Képzeljük el, hogy valami okból, teszem azt egy lámpaoszlop miatt nagy felbolydulás támad az utcán. Befolyásos emberek le akarják azt dönteni. Előkerül egy szürke csuhás szerzetes, aki nem más, mint a középkor szelleme, és egy skolasztikus filozófus száraz modorában elkezd magyarázni: ‘Mindenekelőtt is, testvéreim, vegyük fontolóra, hogy miben áll a világosság értéke! Mert ha a világosság jó önmagában.’. S ekkor, némiképp menthető okokból a szerzetest leütik.
Az emberek mind a lámpaoszlophoz rohannak, tíz perc alatt ledöntik, és hol ide, hol oda szaladgálva gratulálnak egymásnak a középkor szellemét félresöprő tetthez. Ám ahogy múlik az idő, kiderül, nem is olyan egyszerű a dolog. Voltak, akik azért döntötték le a lámpaoszlopot, mert villanyvilágítást akartak; másoknak a vasra volt szükségük; voltak, akik a sötétséget akarták, mert gonoszak voltak tetteik. Egyesek azt gondolták, hogy a gázlámpa nem világít eléggé. Mások meg azt, hogy túlságosan is világít; voltak, akik azért cselekedtek, mert össze akarták zúzni a helyhatóság gépezetét, mások meg azért, mert össze akartak zúzni valamit.
És az éjszakában dúl a háború, és senki sem tudja, hogy kit csépel. Így azután – fokozatosan és elkerülhetetlenül – ma, holnap vagy holnapután, visszatér a meggyőződés, hogy a szerzetesnek végeredményben igaza volt, mert attól függ minden, hogy miben áll a világosság filozófiája. Csakhogy: amit megvitathattunk volna a gázlámpa alatt, azt most a sötétségben kell megvitatnunk.
A fenti sorok Gilbert K. Chesterton (1874-1936) tollából származnak, aki az egyik legszellemesebb, legmélyebb gondolkodású katolikus író volt. De nem csupán író a szó klasszikus értelmében, mondják őt teológusnak, filozófusnak, szónoknak, újságírónak, sőt, összefoglaló néven sokszor illették az „ellentmondások hercege” titulussal is.
Közeledve a 2019-es év végéhez, hamarosan átlépve a 2020. esztendőbe, indokoltnak érzem, hogy a napi politikától két lépés távolságban megragadjunk egy gondolatot, mely magunkba nézésre ösztökélhet, inspirálhat, ihlető forrásként szolgálhat, alapvető szemléletbeli igazságokra vezethet bennünket. Erre tökéletesen megfelel e zseniális Chesterton-idézet, mely egy esszéjéből való kiollózás – címe pedig A világ eredete és a felvilágosodás.
Chesterton mondanivalójának értékelését két részre bontom.
Először is állapítsuk meg, valójában mit akart közölni velünk, majd pedig a gondolatmenet logikájából adódóan vetítsük ki saját házunk tájára.
- Nyilvánvaló, a rövid irományból is kitűnik, a maga humoros formájában a „nagy francia forradalom” eszméit, a felvilágosodást, az abból kinövő szellemi modernizmust (nem összetévesztendő a technikai vonallal) figurázza ki, arról ad meglehetősen markáns kritikát. Tagadhatatlan, jelen korunkra ezek a gondolatok nemcsak, hogy jelentős, de döntő hatást gyakorolnak mind a mai napig. A „töretlen haladás”, az afféle történelemszemlélet, hogy a világ lépésről lépésre, lineáris módon tart a rosszabb korokból a jobbak felé, alapvető „dogmája” a nyugati világnak.
Valójában persze a történelem menete valami egészen más. Sokkal inkább jellemző rá a ciklikusság.
De ez a személet vezet oda, hogy a dolgok lényegét teljes mértékben félreértik, így válik az igazság is relatív fogalommá. Ezt nevezem én az „idővel való érvelésnek.” Mit jelent ez? Biztosan sokan hallottuk már: „ez a felfogás igaz volt 100 évvel, ezer évvel ezelőtt, de ma már elavult, túlhaladtuk!”. Nos, az okfejtés helytálló a hasznosság, például a természettudományok területén, de semmiképpen sem a létszemléleti kérdéseket illetően, vagy a világ végső okát kutató filozófiában és teológiában.
(Kissé hibrid szerepet töltenek be a különféle ideológiák, hiszen azoknak már vannak kézzelfogható és gyakorlati, politikai produktumai, ezért esetükben örök értékekről, fundamentumokról beszélhetünk, melyek a tartalmat, de nem a formát érintik. Szemléletesen szólván, akkor ismerik fel helyesen szerepüket, ha hidat akarnak képezni ég és föld között – ez természetesen nem áll a baloldali ideológiákra.)
