Ha az európai fehérek fenn akarnak maradni, akkor logikus módon először is akarniuk kell élni. Jelenleg nem ez a helyzet. A fehér tömegek az etnomazochizmus és az önpusztítás között ingadoznak, és ez a magatartás szánakozó altruizmusban nyilvánul meg minden iránt, ami valójában pusztítja a társadalmukat. Akár fizikailag, az allogén invázió és az abortusz népszerűsítésével, akár lelkileg és morálisan, a fehér fajhoz való tartozás miatti bűntudat- és szégyenképzés által. Ez a mentális AIDS lerombol mindent, ami a fehérek életösztönét szolgálja, és felmagasztal mindent, ami gyöngíti.
A több mint hét évtizede tartó intézményesített agymosással kitenyésztett fehér zombikból mára teljesen kiveszett a faji öntudat, egyszerre lettek szocio- és rassziopaták, vagyis a társadalom és saját fajuk deklarált ellenségei. Kategóriájuk karikatúráját a tágabb értelemben vett „antifa” szubkultúra alkotja: a mindenhol fasisztákat vizionáló kényszeres antifasiszták, az emberfajok létezését tagadó, de a „rasszizmus” ellen keresztes háborút folytató antirasszisták, a fajkeveredés és a multikulturalizmus propagandistái, a kozmopolitikai korrektség kápói, az önmagukat újabban a „társadalmi igazságosság harcosainak” tituláló neotrockisták, a tesztoszteron-hiányos bétahím-feministák (lásd a svéd férfiak többsége), a „menekülteket” ajnározó potenciális nemierőszak-áldozatok (lásd a svéd nők jó része), az interrassziális adoptálás divathóbortjának hódoló hollywoodi fehér celebek és valláskárosult (többnyire evangelista) fanatikusok, meg persze a viselkedésükben, megjelenésükben, beszédmodorukban, gesztusaikban fekete idoljaikat majmoló fehér fiatalok (wiggerek). Az immár elátkozott fehér múlttal szemben ez az egész hitgyülekezet a „néger” alakját hozsannázza a rasszizmus bűnétől való megváltóként, és itt jön képbe a fajkeveredés ontológiai-pszichológiai funkciója: a fehér fajt sújtó átoktól való menekülés a genetikai felszabadítás által.
Egy valódi vallási rendszerrel állunk szemben, amelynek koherens-dogmatikus világnézete van. Ez a vallás az „emberi jogokat” szentesíti tízparancsolatként, rendelkezik sajátos rítusokkal és szentmisével, különbséget tesz tiszta és tisztátalan között, és feketelistázza a szerinte kipurgálandó bűnöket: a nacionalizmust, a patriotizmust, a kolonializmust, a xeno-, homo- és iszlamofóbiát, az állítólagos faji és nemi diszkriminációkat és így tovább. Noha a keresztény Nyugat már többé-kevésbé a múlté, az európaiak – főleg nyugaton – mégis egy babonás társadalomban élnek, amelyet egy homályos körvonalú (politikusokból, újságírókból és mitikus figurákból álló) klérus irányít. A fehér ember, hogy vezekeljen a világ szerencsétlenné tételében viselt állítólagos felelőssége miatt, erkölcsileg kénytelen a saját pusztulásán munkálkodni, és pontosan ez az a funkció, amelyet baloldalnak nevezünk.
Napjaink politikai baloldala, miután egykori szociális érzékenységét már jó ideje feláldozta a neoliberális kapitalizmus oltárán, az általa mesterségesen kreált fehér bűntudat gátlástalan kihasználására korlátozódik, amely garantálja számára a megbocsátásra ácsingózó szívek és lelkek fölötti egyeduralmat. A baloldal az egyház antitéziseként mindenben az egyházat utánozza, és a megbocsátás utolsó stációja szerinte természetesen a totális faji bűnhődés, ti. a fehér genocídium lesz, amelyet Jean-Paul Sartre, a háború utáni európai baloldal „ultrabolsevista” (Merleau-Ponty dixit) főkomisszárja – az algériai háború kontextusában, de nyilván örök érvénnyel – így fogalmazott meg: „…egy európait megölni, ezzel két legyet ütünk egy csapásra, egy időben tüntetünk el egy elnyomót és egy elnyomottat: marad egy halott ember és egy szabad ember.” (Frantz Fanon: A Föld rabjai, 1961, előszó)
Már a kínaiak is felfigyeltek erre a sajátságos fehér etnomazochizmusra, és igencsak találó módon a „baizuo” (fehér baloldal) kifejezéssel illetik, a közösségi médiában személyeskedő támadásokra is használva olyanok ellen, akiket csak „olyan témák foglalkoztatnak, mint a bevándorlás, a kisebbségek, az LGBT és a környezet”, és „nincs érzékük a való világ valós problémái iránt”; akik képmutató emberbarátokként csak azért prédikálnak békét és egyenlőséget, hogy „kielégítsék erkölcsi felsőbbrendűségi érzésüket”; akik „annyira megszállottjai a politikai korrektségnek”, hogy „a multikulturalizmus kedvéért az iszlám maradi értékeit is eltűrik”; a „tudatlan és arrogáns nyugatiak”, akik „szánakoznak a világ maradékán és azt gondolják, hogy ők a megmentők”.
