Hiába vagyunk időben egyre távolabb az 1945 utáni időszak – baloldaliak által generált – általános nyugati politikai hangulatától, mégis mintha nem változna a politikai közbeszéd légköre, úgy keresik egymás között korunk felszínes politikusai és véleményformálói a „nácikat”, egymásra mutogatva, keresve a legapróbb hibákat az aktuális politikai ellenfél politikai értelemben való megsemmisítésére (lásd pl. itt és itt). Ezzel viszont helyből három probléma is van: (1) a nácizók 99% azt sem tudja, mit jelent az a szó, hogy náci (ugyanis az önkényuralom szinonimájaként használni olcsó műveletlenség bizonyítéka); (2) igazából a vélt tartalomtól független rágalomként használják a politikai ellenfelek megbénítására, de valódi „nácikkal” amúgy életükben nem találkoztak; (3) viszont mindezek mellett a reakció a jobboldali véleményformálók és politikusok részéről – az elmúlt évtizedek szokásaihoz híven – a lehető legrosszabb döntés: úgy reagálnak, hogy elhatárolódnak mindentől és mindenkitől, mentve saját bőrüket, politikai pozíciójukat, szavazóikat és egzisztenciájukat, teljesen letérdelve a nemzetközi baloldal elvárásainak. Magyarul és közismerten: ezáltal a liberálisok és kultúrmarxisták szemében politikailag korrektekké válnak, megfelelővé a Nyugat egészét – szellemi béklyóként – átfogó konszenzus elvárásainak, kisegítve az egalitarizmus utópiájának évszázados rombolóló hadjáratát. László Balázs Provokatív blogjának legújabb írása.
A „náci” ütőkártya használatával kapcsolatos felvázolt három probléma közül az első kettővel úgy vélem felesleges foglalkoznunk, hiszen hogy a nemzetközi baloldal agresszorai milyen eszköztárat használnak, az az ő dolguk. Még akkor is, ha műveletlenek, legyen ez az ő lelkükre bízva. Viszont annál inkább kell foglalkoznunk azzal a kérdéssel, hogy hogyan kell, illetve hogyan kellene reagálnia egy ilyen szituációban egy olyan rendpárti fehér patriótának, aki a médiában támadó agresszorok gátlástalan támadása ellenében is helyt akar állni és ellenállni az elveket felőrlő kompromisszumoknak (értsd jól: részrehajlásoknak) úgy, hogy közben jogilag végzetesnek minősülő csapdába ne tudják belehúzni.
Úgy vélem ez egy kiemelten fontos kérdés, sőt, szélesebb politikai közösségünkön belül (mondjuk egyszerűen öntudatos jobboldalnak) egyre inkább két eltérő politikai magatartásminta körvonalazódása érhető tetten az efféle politikai stigmákra (náci, rasszista, homofób, stb.) adott reakciók különbözőségén. Az így szétválasztott politikai magatartásminták közül az egyiket a stigmatizálás (pl. lenácizás) hatására a megfeleléskényszer és az azonnali behódolás jellemzi (például egy agresszornak minősülő riporter akaratának); míg a másikat a provokatív kérdésre adott provokatív válasz (az ellentámadás pozíciójának felvállalása), a büszkeség érzetének kiáramlása, a behódolásra kényszerítő média-agresszor elleni határozott válasz-reakció jellemzi. Az előbbit nevezzük behódoló magatartásmintának, az utóbbit pedig ellentámadó magatartásmintának. Ugyanis míg az előbbi a média-agresszor és az általa védelmezett liberális és egalitárius utópiák (és azoknak átfogó nyugati konszenzusa) előtti abszolút behódolást jelenti, addig a utóbbi – szöges ellentétben az előbbivel – a küzdelem felvállalását mutatja. A behódoló magatartásminta pedig azért jelent behódolást a szó szoros értelmében, mert amint kommunikációjában megroggyan a behódoló politikus, vagy véleményformáló, azon nyomban az alárendelt pozícióját veszi fel mind az agresszor, mind pedig – műsor esetén – a nézők szemszögéből. Gyakorlatilag onnantól kezdve, hogy képletes értelemben sebet ejtettek rajta, súlyos mértékében elveszíti tematizációs képességét és a közbeszédre addig gyakorolt hatását (ergo a különleges figyelem onnantól kezdve elszáll, egy lesz a sok közül).
A fenti magatartásminták egyszerűbben az alábbi fiktív párbeszédekkel mutathatóak be (hasonlóságok az elmúlt évtizedek igaz történetei alapján):
Első példa (behódoló magatartásminta):
Riporter: Maga homofób?
