Idén van a trianoni békediktátum (vagy, ahogy a Horthy-korszakban találóan nevezték, trianoni békeparancs) 99. évfordulója. Lassan száz éve már, hogy a háború vesztes oldalán álló Magyarországot megcsonkították, ez a tragédia azonban mind a mai napig meghatározó jelensége és egyben traumája a Kárpát-medencének. Az események történészi pontosságú leírása helyett arra jutottam, hogy álljon itt inkább pár gondolatom Trianonról – 99 év elteltével.
Elsőként szeretném leszögezni azt a sokszor elfeledett tényt, hogy a békeszerződéssel nem csak Magyarország, de az összes többi Kárpát-medencei nép veszített. A két világháború közötti időszak világosan megmutatta, hogy a térség élhetetlen kis államokra való felszabdalása csak még nagyobb békétlenséget hozott Közép-Európába. Magyarországtól a normális működéséhez elengedhetetlen területeket koboztak el minden jelentősebb ok nélkül, ugyanakkor, akik ezeket megkapták, önmagában nem sokra mentek velük. Példának okáért a Kárpát-medence egész vasúthálózatát sikerült szétbarmolni az ésszerűtlen rendezés során. A megmaradt részekkel nem tudtunk mit kezdeni komoly átrendezés nélkül, ugyanakkor az új részek önmagában elcsatolva az utódállamokban sem értek sokat. Egyszerűbben leírva a Kárpát-medence egyéb nemzetei azt kapták „jutalmul”, amit mi büntetésül. A győztesek tehát a békeszerződésekkel csak még nagyobb békétlenséget okoztak a Kárpát-medence élhetetlen és – kis túlzással – működésképtelen államokra való feldarabolásával. Hogy magában a békétlenség teremtésben volt-e szándékosság, és ha igen, mennyi, tények és források alapján nehezen bizonyítható, de erősen élhetünk a gyanúperrel, hogy sokakban munkálkodott efféle cél. Továbbá a békekonferencia fokozott magyarellenességét növelte a Tanácsköztársaság időszaka, akik ugyan foglaltak vissza felvidéki területeket, de a tárgyaló felek nem ismerték el a vörösöket, mint hivatalos kormányzatot, így a konferenciára sem kaptak meghívást. Történt ez akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett volna az országnak a képviseletre.
Második gondolatként szólnunk kell arról a rendkívüli aránytalanságról, ami országunkat sújtotta. Nem új keletű dolog, hogy a háborúban a vesztes feleket megbüntetik. Ilyesformán arra nyilvánvalóan semmi esély nem volt, hogy az elvesztett világháborút követően nem vesztünk területeket, megmarad a monarchia, és minden megy tovább a régiben, mintha semmi sem történt volna. Az első világégés során a tét nagy volt, mi pedig sajnálatos módon a vesztes oldalon álltunk. Ellenben példa nélküli volt az a megaláztatás, amit a békeszerződésben ellenünk (és Németország ellen) elkövettek. Megaláztatás alatt azt értem, hogy a büntetés nem volt arányban az elkövetett „bűnökkel” (idézőjeles bűn alatt itt a vesztes oldalon tartózkodást értem), hiszen színmagyar területeket is elcsatoltak az országból, ráadásul Románia személyében olyan ország javára, akik többször váltogattak szövetségest a háború során, mint egy átlagos baka egy embert próbáló héten alsónadrágot. „Bűn” és büntetés tehát nem volt arányban egymással, s ennek felelőssége a mohó győztes hatalmakat terheli. Példának okáért a szintén vesztes oldalon harcoló Törökországtól olyan területeket vettek el, amelyek a birodalomhoz tartoztak ugyan, de ahol az államapparátuson és a minimális beáramló török lakosságon kívül nem éltek törökök. Ezzel párhuzamosan Magyarországtól száz százalékig magyar területeket is elvettek. Az igazsághoz persze hozzátartozik az is, hogy ha a háború utolsó óráiban nem dilettáns kormányzatok váltják egymást, lényegesen jobb alkupozíciókkal mehettünk volna tárgyalni a békekonferenciára, és bizonyára nem csatoltak volna el ennyi területet. Távolról sem nevezhető jó vezetésnek a Monarchia becsontosodott Tisza klán-féle apparátusa, ám még ez az „ancien régime” is messze jobb volt, mint a nulla realitásérzékkel rendelkező nevetséges Károlyi, vagy a minden ízében magyar- és hagyományellenes Tanácsköztársaság. További elkeseredésre ad okot, hogy a háború végén ellenséges katona nem is tartózkodott a Kárpát-medencében, így az összeomlás is az utóbbi két vezetést terheli.
Magyarországtól most kicsit elvonatkoztatva, a trianoni békeparancs ratifikálásával a „szabadságpárti” Nyugat is egyesre vizsgázott. A második világháborúból mindenkinek ismerős lehet, hogy milyen hamis lózungokkal fordították az emberek a Német Birodalom, illetőleg a tengelyhatalmak ellen, ez a kétszínűség pedig az első világégést követően sem volt másként. Nem a jogos és igazságos rendezés motiválta őket, hanem saját gátlástalan hatalmi ambícióik, nem törődve azzal, hogy csak súlyosabb békétlenségeket szítanak vele Európában. Az Egyesült Államok pedig, a „népek önrendelkezésének legnagyobb védelmezője”, a wilsoni pontok lelkes hirdetője pedig – már elnézést – de magasan letojta, hogy mi zajlik olyan messze az amerikai kontinenstől.