A kínai internetes közegben „a kifejezés először az európai menekültválság közepén terjedt el, és Angela Merkel volt az első nyugati politikus, akit baizuónak cimkéztek a nyitott kapus menekültpolitikája miatt. Magyarországot ellenben dicsérték a kínai netezők a menekültekkel szembeni keményvonalasságáért, ha éppen nem az autoriter vezetőjéért.” (Csencsen Zsang, „The curious rise of the „white left” as Chinese internet insult”, opendemocracy.net, 2017. május 11.)
A demokratikus vallás és különösen annak kultúrmarxista hitfelekezete a hierarchiák lerombolását messianisztikus szükségszerűségnek tartja, ezért szüntelenül keresi az új áthágandó határokat, mint napjainkban a fajok és a nemek eltörlése. Paradox módon a fehérek, hogy legitimálják létezésüket, erkölcsi kötelességüknek érzik, hogy hosszú távon a saját elpusztításukon ügyködjenek. Amíg előnyben részesítjük a saját halálunkat, hogy megfeleljünk vallásunk tilalmi követelményeinek, addig feltartóztathatatlanul haladunk a megsemmisülésünk felé. Ez a kannibál nihilizmus a fehér népek körében prosperáló belső ellenség ideológiai motorja. A nyugati demokráciák politikusai választási ciklusokban gondolkodnak, és egyáltalán nem törődnek a színes bőrű tömegek inváziója nyomán bekövetkező népességcserés gyarmatosítás Európára nézve végzetesnek ígérkező következményeivel, sőt közülük a legaberráltabbak nyíltan is hangot adnak örömüknek, hogy kollaborálásuk eredményeként a földrészünk egyre „színesebbé” válik.
Ahhoz, hogy hatékonyan kontrázhassuk a neoliberális babonát, először is semlegesítenünk kell a nyelvezetét és az általa megnyilvánuló tabusító mechanizmust. A Wikipédia meghatározása szerint „a tabu… szentként vagy tiltottként megnevezett bármely emberi tevékenységre vagy szokásra kiterjedő erős társadalmi tiltás vagy tilalom; a tabu megszegését a társadalom általában kifogásolhatónak és elítélendőnek tartja”.
Papok által uralt társadalmakban a nyelvezet egyre „performatívabbá” válik. J. L. Austin oxfordi nyelvfilozófustól származik az a gondolat, hogy a nyelvhasználat nemcsak információátvitel, hanem cselekvés is, amelyet az információátvitellel valósítunk meg. A beszédaktus-elmélet atyjaként ezeket a cselekvésre késztető kifejezéseket performatívumoknak nevezte. Istent vagy más szentséget „káromolva” nem leírunk valamit, hanem elkövetünk egy tettet, amely önmagában radikálisan kétségbe vonja magának az uralkodó erkölcsnek az alapját.
Miután megértettük, hogy a beszéd lényegében cselekvés, arra kell következtetnünk, hogy fölösleges abban a szakralizált szemantikai keretben maradnunk, amelyet azok a papok erőltettek ránk, akik ellen harcolunk, mert ezzel végső soron elismernénk az autoritásukat, tehát a normatívák meghatározására irányuló igényüket, és elfogadnánk, hogy meghajlunk a vallás előtt, amely az elpusztításunkból táplálkozik. Így viszont automatikusan eretnekek leszünk az ellenség szempontjából. Vagy elfogadjuk, hogy valóban eretnekek vagyunk a szemükben, tehát vállaljuk azt, amiben hiszünk, vagy a puszta túlélésre apellálunk a hazugság által vezetett társadalomban, azt remélve, hogy titokban marad az identitásunk.
A szavak ebben a vallásháborúban hatalmi eszközök. Nem véletlenül tiltja a mindenkori hatalom a mindenkori eretnekeknek (jelenleg a fehér nacionalistáknak vagy „fajvédőknek”) a véleménynyilvánítást. Napjainkban erre szolgálnak az európai országok többségében bevezetett szájkosártörvények, amelyek éppen az európai civilizáció egykori legfontosabb sui generis vívmányát, a lelkiismereti és szólásszabadságot semmisítették meg, miközben ugyanezen országokban farizeus módon elméletileg továbbra is szentként és sérthetetlenként reklámozzák azt.
