Hogy a fősodratú média miért csak az ukránok szemszögéből beszél a konfliktusról? Balogh Gábor a Jobbegyenes blogon megjelent írásában keres választ erre a kérdésre.
„Mint a háborúban a foglyok, csak a parabolamocskot fogjuk.” Kerek húsz éve, hogy azt osztálykiránduláson együtt ordítottuk a Tankcsapda klasszikus nótáját. Nos, a tányéros tévé lassan visszavonhatatlanul a múlt ködébe vész. A háború viszont egyre közelebb van hozzánk. És foglyok is vagyunk. A propaganda foglyai.
Sokan megállapították már, hogy a Donbaszban folyó konfliktus ilyen-olyan okokból egyedinek számít. Tényleg az. De nem csak az oroszok sokat emlegetett „beszivárgó takitkája”, vagy az ukrán hivatalos fegyveres erők mellett harcoló nacionalista/soviniszta/fullnáci önkéntes csapatok jóval kevesebb figyelmet kapott összehangolt bevetése miatt. Hanem azért, is, amit tudunk, tudhatunk arról, mi történik. Vietnam óta szinte minden háborút szorosan követett, dokumentált a média. Amely ugyan mindig elfogult volt valamelyik oldal irányába, de a Vasfüggönytől nyugatra, majd ’89 után világszerte azért igyekeztek a tárgyilagosság látszatát kelteni. Vagy legalább jelen lenni. A kelet-ukrajnai balhéról ezzel szemben szinte kivétel nélkül csak közvetett forrásokból „tudósítanak”. Megértem, hogy elég forró arrafelé a talaj, és egy békés stúdióbeszélgetést nehéz lenne összehozni az orosz szakadárok és a Jobb Szektor között a szétbombázott Luganszkban. De, azért legalább a szándékot jó lenne látni. Ha a Vice-nak sikerült bejutnia a mindkét donbaszi hadviselő félnél nagyságrendekkel elborultabb ISIS által uralt területekre, akkor azért elvárná az ember, hogy erről a háborúról se kizárólag az ellenfelek hadijelentéseiből kelljen tájékozódni.
De, ha már így van, legalább a szemben álló erők állításait illene egyforma forráskritikával kezelni. Ehelyett viszont a fősodratú média lényegében az ukrán háborús propaganda átjátszóállomásaként működik. A lelkiismeretesebb szerkesztők legalább odabiggyesztik a kijevi jelentések után, hogy „független forrásból meg nem erősített információk szerint” – de a címadásban szinte mindig kijelentő módban szerepelnek Porosenkóék újabb állításai. Ha az ukránok szerint az orosz hadsereg átlépte a határt, vagy épp „lerombolt egy falut” akkor az úgy van, és kész. Ha Putyin arra szólítja fel a szakadárokat, hogy engedjék szabadon elvonulni a bekerített ukránokat, akkor abból annyi a fontos, hogy az orosz elnök a „Novorosszija” kifejezést használta, mert szőrös markát már kinyújtotta a régió felé. Ha viszont a felkelők jelentik azt, hogy nyugati zsoldosok harcolnak a másik oldalon, az ukránok szándékosan bombáznak polgári célpontokat, vagy civileket gyilkolnak – nos, akkor arról legfeljebb néhány, rettenetesen átlátszóan elfogult szélsőbalos/jobbos portálról értesülhet az ember. A legtisztességesebb még aSouthfront hu facebook-oldal, amely legalább nem csinál titkot abból, hogy a donbaszi felkelők szemszögéből láttatja az eseményeket.