Mert itt, ami igaz volt 2 ezer évvel korábban, az igaz ma is, s 2 ezer év múltán éppúgy, egészen addig, míg létezni fog emberiség térhez és időhöz kötött formában. Mindezt tagadja az a világrend, amely a felvilágosodás szellemi emlőin nevelkedett fel, de mielőtt bárki azt mondaná, fáradtan legyintve, üres szócséplés, elméleti okoskodás, merem állítani, az értékbeli gránitkövek nélküli felfogás eredményezte a napjainkban tomboló genderizmust, amelynek viszont nagyon is valós áldozatai vannak.
Például az a brit kisfiú, akit az elmúlt időszakban vetettek alá „nemsemlegesítő” műtétnek, magyarul kiherélték. A „édesanyja” kérésére, mely ellen hiába tiltakozott az édesapa, volt olyan bíróság, mely ezt jóváhagyta.
- Chesterton gondolatainak központi üzenetét tehát az teszi ki, ahogy a középkori szerzetes állította, a „fény önmagában jó”. Ám ezt már nem hallgatták meg, leütötték. Mikor fentebb írtam, második pontként kísérletet teszek arra, hogyan akceptáljuk a chestertoni gondolatot saját táborunkra. Egészen pontosan a radikális jobboldali, ha úgy tetszik, nemzeti radikális oldalra.
Erre a világos lényeglátásra van szükségünk ma is. Ha ez vezet minket, elejét vehetjük annak a zűrzavarnak, amely kirajzolódott a citált Chesterton-idézetben. De végső soron mi az, ami „önmagában jó”?
A jelenkori nemzeti radikális tábor legnagyobb problémája a súlyos bizalmatlanság, a tespedtség, a lustaság és a tunyaság. A bizalmatlanság oka nyilvánvaló, durván, évekkel visszavetette a lendületet az árulás, hogy valaki megkísérelte „elvenni a lelkét ennek a közösségnek”.
Én viszont az gondolom, bár valóban traumatikus volt, már nincs valódi létjogosultsága erre hivatkozni. Van újra pártpolitikai képlete (Mi Hazánk) a nemzeti tábornak, mellette számos remek nemzeti mozgalom tevékenykedik, innentől kezdve mi kezünkben a jövő.
A tétlenség másik oka viszont egészen más természetű. Sokakat megelégedéssel tölt el, hogy a baloldal nincs hatalmon, ahogy hallani, „Orbán Viktor egész jókat mond és tesz”, elég ez nekünk. Azon túl, hogy ez súlyosan félreértelmezett pragmatizmus, aki ilyet gondol és hangoztat, nem érti meg a világnézeti alapállású nemzeti politizálást. Az imént utalás szintjén kitértem rá, politikai világnézetek tekintetében nem a forma, hanem a tartalom a legfontosabb. Itt nemcsak helye van, de kötelező érvényűnek tartok egyfajta „univerzális jobboldali” szemléletet, amely meghatároz örök értékeket, azokból merít és szabja meg mindenkori arculatát, nem ragadhat meg bizonyos korok formai megjelenésvilágában, legyen az akár 20. századi, de akár egy-két évtizeddel korábbi, mert azok a megoldások arra az időszakra voltak megfelelő válaszok, ma már nem biztos, hogy időszerűek. Ebben az értelemben van helye a progresszívizmusnak, nem pedig az alapokban.
De mik az alapok?
Maga a természet rendje, az ebből folyó emberi természet. Olyan jobboldaliság, mely felöleli az emberi lét alapvető dimenzióit. Azt, hogy az ember minden korban viszonyba kívánta magát helyezni az abszolútummal, a hozzá közelebb állókat szerette jobban, ebből következik patriotizmusa, hazaszeretete, mint ahogy mindenkiben felfedezhető egy alapvető vágy az igazságos társadalom felépítésére. Az egyetemes igazság magyar érdek mentén való megszervezése. Ez a feladat nem jelent kevesebbet, minthogy alapjaiban tehát változatlan, módszereiben és formáiban pedig a kor kihívásainak megfelelően nagyon is változó harcmodort kell megjelenítenünk, én ezt realista jobboldaliságnak nevezem.
Elsődlegesen ezeket az irányelveket kell szem előtt tartanunk, nem másokhoz méregetni magunkat, hiszen nem valami ellen, hanem valamiért határozzuk meg magunkat. Éppen itt van már az ideje, hogy befejezzük a kesergést, az önsajnáltatást, tegyük a 2020-as év kezdetével a következő évtizedet a nemzeti oldal reneszánszának időszakává!
Mert meg tudjuk csinálni. Rajtunk áll, nem másokon.
Lantos János – Kuruc.info