Vannak olyan szavak, amelyek szinte már transzcendensen pejoratív tartalmuknál fogva önmagukban is kiváltják a velük megbélyegzett egyének vagy csoportok társadalomból való kirekesztését, üldözését, esetenkénti megsemmisítését. Az obskúrus régmúlt idők leghatásosabb szitokszava (Schimpwort) az „istentagadó” volt. Ma ugyanezt a funkciót a „rasszista” tölti be. Hogy megértsük a jelentését, az is elég, ha tanulmányozzuk az ellentétét. Valójában ugyanis az „antirasszizmus” mint kódszó a fehérek elleni harcot jelenti Európában – a teljes eltűnésünkig. Ez az a totális vallási bűnhődés, amelyről korábban már esett szó.
Noha Európa egyedüli legitim tulajdonosai a fehérek, éppen most fosztanak meg minket a földrészünkre vonatkozó kizárólagos tulajdonjogunktól, miután az afrikaiak, az arabok, az indiaiak és mások az őket megillető törvényes tulajdonlás nevében követelték ki a dekolonializációt.
A fehérek kizárólagos európai tulajdonjogának eltörlését már régóta alkotmányaikban is rögzítették a nyugati demokráciák azzal, hogy teljes jogegyenlőséget biztosítanak minden állampolgáruknak, tekintet nélkül azok eredetére, vallására. Ily módon fittyet hánynak az emberiség dinamikus kontextusára, és történelmi távlatban kisemmizik az őshonos (honteremtő és államalkotó) népességeiket, megfosztva őket exkluzív életterüktől, amelyet a sokszínűség és a multikulturalizmus nevében felkínálnak a harmadik világbeli gyarmatosítóknak.
De még ez sem elég. E fordított irányú és szerintük immár politikailag, filozófiailag és történelmileg is korrekt gyarmatosítás elősegítése végett a színes bőrűek tömeges beözönlésével, agresszív térfoglalásával és gátlástalan követelőzésével szembeni bármiféle európai ellenállást „rasszizmusnak” minősítenek. Márpedig ezt a szót a demokratikus vallási hatalom permanens propagandája a lehető legnegatívabb tartalommal töltötte meg a fehérek minden életösztönét kriminalizáló folyamatban, holott a rasszizmus vádja nem a valóság objektív leírását adja, hanem egyfajta szubjektív „erkölcsbunkó” (Moralkeule), amelyet az használ, aki az áldozatát lélektanilag le akarja teríteni.
A rasszizmus vádja ugyanakkor egy cselekvésgátló és akaratbénító mágikus formula is egyben, amellyel a színes bőrű új honfoglalók és az őket manipuláló „kozmopolita” lobbisták annál is szívesebben élnek, mert jól tudják, hogy ha a fehér ember egyszer felébred, akkor valószínűleg végleg elsöpri őket. Nem csoda, hogy az Európát megszálló (többnyire muszlim) négerek és arabok az antirasszizmust olyan lottónak tartják, amelyen a velük kollaboráló nyugati demokráciák jóvoltából mindig csak nyernek.
A „rasszista” szó tehát szakrális természetű, vagyis csak akkor van mágikus ereje, ha az áldozat hajlandó felruházkodni vele, és csakis addig, amíg aláveti magát e vallási rendszernek. Amíg a fehérek félnek elvállalni jelentéstartalmát, amely azokat stigmatizálja közülük, akik fehérként élni és túlélni akarnak, önmaguktól ajánlkoznak fel az áldozat szerepére. Rasszistának lenni, vagy egyáltalán nem lenni: immár ez itt a kérdés. Amint az európaiak úgy döntenek, hogy vállalják, sőt dicsőségnek tekintik a rasszizmust, a kifejezés nyomban elveszíti negatív kicsengését, ezzel együtt pedig a fehér ember is kiléphet az önpusztítás ördögi köréből, és még az időközben drasztikusan megváltozott és számára kedvezőtlen demográfiai konstellációban is esélyt teremthet magának arra, hogy – ha már a Föld nagy részéről végleg ki is szorult – a saját eredeti szállásterületét (talán mégis) megtartsa magának. Ezért annak az eszmének megfelelően, miszerint a nyelvezet performatív, a rasszizmus kifejezés eredeti európai öntudatként való normalizálása szó szerint is életbevágó a jövőnk szempontjából. Ha egyáltalán akarjuk, hogy fehér emberként legyen még jövőnk Európában.
