Meglepő a nyugati politikusok felháborodása, hogy Líbiában adják-veszik az eladósodott afrikai migránsokat, mert e témáról minden évben kijön a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet, az ILO összegző jelentése.
Ebből az összefoglalóból következtethetnek arra, hogy a világon hányan, melyik országban végezhetnek erőszakkal kikényszerített munkát. Világszerte úgy negyvenmillió a számuk, ez egyenlő Lengyelország lakosságával – ez áll az idei, három hónapja megjelent jelentésben. Ezt a számot azonban finomították. Mintegy 25 millióan vannak „kényszermunkán”, ahol erőszakkal bírják rá a felnőtteket arra, hogy minimális bérért dolgozzanak.
A modern kori rabszolgaság része a gyermekmunka is. A negyvenmillió közül tízmillióra becsülik azokat a gyerekeket, akik fenyítés hatására állnak be a gépsorok mellé, vagy hordanak téglát, maltert, betont az építkezéseken. Az önként gyermekként munkát vállalók számát a világon 152 millióra teszik, ez a korosztály majd egytizede. Ők azok, akik gondozzák az élelmiszert, amelyet mi megeszünk, ők varrják a ruhát, ragasztják a cipőtalpat, amelyet hordunk, ők eszkábálják bútorainkat, csakhogy az üzemek tulajdonosainak ez kevesebb pénzbe kerül, így „jó áron” tudják eladni a világpiacon portékáikat.
Hála a globalizációnak, a hírfolyamból az ilyen történetek csak kivételesen bukkannak elő. Az ILO ideszámítja azokat is, akik előre eldöntött, megkérdezésük nélküli házasságot, kényszeresküvőt kénytelenek kötni. Ázsia és Afrika egyes vidékein hagyomány, hogy a szülő választ férjet, feleséget a gyermekeinek, anélkül, hogy a fiatalnak bármiféle szava lenne élete párjáról. A világon tavaly meghaladta a 15 milliót azoknak a száma, akik kénytelenek eltűrni az efféle nászt. Ehhez járul még a szexrabszolgák serege, akiket erőszakkal kényszerítenek prostitúcióra.
Az olyan politikusoknak, mint Emmanuel Macron, aki már-már könnyekkel a szemében fejezte ki megrázkódtatását a líbiai „rabszolgapiacról” látott képek felett, talán ad némi megnyugvást, hogy az észak-afrikai térségben ez mindig is így folyt. Természetesen joga van a francia államfőnek a helyzetet „emberiességellenes bűntettnek” minősíteni, és összetrombitálni az ENSZ Biztonsági Tanácsát, de azért nem kellene arról megfeledkeznie, hogy Franciaországnak mint volt gyarmattartónak milyen szerepe volt abban, hogy idáig fajultak a dolgok Afrikában.
A rabszolgaság egész Afrikában helyi hagyomány volt már az ókorban is. A fekete törzsek között dúló csatákban a győztesek néha mind egy szálig eladták a veszteseket rabszolgának. A középkorban voltak fehér és keresztény vallású rabszolgák is, például a Földközi-tengeren elfogott hajólegénységeket, különösen azokat, akikért nem fizettek váltságdíjat, bocsátották áruba. A török háremekben jelentős részben fehér asszonyok „szolgáltak”, ők főleg a meghódított európai területről érkeztek Észak-Afrikába. Ám a rabszolgák tömegei kétségtelenül Fekete-Afrikából származtak.
A transzszaharai kereskedelmet egészen a XX. század elejéig három fő árucsoport jellemezte. A fémek, főként az arany és a réz kereskedelme.
A vadászati termékek: az elefántcsont, a különleges madártollak, a szőrmék. És az ember. A Szaharától délre fekvő területről az elmúlt ezer évben a becslések szerint az északra vitt rabszolgák tízmillióan lehettek. Líbiában mindmáig érződik a feketékkel szembeni megvetés, akik a helyiek szerint semmi másra, csupán szolgálni valók. A Szaharán való átkelésbe a rabszolgáknak körülbelül ötöde belepusztult, de a férfiak közül legalább ennyien vesztették életüket a kasztrálásban, amelyet egyes területek urai megköveteltek.
