Az elmúlt héten zajlott le hosszú kihagyás után az újra megrendezésre került, a korábbi években már-már legendássá vált Magyar Sziget fesztivál, ám ezúttal a megszokottól eltérően egészen máshol, Ásotthalmon volt a kétnapos eseménysorozat. Melyet egyébként a helyi Rózsa Sándor fesztivál követett.
Sokan panaszkodtak, hogy miért hétközben, „miért olyan messze”, ezeket a kritikákat ítélje meg mindenki maga, ámbár szerintem ez nem lehet akadály, de a lényeg, amit ki kell emelnünk, szép munkát végeztek a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom tagjai, akik oroszlánrészt vállaltak a szervezésből, és természetesen a Mi Hazánk Mozgalmat, illetve minden megjelenő szervezetet, így a Betyársereget is megilleti a hála.
Persze a valóságot azért nem szabad megmásítani, nem lehetett reális az az elvárásunk, hogy újra tízezrek lesznek, ahogy a régi szép időkben. De igenis célként tűzhetjük ki, hogy újra felépítsük a Magyar Szigetet.
A programok változatosan voltak kialakítva, jó hangulatú koncertek és izgalmas beszélgetések voltak, ezeknek az értékelésébe nem kívánok belefolyni, mindenki láthatta portálunkon is az erről készült videókat.
Azt viszont látni kell, hogy a Jobbik balra tolódása után oly mértékű csalódás, hiányérzet, mondjuk ki, bizalmatlanság lett úrrá ezen az oldalon, hogy azt nem lehet varázsütésre újjáteremteni. De, hogy ne csak a negatívumokat emeljük ki, meggyőződésem, ha a Jobbik esetében csupán egy „egyszerű” pártról lett volna szó a korábbi években, mindezek után a szimpatizánsi köre teljes egészében eltűnt volna (itt a dicséret a Jobbik egykori táborát, nem a vezetését illeti meg).
Hogy itt mégsem ez történt, az nem csak annak köszönhető, hogy a Mi Hazánk újra adott pártpolitikai képletet a nemzeti radikalizmusnak, ennél azért többről van szó. Természetesen arról, hogy a pártokon kívül is léteznek mozgalmak, melyek mindig is képviselték ezt a szellemiséget, és ez a közeg teremtett egy olyan közösséget (szubkultúrának szokás nevezni, jobb híján fogadjuk el ezt), melybe „mindig vissza lehet húzódni”.
Ha ez a „szubkulturális közeg” nem létezett volna a Jobbik holdudvarában, melynek köszönhetően éveken át tartó, szívós mozgalmi munkával megerősödött, akkor Vona Gáborék árulása után a nemzeti radikalizmus el is veszett volna a semmibe. De a múlt heti Magyar Sziget azt jelzi, hogy ez a „szubkulturális közeg” a maga zenekaraival és hűséges rajongótáboraival együtt még mindig mutatta életjelét annak, hogy ez az alap, ha megfogyatkozva is, de megmaradt.
Talán többek emlékeznek még annak idején a Magyar Igazság és Élet Pártjának 2002-es választási szlogenjére, mely így hangzott: megmaradni, gyarapodni, visszaszerezni.
Ezt az útmutatást most adoptálnunk kell a nemzeti oldalra, és azt gondolom, a megmaradást már kipipálhatjuk, újra a gyarapodás újtára léphetünk.
Ez azonban nem jelenti, nem jelentheti azt, hogy adott egy „bevált recept”, amit csak újra elő kell vennünk. Magyarul mondva, ebben a politikai klímában, mely döntő körülményekben tér el a Gyurcsány-korszaktól, sok esetben igen, de legalább ennyi esetben kevés, nem elégséges a korábbi nemzeti radikális szlogenek és módszereket újra „előhúzni a kalapból”.
Természetesen az a minimum, hogy a Jobbik által hátrahagyott témákat, úgy, mint cigánybűnözés, az ún. Pride elleni kiállás, a határon túli magyarok védelme, újra felkaroljuk, de a történelem kerekei forognak, a 2019-es nemzeti radikalizmus nem lehet minden ponton azonos a 2006-ossal.
Hogy úgy fogalmazzak, „nem ússzuk” meg a kőkemény építkezést, az alapos szellemi munkát, nem lesz elegendő a „régi, jól beválthoz” nyúlnunk, mindamellett, teszem hozzá, hogy azokat is be kell építenünk jelenkori eszmeiségünkbe. A Magyar Sziget esetében tehát az a bizonyos pohár igenis félig tele, s nem félig üres volt. Értékelnünk, örülnünk kell neki, hogy újjászerveződött, jövőre pedig egész biztos vagyok benne, hogy dupla annyian leszünk.
S, hogy ne csak a levegőbe beszéljek, hozzak pozitív, jövőbe mutató példát, itt van például a Zöld Hazánk (a Mi Hazánk környezetvédelmi kabinetje), mely leszámol azzal a narratívával, hogy a „zöld szín” csak a liberálisoké, a környezetvédelem csak a baloldal privilégiuma volna.
És ez csak egy példa a sok közül, de arra az innovatív gondolkodásmódra, melyre szükségünk lesz, mégiscsak rámutat. Mert erre az újszerű, friss, ámde elveiben mélységesen megalapozott jobboldaliságra lesz szükségünk a következő években.
Lantos János – Kuruc.info