Politikus1: Ez rágalom! Soha nem mondtam rosszat a melegekről, sőt, meleg tagjaink is bizonyítják, hogy kiállunk a szexuális kisebbségek jogaiért.
Riporter: Viszont az önök pártjában nyíltan nácik is vannak. Hogyan magyarázza ezt meg a szavazóknak?
Politikus1: Ilyenről nem tudok, viszont természetesen meg fogom vizsgálni a kérdést. Elítélem a szélsőségeket és amennyiben ez a vád igaz, úgy elhatárolódom tőlük.
Eredmény: Riporter irányít, Politikus1 igazodik és elveszíti a kommunikációs csatát. A riporter pedig befolyásolja Politikus1 pártjának belső életét, a tagság összetételét.
Második példa (ellentámadó magatartásminta):
Riporter: Maga homofób?
Politikus2: Mit ért homofób alatt?
Riporter: Ön szerint elítélendő valaki pusztán azért, mert meleg?
Politikus2: Nézze, édesanyám sem ítélt el engem soha, ha magas volt a lázam, én sem fogok másokat. Persze a homoszexualitás közüggyé való formálását mélyen megvetem és vallom is, hogy ilyen demográfiai jövőképtelenség küszöbén bizony küzdeni kell az LMBTQI lobbi propagandája ellen.
Riporter: Ön náci?
Politikus2: Európa őshonos népessége demográfiai értelemben a kihalás szélén áll, ön pedig csak azt tudja kérdezni tőlem, hogy „ön náci”? Vagy kérdezzen engem a jelenről, vagy a jövő kihívásaira adott válaszainkról, de az ilyen olcsó démonizáló trükkökkel felesleges próbálkoznia.
Riporter: Ön náci?
Politikus2: Ön cionista?
Riporter: Ezt meg hogy érti?
Politikus2: Provokatív kérdésre provokatív válasz.
Eredmény: Riporter tehetetlenül támad, Politikus2 ellentámadó pozícióban állja a sarat és bukás nélkül fejezi be kommunikációs küzdelmet. Politikus2 a nézők szemében állhatatos egyénként tűnik fel.
Ez a két példa csupán kitalált, viszont nagyon sok olyan esetet láttunk már, amelyek az első példához hasonlítanak. Azért az elsőhöz, mert a második magatartásminta az, amely még ritkább, viszont annál inkább kulcsa egy új politikai stílus megteremtésének és ezzel a szükséges radikális jobboldaliság felélesztésének (az európai ember jövőjének megmentése érdekében). Ugyanis, ha a behódolás magatartásmintáját követjük, úgy nem csinálunk mást, mint kiszolgáljuk a nemzetközi baloldal azon érdekét, hogy határozott reakció nélkül tudja tovább ostromolni az európai ember természetes identitását, méltóságát és jövőképét. Ellenben viszont: ha az ellentámadás magatartásmintáját fel merjük vállalni, úgy a dekadens nyugati világra hamufelhőként szálló gyilkos csendet megtörhetjük. Sőt, csak az ellentámadás reakciójával törhetjük meg, ha nem hódolunk be az elvárásaiknak, ha nem elhatárolósdit játszunk és kompromisszumokat kötünk, hanem akaraterőről és büszkeségről teszünk tanúbizonyságot az oroszlán barlangjának minősülő médiában.
Első nekifutásra annak tűnhet, hogy merő büszkeségből (annak talán egy túlzó fokából) tartom fontosnak az ilyen jellegű magatartásminta elsajátítását. Nem, abszolút nem ezért! Nagyon egyszerű ennek a szükségessége, ha megfigyeljük a folyamatokat és megértjük, hogy minden egyes újabb generáció egyre inkább vágyódik valamilyen fajta radikalizmusra, amely nélkülözi a politikai centrumot, sőt, nyíltan balra vagy jobbra áll a politikai kategóriákban (vö. újbaloldali & újjoboldali erők erősödése). Így ez nem csupán elvi kérdés, ez egyben reálpolitikai felismerés is, hiszen olyan évtizedek elé nézünk, ahol a részrehajlás következménye a jövőkép elvesztése, a helytállás eredménye viszont a jövőkép helyreállítása lesz.
Így kijelenthetjük, hogy a médiában (is) vívott küzdelmünk elengedhetetlen feltétele a helytállás és az abból fakadó ellentámadó magatartásminta felvállalása. Sem mérsékeltekre, sem langyos konzervatívokra, sem kompromisszumokat kereső centristákra nincsen szükségünk! Nekünk az egészséges életösztönök megtalálására és feltámasztására van szükségünk, a küzdelem akarására, hogy egy vitális és akaraterős közösséget alkotva egyre szélesebbre nyújtsuk az európai önvédelmet jelentő phalanxunk sorait és annak társadalmi megbecsülését.