A XIX. század közepétől a XX. század elejéig jelentősen változtak a dolgok. Az 1815-ös bécsi kongresszuson hozott döntés értelmében a rabszolga-kereskedelmet törvénytelennek nyilvánították: Nagy-Britannia 1833-ban, az Oszmán Birodalom 1847-ben, míg Franciaország rá egy évvel minden tengerentúli területén betiltotta. Érdekesség, hogy Marokkóban ezt csupán 1922-ben vezették be. Mauritániában még mindig él rejtett formában a rabszolgaság, egyszerűen az ottani élet természetes velejárója, különösen azon gyermekek esetében, akiket kiskorú „szolgálóként” alkalmaznak.
Líbiában, amely az oszmán rendszer területe volt, a XIX. század közepén megszűnt a rabszolgaság. Moammer Kadhafi ezredes százezrével engedte be az országba, azonban egy dührohama után brutálisan kiutasította a fekete vendégmunkásokat. A rájuk használt arab megszólítás a néger és rabszolga szónak felel meg. Ilyen történelmi hagyományok után túlzás elvárni a líbiaiaktól, hogy keblükre öleljék a milliószámra érkező gazdasági migránsokat.
Az embercsempészetre a mai Líbiánál ideálisabb hely alig van a világon. Nincs egyetlen központi államhatalom, különösen a déli határon. Az északi két kormány is ki tudja, hány milíciából áll össze, amelyek csak addig hajlandók felsorakozni a kabinet mögé, míg elnézik más jellegű tevékenységüket. A tripoli kormányt csak a nemzetközi szervezetek ismerik el, már a székhelyétől távolabb, egy másik fővárosi kerületben sem tud érvényt szerezni döntéseinek. Minden fegyveres vezető a maga területén az úr, a maga alakította „jogot” gyakorolja. A sivatag felől egy-kétezer fő lépi át a nigeri–líbiai határt, amelyet 2011-től az eddig megvetett és nyomorban tartott fekete tubu törzs tagjai ellenőriznek.
A területükre még katonai egységek sem mernek belépni. Becslések szerint évente 200-300 millió eurót kaszálhatnak a „határőrök” és az embercsempészek, akik a migránsokat az északi partvidékre szállítják. Az átkelés a Szaharán ma sem egyszerű dolog. A Földközi-tengerbe fulladtakat többnyire számontartják, de hogy hányan vesztették életüket a sivatagot átszelve, azt senki sem tudja. A másik veszély pedig az lehet, hogy a teherautót biztosítók vagy más törzsek erre szakosodott tagjai kirabolják a szerencsétleneket.
Így nem marad más választásuk, hogy kifizessék az út árát és az Európába való átjutáshoz szükséges összeget, mint felajánlani magukat a „rabszolgapiacon”. A líbiai érdeklődőnek 300-400 amerikai dollárt kell kifizetnie egy szolgáért negyedévre. Nem beszélhetünk a rabszolgaság hagyományos értelmezéséről, amikor valaki fogságba került, és egész életén keresztül ingyen dolgozott az urának.
Itt kapnak egy kis bért, fél-egy év alatt összegyűjtik a „jegyre valót” az általuk megváltásnak képzelt Európába. Vannak olyanok is, akik megfogták az isten lábát, és ingyen utazhatnak e csodás világba. Csak azt nem tudják, hogy többéves munkával vagy szexrabszolgasággal kötelesek fizetni az őket Európába áthozó bűnözői csoportoknak.
Bár az emberkereskedelem ugyancsak ősi műfaj, azért a haladás ezt az ágazatot sem kerüli el.
A menőbb piacokon már lehet licitálni interneten, akár mobiltelefonnal is. De vannak itt más módszerek is. Egy nagyobb városba érve rögtönzött 400-500 fős gyűjtőtáborokba zárják a gazdasági migránsokat. Egy ilyen tábor vezetője olyan szolgáltatást indított, hogy napra lehet bérelni munkaerőt. A kiválasztottat pár amerikai dollárért már vihetik is, így hozzájárulva az őrszemélyzet és vezetőjük betevő falatjához.
Az 1990-es évek közepétől helyszíni tudósítások beszámoltak az akkortól már egyre nagyobb tömegben Európába igyekvő fekete migránsok sanyarú helyzetéről. Három éve is, amikor igazán nagy számban érkeztek Líbiába, ezekről lehetett olvasni. Most meg a nyugati politikusok rácsodálkoznak a helyzetre. Akad új ötlet is: Líbia déli határán kell majd hotspotokat felállítani, ahol kiszűrik, ki az igazi menekült, és ki nem az. Csak sok sikert kívánhatunk nekik.
/ Orientalista nyomán Patrióta /
