Keresztényként és rákosan ment el (vagy legalábbis ezzel etették a jónépet, hogy szánalmat keltsenek iránta), mohamedánként és makkegészségesen tért vissza! Halleluja! Irány Lourdes, megünnepelni az isteni csodát!
Adva van egy klimaxos és frusztrált francia perszóna, aki unalmában úgy dönt, hogy elmegy Afrikába gyerekeket pesztrálni, mert Európában tudvalévőleg már nincsenek pesztrálandó gyerekek. Néhány éve egyszer már majdnem túszul ejtették a kedves helybéliek, hogy a jól bevált pénzkereseti folklórhoz híven váltságdíjat követeljenek érte. Akkor szerencsésen haza tudott slisszolni előlük, de nem tanult a leckéből, és újra visszament Maliba, hogy ott folytassa, ahol abbahagyta. Az utóbbi négy évben azután az al-Kaida helyi tagozatának a vendégszeretetét élvezte, mígnem a francia kormány néhány hete megváltotta a szabadságát kétszáz dzsihadista szabadon bocsátása ellenében.
„Imádkozni fogok Maliért, könyörögve Allah áldásáért és kegyelméért, mert muzulmán vagyok. Sophie-t mondanak, de Mariam áll önök előtt” – üdvözölte a 75 éves létére is viszonylag jól konzervált matróna fogadóbizottságát a repülőtéren, majd nyomban hozzátette, hogy vissza akar menni Maliba. Elvégre sínylődnek még fogságban dzsihadisták elegen. Így ha legközelebb megint túszul ejtik, bizonyosan nem lesz hiány csereáruból.
Mariam ex-Sophie Pétronin megtérése szimptomatikus, és egy általános trendet tükröz nyugaton. Olaszország májusban négymillió eurós váltságdíjat fizetett a szintén az al-Kaidához kötődő szomáliai as-Sabáb dzsihadista szervezetnek a 25 éves Silvia Romano szabadságért, aki ugyancsak néger gyerekeket istápolt Afrikában. Amikor 18 hónapos rabság után kiszabadult, ő is sietett a publikum tudtára adni hidzsábbal a fején, hogy „most már Aishának hívnak, és spontán tértem meg az iszlámba”. Abból sem csinált titkot, hogy ő is vissza akar menni Kenyába. Elvégre van elég pénze az olasz államnak az adófizetők megsarcolásából. Így ha netán megint elrabolják, lesz miből újra kiváltani.
Magától értetődően ezek az esetek fenomenális propagandasikert jelentenek a dzsihád ügyének. A franciaországi muszlimok, akik minden egyes iszlamista terrortámadás után zajosan tiltakoznak az „általánosítás” ellen, most ugyanolyan zajosan ujjongtak Pétronin megtérésének a hírére, teljesen nyilvánvalóvá téve, hogy nincs semmiféle lényegi különbség iszlám és az iszlamizmus között. A mohamedánok ugyanis sohasem tévesztik szem elől a Mohamed által felállított háborús paradigmát, amely a világot igazhitűekre és hitetlenekre osztja. Az utóbbiak alávetendők, meghódítandók, megtérítendők. Ravaszsággal vagy erőszakkal, egyre megy. Így aztán amint ez a fehér 15 perces híresség nyilvánosan behódolt az iszlámnak, azon nyomban győzelmi trófea lett belőle a gyaurok elleni vallásháborúban. Annál is inkább, mert Sophie-ként még „rendszeres hitgyakorló katolikus” volt, írja róla a csodálatos megmenekülését ecsetelő dicshimnuszában a francia katolikusok napilapja, egyetlen szót sem vesztegetve a vallásváltására. (Mali : libération de Sophie Pétronin, derniére otage française dans le monde, la-croix.com, 2020. október 9.)
Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy ezek a szexuális egzotikumot Afrikában vagy az európai menekülttáborokban hajszoló fehér nők valósággal lubickolnak a Bergoglio-féle humanitárius ökumenizmusban, amelyben az erkölcsösség stigmájaként tudják elpasszolni negrofil nimfomániájukat, egyúttal lepattintva magukról a megbotránkoztatott fehér férfiak szemrehányásait is. Sőt mi több, az antirasszista nyerő kártya kijátszásával ők vádolhatják erkölcstelenséggel azokat a fehér férfiakat, akik nem hajlandók hozsannázni őket annak elismeréseként, hogy horizontálisan civilizálják a vadakat. Ezek a fehér nők ugyanis valójában a szakrális prostitúció progresszívan rasszista és BLM-konform változatát űzik azzal, hogy a néger istenüknek ajánlják fel magukat kizárólagos használatra, ráadásul provokatív módon, tüntetőleg.
Jellemző módon a bevándorláspárti utcai hitgyülekezetek „Refugees Welcome” transzparenseket lobogtató törzsgárdáját a húszas-harmincas éveiket taposó, gyermektelen nők alkotják. Többnyire közülük kerülnek ki a szíriai polgárháború elől menekülő fekete-afrikai kulturális színesítők Európába juttatására és Európában marasztalására szakosodott jó(rossz)tékonysági bűnszervezetek (a Soros-féle NGO-hálózat) mindenre kész és bármire képes önkéntesei is. Akárcsak a heveny drogtúladagolás és idült szívelégtelenség következtében jobblétre szenderült néger pornószínész, George Floyd „meggyilkolásának” ürügyén a fél Amerikát lángba borító, kifosztó és felprédáló BLM–Antifa-söpredék neuraszténiás hisztérikái.
Ugyanakkor a fehér férfiak mentális kasztrálására törekvő feminizmus paradox kontraszthatásaként napjainkban egyre több nyugati nő végzi úgy, mint Mariam Pétronin vagy Aisha Romano, vagyis hátat fordítva sajátjaiknak, széttépve vérségi kötelékeiket és behódolva a sivatag bolsevizmusának, miután rájöttek, hogy valójában az iszlám patriarchális zsarnoksága elégíti ki az alávetettség iránti zsigeri igényüket.
Ha Európában is platós terepjárók száguldoznának halálfejes vagy éppen kelta keresztes lobogók alatt, állig felfegyverzett macsókkal megpakolva, lefogadhatjuk, hogy egymással versengve sztárolnák őket fehér fruskák a közösségi médiában. Európa nyugati részén azonban nem a fehér férfiak mutatnak erőt, hanem a beduin próféta agresszív hívei és retardált néger rapperek. Márpedig az erőnél hatásosabb afrodiziákum nem létezik. Ezt a több millió éves evolúciós tényt csak ideig-óráig képes elnyomni a „mérgező férfiasság” elleni kultúrmarxista kampány a nők pszichéjében. Nem véletlenül lett abszolút bestseller körükben a szado-mazo szex bibliájának számító A szürke ötven árnyalata, egy nő fantáziájának a szüleményeként nyilvánvalóan a többiekét is tükrözve.
Amíg a fehér férfiak nem küzdik vissza magukat – bármilyen úton-módon – a társadalmi piramis csúcsára, ahonnan az utóbbi 75 év során hagyták magukat letaszítani faji és feminista ellenségeik által, addig a fehér nők másoknál fogják keresni az erőt, amelynek behódolhatnak. Jobb híján muszlimoknál és négereknél. Bármilyen tragikomikusnak tűnik is.
Gazdag István – Demokrata