Lassan száz év elteltével Európában megmaradt a régi problémák nagy része, ráadásul hozzájuk pluszban újak csatlakoztak. A 21. század meggyőződésem szerint az egyre nehezedő migrációs nyomásról, Európa értékválságáról, az őshonos népesség fogyásáról, etnikai összetűzésekről, ha pedig nem történik továbbra sem semmi komoly előrelépés, etnikai háborúkról fog szólni. Ezek egyformán érintik Európa szinte összes államát, azzal a különbséggel, hogy nyugaton a bevándorlás a nagyobb probléma, itthon pedig az egyre nagyobb népesedési válság: fogyó magyarság, elképesztően gyorsan növekvő cigányság. Legnagyobb valószínűség szerint az elkövetkezendő pár évben, esetleg pár évtizedben lesz Európának utoljára lehetősége arra, hogy megrázza magát és megújulva szerezze vissza régi dicsfényét. Ehhez értelemszerűen szükség van az európai nemzetek közötti összefogásra, egyedül senki nem fogja tudni legyőzni ezt a hatalmas problémahalmazt. Dióhéjban fogalmazva, amíg a Vona Gábor-féle árulók számára az jelentette a „21. századi arculatot és politikát”, hogy a valódi problémák elől homokba dugják a fejüket, és ködös megjegyzéseket tesznek a nagyon is hasznos lövészárkok betemetésére, számomra azt jelenti, hogy ezekkel a problémákkal foglalkozunk, méghozzá jobboldali radikálisokhoz méltóan. Tény, hogy lövészárkokat tudni kell betemetni, de nem a VII. kerületi Spinoza-házban, hanem Európa államalkotó nemzeteivel. Egy kedves történész barátommal beszélgettem nem is olyan régen, hogy lassan száz évvel a trianoni békeszerződések ratifikálása után mégis mik az ország előtt álló lehetőségek esetleges revíziók szempontjából. Lesznek-e újra bécsi döntések, vagy egyáltalán lesznek-e olyan komoly és felelős államférfiak, mint Adolf Hitler és Benito Mussolini, akik tető alá tudnának hozni egy hasonló rendezést? Bizony, amíg a Horthy-korszak alapvető tartóoszlopa volt a revízió kérdése, a fentiek alapján láthatjuk, hogy közel száz év elteltével a kontinens puszta létéért küzd már, és a két világháború között létező nacionalista és szocialista Európa már a múlté. Abban mindenesetre egyetértésre jutottunk, hogy a Kárpát-medence akkor lesz újra erős és egységes, ha a Magyar Szent Korona Országai ismét egy államalakulatban léteznek majd, figyelembe véve természetesen a Kárpát-medence soknemzetiségű mivoltát, vagy legalábbis egy olyan rendezés történne, amely igazságosan figyelembe veszi az etnikai határokat, mint anno a bécsi döntések. Ilyen kérdésekről azonban elég nehéz komolyan beszélni egy puszta létéért küzdő kontinensen. Európában, így a Kárpát-medencében is, tetszik vagy sem, de vannak olyan problémák (kiváltképpen gondolok az etnikaira), amelyet a fehér, európai államalkotó nemzeteknek együtt kell megoldaniuk. Kelet-Szlovákiát például ugyanúgy érinti a cigányság rohamosan növekvő lélekszáma, mint mondjuk Baranya megyét. Mert ugyan ki fog majd száz év múlva területeken vitázni, ha addigra már fehér népesség sem lesz, aki ezt megtehetné?
Érdekes módon nem egy magyar, hanem Benito Mussolini fogalmazta meg a legjobban, mit jelent számomra Trianon. Azt mondta ugyanis, hogy „egy szerződés nem lehet sírbolt.” Úgy gondolom, ebben az egy gondolatban minden benne van, amit Trianonról 99 év után tudni és gondolni érdemes. Nem lehet sírboltja sem az országnak, sem a Kárpát-medencének, sem az európai civilizációnak.
A végére pedig egy fontos adalék. Több helyen látok mind a mai napig olyan pletykákat, hogy a trianoni békeszerződés száz év múlva hatályát veszti, mert anno száz évre kötötték, stb-stb. Őszintén szólva nem tudom, ki és milyen indíttatásból szüli ezeket a röhejes gondolatokat, de komolynak komolytalan, viccnek pedig nem vicces. Továbbá hatályon kívül sem lehet helyezni, mivel a második világháborút lezáró párizsi békeszerződések megerősítettek minden akkor aktuális és lényegesebb pontot a trianoniból, így ratifikálták az ország régi határait is (más kérdés, hogy ezt milyen jogon tették, mikor a bécsi döntéseket a nyugati hatalmak is elfogadták akkor, amikor létrejöttek).
Nem csak Magyarország, de egész Európa sírásói voltak azok a nagyhatalmak, amelyek beterjesztették és elfogadtatták azokat a békeszerződéseket, amelyek porig alázták a vesztes államokat. Ezután a kontinens még megrázta magát, és rövid idő alatt nem csak területi revíziót vittek véghez, de hadat üzentek annak az elitnek és a velük kokettáló sötét háttérhatalomnak, akiknek a békétlenséget köszönhettük. A két világháború között Új Európa épült, amely azonban katasztrofális módon nem létezhetett sokáig, a 21. század új kihívásai pedig a puszta megmaradásunkat fenyegetik már. Az én kérdésem tehát nem úgy hangzik, hogy száz év múlva mekkora lesz Magyarország, hanem, hogy lesz-e még. Mindannyiunk felelőssége, hogy létezzen és erős legyen! Ábrahám
Barnabás – Kuruc.info
