Mit csináltak az 1848-as forradalom-és szabadságharc idején a betyárok? Milyen szerepük volt a harcokban? A legendás Rózsa Sándor és serege előtt tiszteleg Seres István alkotása, amelyből sok eddig feltáratlan kérdésre kapunk tényszerű válaszokat.
„Karikással a szabadságért – Rózsa Sándor és betyárserege 1848-ban” címmel a betyárvezér születésének évfordulója előtt nem sokkal jelent meg egy remek alkotás, amelynek apropóján most Seres Istvánnal, a mű szerzőjével beszélgetünk.
Hogyan jött az ötlet, hogy pont ebben a témakörben fog írni? Talán önmaga is tud azonosulni az eredeti Betyársereg eszmeiségével?
A betyárvilággal nem most kezdtem el foglalkozni, doktori disszertációmat pl. a dariganga betyárvilágról írtam, ami egy fantasztikus tájegység Mongólia dél-keleti, Kínával határos részén. Tőlünk eltérően az ottani néphagyományban még a múlt század közepén is létezett, s ennek megfelelően még ma is gazdag szájhagyományt lehet gyűjteni a vidéki lakosság körében. Így adatközlőim között számos olyan személy is akadt, akinek nagyapja vagy édesapja híres betyár volt! Idehaza már kevés lehetőség adódik hasonló gyűjtésre, a levéltárak oklevelei, valamint a múzeumok, adattárak folklórgyűjtései viszont nagyrészt még most is kiaknázatlanok. A 17–19. századi magyar, ill. kárpát-medencei magyar (román, ruszin, szerb, szlovák) betyárokról írt munkáim ennek megfelelően leginkább levéltári forrásokon alapulnak.
Rózsa Sándor betyárseregének 1848-as szerepe régi hobbim, de hosszú ideig csak az íróasztalfióknak gyűjtögettem a velük kapcsolatos adatokat. 2011 végén viszont éppen a közeledő bicentenárium miatt úgy döntöttem, hogy megkísérlem feltárni a forrásokat, hogy két év múlva egy önálló kötettel tiszteleghessünk a leghíresebb magyar emléke előtt. A témához, a legendás szabadcsapat történetéhez mindig is pozitívan álltam, szememben ezek a pusztai legények mindig is szabadságharcosok voltak, akik ha valahol megjelentek, mindig félelmet keltettek az ellenségben. A hazafias érzelmű lakosság viszont mindenütt tárt karokkal várta őket, a forradalomhoz hű bánsági németek például megmentőiket látták a betyárokban.
Maga a mű is izgalmasnak tűnik, már a cím alapján is. Hogyan képzeljünk el egy adatgyűjtést, hiszen egy valóban részletes munkáról van szó, amely ha jól tudom még hosszabb is lehetett volna, hiszen sok anyag nem került bele a kész könyvbe.
Első körben mindig az elődök munkáiból kell indulni, a korábbi feldolgozások adatai ugyanis mind segítségünkre lehetnek a „nyomozásban”. Nem véletlenül használom ezt a szót, Rózsa Sándor életének kutatása ugyanis tényleg egy roppant izgalmas nyomozás, egy fantasztikus kirakójáték! A szakirodalom áttekintése után következik a tényleges kutatás, ami már a levéltárakban történik. A szabadságharc korszakának országos és helyi jellegű levéltárai mellett természetesen át kellett tekinteni a későbbi évek iratanyagát is, elsősorban a törvényszéki iratokat, a bűnperek vizsgálati anyagait. Emellett folyamatosan néztem a napi sajtó híradásait, nem beszélve a későbbi visszaemlékezésekről, memoárokról. A leghasználhatóbb adatok egyébként a levéltári forrásokból kerültek elő, gyakran nem várt helyeken.
