Bár az írás témájául szolgáló rendezvény nem most volt, hanem már hosszú hetekkel ezelőtt, most bukkantunk rá egy cikkre, amit az Élet és Irodalom írt. A címe roppant mód lényegre tör: Horogkeresztények és fekvenyomótársak – született Szira Péter tollából. A teljes cikk IDE kattintva elolvasható.
(Megjegyzés: ahhoz, hogy el tudjuk olvasni a teljes cikket, előtte meg kell néznünk a felkínált reklámot.)
A tudósítás – bár ez jelen esetben erős kifejezés – a szeptember 9-én lezajlott megemlékezésünkről szól, amit Budavár török uralom alóli felszabadulásáról, visszavételéről tartottunk. Belegondolok, mennyiben érdemes belemenni, s citálni minden egyes sorát Szira úrnak. Fáradtan legyintek. Semennyire. Olyannyira agyrohasztó az egész iromány, hogy magára valamit adó ember egyszerűen nem megy bele.
Azt gondolom, magam nem vagyok híján a humornak, s abban is biztos vagyok, Szira úr humorosnak szánta cikkét, azonban nem lett az. Nagyon nem. Helyette kaptunk egy cinizmustól átitatott, izzadtságszagú valamit. Sikerült megvalósítania a cinizmusnak azt a fokát, melyben egy csepp humor sincs. Egy mákszemnyi sem.
Valamire azonban felhívja a figyelmet az egész. Ugyanazt az eseményt lehet másképpen, valóságtól elrugaszkodva és torzan látni. Mert azt aláírom, hogy nem mindenki érthet egyet velünk, ez még rendben is van. Szíve joga bárkinek. Én például a kulturált vitának, amennyiben az kimeríti a minőségi vita kritériumait, híve vagyok. Legyen az akár egy liberálissal. De Szira úr esetében alapvető emberi minőségbeli kérdések és hiányosságok merültek fel.
Röviden számomra egyetlen megfogalmazható üzenet világlik ki; a sas nem vadászik legyekre, mint ahogy utóbbi nem is érti a sas magaslatait. Ezért zárom soraimat, azonban Szira urat szeretném idézni végezetül, ahogyan ő fejezte be firkálmányát:
“Mi pedig bólintunk, aztán lassan elhúzunk a liberális kurva anyánkba.”
Nem mi mondtuk, de csak helyeselni tudunk.
Lantos János, elnökségi tag Erő és Elszántság
