó erőfeszítés. Nem kevés kitartás gyümölcse ez a kötet.

Sajátos „szubkultúra” (idézem a szerzőt a terminizmussal) a szkinhedeké. Alapból a kezdetektől jelentős ellen-oldali hörgést, nyivákolást váltott ki a magas szárú fűzős bakancs, a bomberdzseki. És velejáró kísérője, a kopaszra nyírt fej. Pedig ha önmagában megnézzük, egy pacifizmusában túltengő, nyekergő demokrata akár a mai biztonsági őrök láttán is sikoltozásban kéne, hogy kitörjön ettől a külsőleges együttestől. Na persze, ha így jelenik meg valaki, de a hátán az IN-KAL vagy a Valton Security emblémáját hordozza, akkor ugye bocsánatos dolog. Mert ugye ők mindig valamelyik párt hadseregének tagjaként öltöznek így, és bizony külsőséges jegyeit tekintve éppen hogy a tengerentúli erőszakszervezetek mintájára.Persze,  tudjuk azt is, hogy itt más a baj. A vérbeli szkinhedek Ian Stuarték mintájára öltötték fel a „harci színeket” – jó harminc évvel ezelőtt. A könyv is kitér arra, hogy egy nagyon fontos mozgatórugót nem lehet a szőnyeg alá söpörni: a nemzettudatot, valamint az elnyomás, az álságok, a drogfogyasztás-terjesztés, és na persze az etnikai szempontból két arcú Janus jogrendje elleni tiltakozást.

Lapunk struktúrája, irányelvei nem tűzik ki feladatul az egyértelmű állásfoglalást politikai és egyéb téren. Most is ennek szellemében igyekeznék eljárni. Tévedés ne essék, nem tisztem azt sem megkérdőjelezni vagy boncolgatni, hogy Krausz nénit hányszor és milyen módon lőtték a gonosz nyilasok a Dunába, vagy hogy éppen napjaink rendfenntartói a plázákban már gőzerővel lopkodó vagy a villamoson késelő etnikai kisebbség helyett miért a radikálisnak tűnő fotóriportert vegzálják a hanuka-rendezvény kapcsán munkája közben?  Sőt. Etnikai/demográfiai statisztikai fejtegetésekbe sem bocsátkoznék a „besárguló” franciaágyak kontra hazánk fiai  megélhetési/szociális nehézségei okán.

 

Tény az, hogy a szkinhedmozgalom is hozzájárult itt-ott hazánk történelmének, fejlődésének alakításához. Azokra gondolnék persze, akik ideológiai és erkölcsi- szellemi téren valóban komolyan vették az elhivatottságot és teszik ezt a mai napig is. A”divatszkinhedekről” nem ejtenék szót inkább. Ők (mert voltak ilyenek is) elsősorban a szülők, tanárok idegesítése, az ellenük (és persze a rendszer) elleni lázadásként húztak egy rövidebb időre bakancsot, nyírattak tar frizurát. Aztán „megkomolyodtak”, nősülés, gyermekáldás vagy éppen egy zsírosabb állás  miatt szépen „hajat növesztettek.”. Van azonban egy jelentősebb réteg, amely bizony ma is ugyanaz, ami volt. Az évek száma legfeljebb ráncokat, itt-ott „konszolidáltabb”  külsőt hozott nekik, de a lényeg, amiért hitet tettek, ugyanaz maradt. Érdekes az is, hogy éppen-e nemzettudatosságuk miatt közülük egyeseket, egyes csoportokat némelyik parlamenti párt is figyelemre méltónak talált, addig persze, amíg ahhoz a bizonyos bársonyszékhez nem segítették jutni. Aztán a mór megtette, a kifacsart citromhéj sorsát meg már ismerjük.

Közbevetve: mint a Magyar Gárda vs. Jobbik  története. Amíg a szavazatok kellettek, és a népszerűségért minden olcsó volt, addig kellettek a gárdisták. Aztán pedig?  Na, ezt is ismerjük.

Érdekes ez a harminc év, akárhogy is nézzük. Volt egy-két, akár drasztikus fellépés is a kopaszok részéről. Elsősorban és lényegében olyanok ellen, akiket megrendszabályozni vagy fegyelmezni a hatalom és erőszak-szervei képtelenek voltak, természetes és liberális impotenciájuk kapcsán. Akárhogy erőltetem az agyamat, öncélú, „mindegy, kibe, de belekötök” eseményekre nem tudok visszaemlékezni.  Az tény, hogy a történelem hőseire, a budavári mártírokra való visszaemlékezések szervezése ki-kiveri a biztosítékot ma is az ún. antifasiszták, vagy hitsorsosaik között. De lényegében csak ennyi…  Ha ez ténylegesen (és nem a kierőltetett paragrafusokat) nézve elítélendő, az valahol szintén csak a „bírálókat” minősíti. Ez volt a mozgatórugója számtalan koncert kapcsán annak a már-már bohózatba illő bújócskának is, ami krimibe illő konspirációt követelt alkalmanként. A titkosszolgák mást nem tehettek akkor sem (és kéretik figyelni, itt épp ez a lényeg: hiszen ha valami szó szerint törvénytelen, akkor azt simán be lehet tiltani a paragrafusokra hivatkozva), mint amikor kiderült a leendő koncert helye: befenyegették a tulajdonost KÖJÁL és egyéb vegzálásokkal, ha helyet mer adni a rendezvénynek…

Akkoriban egyértelműen egy volt a mozgatórugója  ennek: meggátolni azt, hogy az ország különböző tájairól az általuk veszélyesnek és „hasonszőrűnek” minősített fiatalok találkozzanak, eszmét és ismereteket osszanak meg egymással.

Eltelt harminc év, ezen a téren csak nagyon halványan simultak ezek a dolgok. Mostanra már kifinomultabbak a módszerek. Jusson a tudomására a hatalomnak egy-egy szélsőjobbosnak minősített rendezvény,  máris kikerül a cilinderből egy-egy „pacifista” vagy antifasiszta csoportocska, akik halált megvető bátorsággal az út túloldaláról fújják dudáikat, rikácsolnak a szónok szavaiba. Ha aztán valakinek éppen olyan napja lenne, hogy elszakad a cérnája, máris be lehet avatkozni a többmilliós befektetéssel létrehozott, új divatú bordó sapkás, karszalagos rendfenntartóinknak… Ki van ez találva, mint sok minden más, ami a Dohány utca kelléktárából sarjad. Amelynek kapcsán akár egy kiadvány, nyomdai termék megjelenése elé is lehet sziklákat gördíteni.

Hát, ez most nem sikerült. Nyomdába, majd az olvasók kezébe is eljutott ez az áttekintő „történelemkönyv”. (A Lauder Intézetben nem valószínű, hogy történelem tárgyi kiegészítőnek rendelnék, de talán jobb is.)

Az interjúalanyok, és az érdeklődők együttes létszáma pedig szó szerint igazolta a beszámolómban idézett szerzői megállapítást. A füstöt ugyan nem lehetett vágni a Jurtában (hála egészségünkért aggódó idiótáinknak, akik egy kocsmában is tiltják a dohányzást) de rendesen elférni sem,  dedikálásért tolakodva…És bevalljam? Felemelő érzés is lehetett ez akár.

p.Francesco – Világ Magyarsága

(napifoto.com)

spot_img
spot_img

Kapcsolódó cikkeink

Friss cikkeink