Dér Zsolt barátunk beszámolója a novemberi vukovári megemlékezésről. Veterán katonák, túlélők, fiatalok és magyar hazafias szervezetek, köztük a HVIM tagjai hajtottak fejet a hős védők előtt. Sorozatunk első részében a megemlékezésről olvashatunk, a későbbiekben pedig részletesen bemutatjuk a Vukovári Csatát.
Ez az írás kicsit hosszabb lesz a szokásosnál, mert csupán a bevezető foglalkozik majd a megemlékezéssel, a cikk nagyobbik része a harcokról fog szólni.
2015 november 18-án tízezrek gyűltek össze a Duna partján fekvő horvátországi városban Vukováron. Emlékeztek. Emlékeztek a harcra éppúgy, mint a harcosokra, az áldozatokra és azok gyilkosaira a város lerombolóira. Idős emberek, azóta megöregedett veteránok a világ minden részéről, középkorúak és egészen fiatalok is részt vettek a megemlékezésen és az azt követő meneten, mely a tömegsírok helyén épült temetőben ért véget. Bár Horvátországban egy nemzetáruló kormány van hatalmon, mely kitörölné a háborút emlékét, melynek az ország a létét köszönheti, de a veterán szövetségek és az iskolák minden évben gondoskodnak arról, hogy az emlékezet lángja örökké éghessen. A kis házak mellett vonulván a helyiek kipakolnak pálinkát, forralt bort és süteményt, azt adják ajándékba a menetben résztvevőknek. Idén a Jóisten is ránk mosolygott, mert a szokásos sál, sapka, kesztyű helyett most pólóban vonultunk. A megemlékezést egyébként nem láthattam, mert a temetőbe érve, sorra érkeztek utánunk a horvát politikai elit tagjai, akiket a veteránok megvető pillantással és a „majmune” (majmok) jelzővel köszöntöttek. Annyira rosszkedvűek lettek a külföldi HOS veteránok, akikkel voltam, hogy felkerekedtek és otthagyták a rendezvényt. Én velük mentem, de amikor megérkeztünk a laktanya múzeumba, láttuk, hogy az ebédlő tömve, tehát sokan gondolták úgy, hogy a hasuk előrébb való, mint az erodálódott politikusok üres szavai.
Huszonnégy éve, 1991. november 18-án, 87 napi ostrom után elesik Horvátország Sztálingrádja. Több mint tizenötezer ház vált lakhatatlanná. Naponta átlagban tízezer lövedék csapódott be. Az áldozatok számát tekintve eltérőek az adatok. Horvát adatok szerint védők közül 1700 ember halt meg (ebből 1100 civil), 4.000 sebesültek meg, 3.000-5.000 személyt a szerbek letartóztattak, és eltűnt 1.000 katona, civil, és tízezrek menekültek el. Ezen kívül a szerbek közel 7000 személyt, civileket és katonákat hurcoltak el koncentrációs fogolytáborokba, Szerbiába.
Itt esett fogságba L. A. délvidéki magyar önkéntes is, aki miután átszökött a horvátokhoz, beállt a Vukovárt védő önkéntesek közé. Miután szerb fogságba esett, ahol több mint egy évet töltött el a fogolycsere idejéig, a következő kínzásoknak vetették alá. Horthy kormányzó születés napján szerb őrök nyitottak a cellájába és onnantól fogva egy hónapon keresztül, mindennap elverték a tenyerét és az újait gumibottal. Egyetlen érző ideg sincs benne, simán leveszi a tűzforró kávéfőzőt a rezsóról. A fogság alatt eltörték, orrcsontját, kirugdosták a fogait, eltörték a kézfejcsontjait, gerincferdülése lett, bordatörése, kétszer megszúrták késsel, majd kilenc hónapra magánzárkába tették, ahol télre lekapcsolták a fűtést, mert a magyar usztasának az nem jár.
Szerb részről a JNA a Vukovár környéki harcokban közel 8000 főt vesztett el, 15.000 –en megsebesültek. Harci eszközeiből jelentős veszteséget szenvedtek, 400-600db. tank és páncélozott szállító jármű, 20db. harci repülőgép és helikopter.
A városban maradt civil lakosság jóformán a pincékben élte mindennapjait.
A vukovári származású Siniša Glavašević rádiós riporter így foglalja össze az utolsó napon szerzett élményeit: „Vukovár képe a nyolcvanhetedik nap huszonkettedik órájában mindörökre az emlékezetébe vésődik azoknak, akik jelen vannak. Amerre csak néz, nem evilági látvány fogadja az embert. Égett szag, tetőcserepek maradékai a lábunk alatt, építőanyagok, üveg, romok és iszonyatos csend mindenütt. Reméljük, Vukovár gyötrelmei véget értek.” Mások az utcákon szanaszét heverő holttestekről számolnak be és rengeteg kóbor kutyáról, melyek a hullákat lakmározzák.
November 19-én a JNA egységei elfoglalják a vukovári kórházat is. Az alagsorban rejtőző közel 400 embert (sebesülteket, orvosokat, ápolókat) evakuálták, a horvát katonák egy részét lemészárolták, más részüket vajdasági fogolytáborokba (Szávaszentdemeter, Nagybecskerek) vitték. Kétszázan azonban még Vukovár területét sem hagyhatták el élve, ugyanis a közeli Ovčara táborban megkínozták, majd lemészárolták őket. Köztük van Siniša Glavašević rádiós riporter is (holtteste később egy tömegsírból kerül elő).
(Betyársereg)