Három szabályt ajánlok az ellentámadó magatartásminta elsajátítása érdekében, amelyeket mind hétköznapi vitáink, mind pedig a médiában megnyilvánulva követhetünk:
- szabály -> Ne magyarázkodj: legyél büszke!
Ha stigmákat zúdítanak is rád, semmi esetre ne essél magyarázkodásba! Ne kezdjél el menekülni, olyan szavakat keresve, amelyek diadalmáról biztosítják a téged támadó liberális agresszort, hanem álljál be a küzdelembe! Persze figyelj arra, hogy kijelentéseid jogszabályba ne ütközzenek, de még csak a jelét se mutasd gyávaságnak, vagy megalkuvásnak! Legyél kreatív, használd ki műveltségedet, vállald büszkén patrióta elköteleződésedet!
- szabály -> Ne zavarjanak meg: legyél állhatatos!
Ha hirtelen le is fagysz a provokatív támadásról, akkor se mutasd ki érzéseidet! Ne lássanak gyávának, de ne lássanak túlzottan dühösnek se. Legyen az arcod érzelemtől mentes és határozott! Magadban küzdjed le a sokkot. Inkább várj pár másodpercet mielőtt reagálsz, de szavaid legyenek megfontoltak, céltudatosak és sugározzanak magabiztosságot! Belső fegyelem a kulcsa, ezt tudatosíts magadban!
- szabály -> Ne félj, inkább támadj: legyél provokatív!
Provokatív kérdésre provokatív válasz. Ha ilyen hülyeségekkel fáraszt az agresszor, hogy stigmákat szór rád valós politikai problémák és az azokra adott válaszaid megkérdezése helyett, akkor nyugodt szívvel vedd fel a kesztyűt és érezze rajtad a küzdelem szeretetét. Ne legyél túl durva, ne legyen visszatetsző amit csinálsz, de legyél kellő mértékben erőteljes, hogy tényezőként lássanak téged!
Ne féljünk. Ha ellentámadásba lendülünk liberális vitapartnerünk vagy egy média-agresszor megsemmisítő próbálkozásának hatására, nyugodtan álljunk bele a kommunikációs küzdelembe! Érezzük át, hogy hatalmas a felelősség rajtunk: vagy felszakítjuk az európai közbeszéd felett béklyóként jelen lévő nemzetközi baloldal elvárásait, vagy az etnikai és demográfiai végórákban álló kontinens keserves jövőt hív magára.
Végezetül pedig egy műsoradás megtekintését javaslom a témában maradva, amelyet a cikk végén található linket kimásolva (vagy ide kattintva) lehet megtekinteni. Azért ajánlom, mert a linkelt műsorban szerepelve Tyirityán Zsolt – aki úgy vélem az ország legelvhűbb és legrátermettebb radikális jobboldali vezetője – egyértelmű bizonyítékát adta a médiában való megnyilvánulási során, hogy lehet máshogy is csinálni, lehet választani az ellentámadás magatartásmintáját is a média-agresszorokkal szemben úgy, hogy képtelenek legyenek kiforgatni minket saját szavainkból – ezzel mintát adva számunkra, hogyan kell ott (is) helytállni.
A videó megtekintése előtt pedig egy utolsó gondolat: nem azért vallom, hogy ellentámadó magatartást kell tanúsítani, mert azzal azt kell mutatni, mintha régmúlt idők ideológiáit akarnám történettudományi szempontból védeni, vagy arról értékítéletet vonni (főleg, hogy a BTK. a teljes körű, szabad gondolatokat megosztásán alapuló történettudományi vitát nem is engedi). Nem, egyáltalán nem ezért. Hanem azért vallom, hogy reakcióba kell lépni a liberális agresszorok „nácizós-fasisztázós-homofóbozós” támadása esetén, mert nem ezt várják el. Hanem azt várják el, hogy ahogyan fütyülnek, mi öntudatos jobboldaliak büszkeségünket hátrahagyva aszerint táncoljunk. Azért vallom, hogy az ellentámadás magatartásmintája kell legyen a mérvadó számunkra, mert szöges ellentétben van azzal a konszenzussal, amely csendben kivérezteti Európa maradék identitását és immunrendszerét. És nekünk szöges ellentétben kell megfogalmazni az akaratunkat és cselekvéseinket, hogy távolról se közelítsünk ahhoz a dekadenciához, amely az ő természetellenes világukat jellemzi.
Szóval, küzdelemre fel, legyetek bátrak! Behódolás helyett ellentámadás!
Tyirityán Zsolt a Hír Tv-ben
László Balázs – Provokativblog.blog.hu