Mindez persze simán elintézhető volna egy keserű legyintéssel, és a jól ismert kocsmai bölcselkedéssel : (ujjakkal mutatott idézőjel) „független média, na, persze, aranyapám, ezek engem nem vernek át!” Csakhogy ennél sokkal ijesztőbb a helyzet. Mert a hazai, és a nyugati mainstream sajtó nem egyszerűen elfogultan tájékoztat az ukrajnai eseményekről. Cikkek tömkelegében, egyre gyakrabban már a hírek címadásában is elégedetlenkednek, mert szerintük a Nyugat nem elég tökös Putyinnal szemben. Hogy az általuk elvárt keménykedés pontosan mit is jelentene, azt a legtöbbször nem tudjuk meg, de biztos, hogy minimum a gazdasági kapcsolatok teljes megszakítását Oroszországgal. (Az oly hevesen sürgetett „szigorúbb szankciók” bevezetése lényegében ezt jelentené). Na, most, aki legalább egy töri érettségin már átesett, az pontosan tudja, hogy, ha két ország, vagy hatalmi tömb között megszűnik a kereskedelmi és pénzforgalom, az a háború előszobája. Abban a pillanatban, hogy a helyi és globális pénzügyi elitnek már nincs mit vesztenie, az utolsó fék is lehullik a háború gőzhengeréről.
Akik a „Hitlert is túl messzire engedtük” ócska szövegével követelik, hogy „basszunk már oda a ruszkiknak”, akik asztalcsapkodva kérdik, hogy „meddig tűrjük még?”, akik lelkesen hordják fel a történelem pincéjéből a szinte csak negatív élményekből álló orosz-magyar múltrobbanóanyagát – nos, azok, rohadtul nem elvhű liberális gondolkodók, meg a nemzeti függetlenségért aggódó patrióták. Hanem felelőtlen háborús uszítók.
Igazán, kíváncsi lennék, hogy az Index, a HVG, vagy a 444 szerkesztőségében hogyan is képzelnék el Putyin megrendszabályozását? A szebb napokat látott, egykor kiváló történész, Anne Applebaum ugyan az elmúlt években teljesen rácsavarodott a beteges russzofóbiára, de legalább őszinte, és lényeglátó, mint mindig. A Washington Postba írt világpolitikai őrjöngésénekazt a címet adta: „Háború Európában – nem egy hisztérikus gondolat”. A zakkant professzor asszonynak (akinek nem mellesleg férje a lengyel külügyminiszter!) persze, hogy nem, hiszen ő ezt a bulit egy washingtoni egyetemi katedráról fogja majd végigelemezni.
Mi viszont beledöglünk. Nem képletesen, nem gazdaságilag, nem morálisan – hanem úgy rendesen, ahogy egy háborúban megdögleni szoktak. Romba dőlt házak pincéiben, sáros lövészárkokban rohadva, vagy egy gránát által darabokra tépve. És a behívót a szerkesztőségekbe is postázni fogják. (Aki pedig azt hiszi, hogy a fronton sajtósnak lenni olyan király dolog, az nézze meg Stanley Kubrick klasszikusát, az Acélgolyót.) És a vége éppen az lesz, amitől a legjobban paráznak a kardcsörtető demokráciaféltők: azok az orosz tankok, amelyek ma valószínűleg még az Azovi-tengernél maguktól megállnának, ismét eljönnek idáig. És a Nyugat most is ugyanúgy fog segíteni, ahogyan eddig mindig.
A legborzasztóbb az egészben, hogy döbbenetesen nem tanulunk a múltból.1914 nyarán ugyanígy harsogtak a lapok: „Megállj, te kutya Szerbia!” „Leszámolunk az orosz medvével!” Száz év alatt semmi, de komolyan, semmi sem változott!
Kedves harcias kollégák! Mielőtt megírjátok az n+1-ik hadüzenetet a „Gonosz birodalmának”, vegyetek egy nagy levegőt! Menjetek el Sopronba, üljetek le a Deák téren Gyóni Géza szobrának tövébe, és hallgassátok meg, mit üzen egy évszázad távolából egy egykori kolléga, aki az elején ugyanúgy sürgette a nagy leszámolást:
Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
A pártoskodókat, a vitézkedőket.
Csak egy éjszakára:
Akik fent hirdetik, hogy – mi nem felejtünk,
Mikor a halálgép muzsikál felettünk;
Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,
S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek,
(…)
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.
Csak egy éjszakára:
Vakitó csillagnak mikor támad fénye,
Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,
Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget,
Hogy sirva sikoltsák: Istenem, ne többet.
(…)
Küldjétek el őket csak egy éjszakára,
Hogy emlékezzenek az anyjuk kinjára.
Csak egy éjszakára:
Hogy bujnának össze megrémülve, fázva;
Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna;
Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,
Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!
Tényleg: mi kell még???
Balogh Gábor