Azt gondolnánk, hogy Szeged város levéltára már nem tud újat nyújtani a témában, ennek ellenére mindenki szemét elkerülte egy fontos irat, Tóth Mihály szegedi főbíró harctéri jelentése Vadász Manó polgármesternek a Délvidéken tartózkodó szegedi csapatokról! Ebből derül ki, hogy a betyársereg egy része valójában szegedi csikósokból és gulyásokból állt, akik meghatározott időre fogtak fegyvert. Ez alapján tehát nem feloszlatták őket, ahogy azt korábban mindig írták, hanem a szolgálati idő leteltét követően a csapat szegedi tagjai, a többi, szegedi származású nemzetőrhöz hasonlóan, maguk kérték a hazaküldésüket! Damjanich János viszont ezt a polgármester igazolásától tette függővé. Nos, egy másik véletlen folytán Budapesten sikerült megtalálnom Vadász Manó Damjanichhoz írt válaszlevelét is, amiben igazolta a fentieket.
A közhiedelemben és a szakirodalomban egyaránt az állt eddig, hogy Rózsáék kizárólag csak karikással, fokossal stb. voltak felfegyverkezve. Most több olyan irat is előkerült, amiből kiderül, hogy a betyárok között 100 karabélyt, ugyanannyi pisztolyt, 5000 töltést és öt kardot osztottak ki a szegedi állami fegyverraktárból. Kardot is csak azért olyan keveset, mert egyszerűen nem volt belőle több felesleges a városban! A csapat feloszlásakor egyébként a szegedi vár előtti téren szépen visszaadták a megmaradt állami fegyvereket, ezek listája is rendelkezésünkre áll.
Milyen forrásokkal dolgozott?
A „Rózsa-lovasok” (a korabeli katonai jelentések ugyanis így emlegették a legendás betyársereget) szerepe a forradalom és szabadságharc számos feldolgozásában említésre kerül. A Rózsa Sándor életéről szóló összefoglalások – itt elsősorban Szabó Ferenc, Szentesi Zöldi László és Minamizuka Shingo munkáira gondolok – természetesen fő helyen említik a betyárok ’48-as szerepét. Összességben viszont mindegyik leírás ugyanarra a néhány forrásra hivatkozik, s csak elvétve történt utalás új, addig nem ismert okmányra. Ezt igyekeztem most pótolni. A kötet mellékletében van 62 irat átirata, ezek jelentős része eddig ismeretlen volt a kutatók előtt. Nagy jelentőségűnek tartom, hogy az abszolutizmuskori anyagban megtaláltam a csapat tényleges kapitányának, Bánhidy Imre pusztapéteri földesúrnak a vizsgálati anyagát is, benne többek között Rózsa amnesztiájának a hiteles történetével. Bánhidy vallomása bizonyítja egyébként, hogy Kossuth valóban személyesen fogadta Rózsát.
Csak pár mondatban. Milyen volt az eredeti Betyársereg? Rózsa Sándor kiemelkedő személyisége megkérdőjelezhetetlen. Azonban mennyire állösszhangban a valóság és a mítosz vele kapcsolatban?
Már a korabeli sajtóban is úgy írták le, hogy Rózsa Sándor 150 vagy 200 betyár élén vonult harcba. A valóság azonban egy kicsit más volt. A források feltárásakor kiderült, hogy a Rózsának adott amnesztia és a csapat megszervezése között olyan kevés idő telt el, ami alatt emberfeletti képesség kellett volna ahhoz, hogy bárki is összeszedjen ennyi bujkáló, üldözött embert! Bár kétségtelenül voltak köztük törvény elöl menekülő „futóbetyárok”, a csapat többsége zömmel szegedi és Szeged-környéki csikósok és gulyások közül került ki. Az viszont igaz, hogy a „becsületes” mesterségük ellenére többnyire ők is betyárok voltak.
Rózsa Sándor személyisége ugyan előttem is megkérdőjelezhetetlen volt, ennek ellenére tartottam tőle, hogy a levéltári kutatások nyomán talán egy számomra is negatív kép fog kikerekedni. Szerencsére nem így történt, a feltárt források éppen arról győztek meg, hogy igen is a nemzetben élő Rózsa Sándor-kép a helyes.
