A paksi Erő és Elszántság alapszervezet is megemlékezett a Trianoni Békediktátum aláírásának évfordulóján. A helyi mozgalom beszámolója.
Jelentős létszámmal koszorúztuk meg a paksi emlékművet, felhívva az emberek figyelmét, hogy sose feledjék 1920. június 4-ét. Egy verset ajánlunk a képek mellé, a fájdalomról és haragról, de legfőképp arról, nem felejtünk!
REMÉNYIK SÁNDOR: NEM NYUGSZUNK BELE
„Téli szél a tar gallyakat fújja Mint az Isten égre tartott ujja Mint megcsúfolt, kikacagott álom Állunk egyedül a nagy világon.
Elvették s most véle nagyra vannak Törött véres kardját a magyarnak. De még minden nép a sírját ássa Van szava, hogy világgá kiáltsa
Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk Csak mi, csak mi ne emeljük fel fejünk. Tiporhatják szűz tiszta igazunk Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk.
De hirdessük gúzsba kötött kézzel Sebes ajkkal, lázadó vérrel Idézve menny, pokol hatalmait Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt.
Kezünk bár nem pihen a kardvason A szíveinkben nem lesz nyugalom. Jöhetnek jövő századok s megint Csak felszakadnak régi sebeink.
E sebek és e fájdalom örök. Ettől vonaglik minden magyar rög Ettől vérez ki majd nyomunkba hág Ettõl nem gyógyulnak az unokák.
Tátra erdők ettől zúgnak-búgnak Ettől reszket lelke minden zugnak Puha szívek köve ettől vállnak Kemény kövek élő szívként fájnak.
Amíg élünk ettől fájunk, égünk Sírban ettől nem lesz pihenésünk Ettől szorul a kezünk ökölbe Ettől sír a gyermek anyaölben.
Fenyőmadár behavazott fákon Száraz haraszt téli pusztaságon A folyók, a fák, a füvek szelleme Minden süvít, mi nem nyugszunk bele.
Most Lomnic ormán rakjunk nagy tüzet Versailles-ig lobogjon az üzenet Hogy megroppant bár karunk ereje Nem nyugszunk bele, nem nyugszunk bele!”
Erő és Elszántság – Paks