Szokás felemlegetni, hogy a betyárok gyilkoltak és raboltak a Délvidéken, Rózsa Sándort is gyanúba fogták, de a hadbíróság teljesen tisztázta a vádak alól, Kossuth Lajos pedig 1848. december közepén véglegesen is kegyelembe részesítette, miután személyesen fogadta Pesten. Az egykorú források éppen Rózsa nemes lelkűségét emelik ki: a lagerdorfi csata után pl. pénzt osztogatott az ott talált szerb asszonyoknak és gyermekeknek, egy rabláson ért emberét pedig állítólag saját kezűleg lőtte le. A Krassó megyei Ezeres községben elkövetett vérengzésről pedig csak annyit mondanék, hogy a jelenleg is Aradon található eredeti jelentéseket és vizsgálati iratokat a mai napig nem tudtam megtekinteni…
A mítosz tehát általam leginkább csak olyan apró részletekben torzult, hogy a csapat nem 200 vagy 150, hanem 100 főből állt a Szegedről történt elinduláskor, és nem csak karikásuk meg fokosuk volt, hanem modern karabély is jutott mindenkinek… Azt hiszem, ennyi „mítoszrombolást” minden Rózsa Sándort tisztelő hazafi megbocsát nekem.
Tudjuk, hogy a modern korban nagy megítélésbeli kettősség jellemzi Rózsa Sándor betyárjait és a modern betyárokat egyaránt. Ahogy akkor ma is: bűnözők, vagy hazafiak – ez a két variáció. Kik voltak Rózsa Sándor halhatatlan seregének tagjai?
Sajnos, a csapat eredeti névsora eddig nem került elő, pedig volt, erre maga Rózsa Sándor is hivatkozott a későbbiekben. Viszont éppen Sándor bácsi 1858-ban tett vallomásában nevezi meg 20-25 társát. A névsorban valóban előfordul több ma is ismert szegedi és szeged-környéki betyár, mint pl. a Rózsa és Veszelka családok tagjai, de zömükről csak a későbbi évek történései alapján tudtam közelebbi adatokat gyűjteni. Ezekből kiderül, hogy a felsoroltak, néhány főtől eltekintve mind neves szegedi csikós- és gulyásszámadók voltak, mestereik a szakmájuknak, akik viszont, amellett, hogy nappal a módos szegedi gazdák méneseit, gulyáit őrizték, este merész rajtaütéseket hajtottak végre. Ezek a férfiak egyrészt tényleg a puszta vad fiai voltak és az alföldi pásztortársadalom tagjai közül kerültek ki, de ugyanakkor kétségkívül vakmerő betyárok is voltak. Bűnözőknek kell tehát tekintenünk őket? Természetesen, de nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a harcmezőn kivételes bátorságról tettek tanúságot! Ugyanakkor kevésbé ismert, hogy az 1848 telén Pest felmentésére szervezett szegedi szabadcsapatba Rózsa Sándor több lovasa is belépett, mint pl. a híres Veszelka Imre, tehát a betyársereg számos tagja a szabadságharc további hónapjaiból is kivette részét. Nem is szólva azokról a betyárokról, akik a csapat alakulása idején börtönben voltak, és éppen Rózsáék helytállásának köszönhetően engedték ki őket harcolni, valamelyik huszárezredbe vagy gerillacsapatba. Hazafiak voltak tehát? Igen, a kötet adatai alapján egyértelműen annak kell tartanunk őket.
Biztosan sok érdekes történet övezte a kutatómunkát. Megosztaná a legérdekesebb eseteket?
A levéltári kutatás fantasztikus dolog, de külső szemlélő számára nem egy látványos munka, a vérbeli kutatónak viszont minden egyes új adat felfedezése leírhatatlan örömet okoz. Így pl. a kiskun betyárvilágról írt munkák gyakran hivatkoznak egy Gama Kovács János nevű majsai betyárra, aki állítólag Rózsa csapatában harcolt. Őróla maradt fenn, hogy a rettegett betyárkarikás végére szerelt fémcsapót, a „halálvágó”-t, végakarata szerint együtt temették el vele. Teljesen véletlenül Kiskunhalason találtam egy iratra, mely a szabadságharc leverését követően hazatért honvédek névsorát tartalmazza. Ebben ott van az ő neve is, és a magatartását firtató kérdésre a következőt írták: „most is börtönben van”!
A kutatás amellett, hogy nagyban függ a levéltárosok (pozitív) hozzáállásától, valójában a kitartás és a szerencse függvénye. Egy 1947-es néprajzi gyűjtésben olvastam Rózsa Sándor Kondoroson őrzött béklyójáról, amit egy Kapszela nevű jó barátja hagyott az unokájára. Ilyen családnév viszont nincsen, ezért nem is tudtam előrelépni a dologban. Régebben viszont Szarvas város levéltárában kezembe került a helyi nemesek cselédeinek (alkalmazottainak) 1841. évi felsorolása. Az egyik oldalt, amire egy másik kutatás miatt volt szükségem, ki is fotóztam. Nemrég újra meg kellett néznem, és óriási meglepetéssel vettem észre, hogy feljebb gyönyörűen olvashatóan ott van a fenti név egy (egyébként Rózsa Sándorral egyidős) szarvasi juhász ragadványneveként! Így az 1847-es visszaemlékezést egy több mint száz évvel korábbi forrással sikerült igazolnunk. Azóta a férfiúnak és teljes családjának sikerült utánanéznem, most a béklyó után folyik a kutatás.
A legérdekesebb történet egyébként Aradon esett meg velem. Ide, biztos, ami biztos, egy románul kitűnően beszélő barátomat is magammal vittem, odakint pedig egy másik kedves cimbora is csatlakozott hozzánk, aki éppen egy nemzetközi sakkverseny táborában lakott. Mivel ő történetesen az Oláh névre hallgat, egész biztos voltam abban, hogy a kutatóút csakis a legnagyobb sikerrel végződhet. A levéltárban valóban kedvesen fogadtak, az igazgató pedig felajánlotta, hogy örömmel vendégül látja a barátaimat. A vendéglátás valóban remekül sikerült, mivel a kutatás végén mindenkit elázva találtam, barátaim közben mindenféle plecsnikkel és oklevelekkel lettek kitűntetve, de hogy mi okból, azt sosem sikerült megfejtenem. A java viszont csak ezután kezdődött, és az elkövetkező pár óra folyamán nagyon sok baráti ígéretet kaptam, hogy minden támogatást megkapok. Záráskor már egy kóló-szerű néptáncba összefonódva folyt a nemzetek közötti barátság gyakorlása: én István voltam, románul tudó barátom Andrej, Oláh vezetéknevű pajtásunk pedig „Oláh Úr”. Egy vérbeli kutató természetesen mindent megtesz a cél érdekében, ennek ellenére a remélt anyaghoz sem akkor, sem azóta nem sikerült hozzájutnom. Holott a rendszerváltozás előtt romániai történészek többször is darabszinten hivatkoztak a Rózsa-lovasok Krassó vármegyei tartózkodásának Aradon található eredeti dokumentumaira.
Hogyan fogadták ezt a hiánypótló értékteremtő alkotást?
A kötet nem a legideálisabb körülmények között jelent meg a bicentenárium évében, a helyi média pedig egyáltalán nem volt rá kíváncsi. Mivel a megyei múzeumok városi önkormányzati fenntartás alá kerültek, a kötet kiadását biztosító tekintélyes múltú, nemzetközileg is elismert intézmény (a Békés Megyei Múzeumok Igazgatósága) megszűnt, a jogutód, azaz a Munkácsy Mihály Múzeum részéről pedig a legkisebb szándékot sem tapasztaltam a munka népszerűsítésére. Mindez azért is dühítő, mert országunkban eközben mindenfelé zajlottak a különböző indíttatású és színvonalú Rózsa Sándorral kapcsolatos megemlékezések, s mondanom sem kell, kötetünkről – a „remek” marketingnek köszönhetően – sehol sem tudtak. Néha egyébként tényleg úgy érzem, hogy ezt a nagy szeretettel és nagy lelkesedéssel készített munkát ugyanúgy üldözik, mint annak idején a főhősét…
Ugyanakkor országszerte remek hangulatú könyvbemutatókat és író-olvasó találkozókat sikerült szerveznünk számos településen, legutóbb éppen a gyulai várban, ahol többek között a Betyársereg több tagja is tiszteletét tette.
Sajnos, hazánkban az elmúlt időszakban Rózsa Sándor megítélése inkább negatív irányba változott. Ez azért is zavaró, mert a szomszédos országokban éppen fordított tendenciának lehetünk tanúi. Szlovákiában pl. kormányzati szinten avattak nemzeti hőssé egy alig 25 évesen kivégzett, és Rózsa Sándorhoz viszonyítva elég rövid (egy-két esztendei) ideig tevékenykedő betyárvezért, Juraj Jánosikot, és Romániában is a mai napig nagy tiszteletnek örvendenek a helyi betyárok. Ugyanakkor szlovák leírások is mindig kiemelik, hogy a fiatal Jánosik harcolt II. Rákóczi Ferenc hadseregében, a legrégebbi román betyárballada hőse, a máramarosi Pintye Gligor pedig a fejedelem szolgálatában halt meg. Kárpátalján, a munkácsi vármúzeumban II. Rákóczi Ferenc és Bercsényi Miklós arcképe között (!) egy évtizedeken át üldözött korabeli ruszin rablóvezér, Becsa János fiktív, kolhozparasztra emlékeztető arcképe fogad minket. Ezzel szemben nálunk Rózsa Sándor megmarad szimpla banditának, akiről önjelölt szakértők nyilatkozgattak röhögcsélve a tévécsatornákon.
Hol találhatunk rá a könyvére és milyen árban juthat hozzá a könyvszerető közönség?
A könyvet tudtommal kizárólag csak a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban lehet megvásárolni elég borsos, 8000 forintos áron. Ebbe sajnos, egyáltalán nem volt, nem is lehetett beleszólásom. Talán, ha Juraj Janosikról írtam volna, ez az ár is olcsóbb lenne, és a könyv is a megfelelő szinten lett volna propagálva…
Ez elég drága, még annak ellenére is, hogy a kötet vastag és szép kivitelű! Viszont az ár miatt sokan eltekintenek a vásárlástól. Lesz-e a munkának folytatása, tervez-e hasonló jellegű kutatást a jövőben?
Eredetileg is jóval több anyag gyűlt össze, de a terjedelmi korlátok miatt kénytelen voltam az irodalmi és a néprajzi részt elhagyni. Ráadásul, a kézirat leadása óta egy esztendő is eltelt, rengeteg új, izgalmas adat került elő. Ugyanakkor fontos tudni, hogy Rózsa Sándor harcba vonulása valójában egy folyamat része volt, még ha a legfontosabb is! Rózsa megkegyelmeztetésének híre onnan származott, hogy Torontál vármegye kiengedte harcolni a nagybecskereki börtönben őrzött betyárokat a szerbek ellen. Később pedig, a betyársereg helytállását követően már országszerte beindult a börtönök lakói közötti honvédtoborzás, s ennek köszönhetően a szabadságharc több száz tetterős, fizikailag is alkalmas, fiatal katonát nyert, akik önként vállalták a küzdelmet. Ezért mindenféleképpen szeretném elkészíteni a kötet bővített kiadását, ami amellett, hogy több adatot tartalmazna, emberbaráti árban kerülne az érdeklődőkhöz. Emellett külön kötetben szerepelne a vármegyei rabok közötti sorozás története. A fentiek előtt viszont egy olyan kiadványban gondolkodom, ami Rózsa Sándor 1848 előtti életét térképezi fel. Ebben szerepelni fog a családja története, valamint betyárkodásának első 12 esztendeje, a feltételezett első „bűnbeeséstől” kezdve a szabadságharcig. Hatalmas területet kell átvizsgálni, mivel Rózsa és társai a korabeli Békés, Csanád, Csongrád, Bács-Bodrog, Pest és Torontál vármegyék és a Kiskunság területén egyaránt otthonosan mozogtak. „Rózsa Sándor – A legenda születése”, ez a tervezett címe a kötetnek.
(Betyársereg)
