12.8 C
Budapest

Antidogma: Muszlim guillotine és kognitív disszonancia

Köztudomásúlag minden csoda három napig tart, de úgy tűnik, hogy a francia és bizonyos mértékig a nyugati közvélemény továbbra sem tud napirendre térni a modern nyugati életmód immár szerves részének tekinthető multikulturális interakció egyik legutóbbi sajátos epizódja fölött, amelynek során a muszlim Abdullah nyilvánosan lefejezte a gyaur Sámuelt.

 

Objektívan értékelve, nem kellene túl nagy feneket keríteni az esetnek. Ugyanis a lefejezés guillotine-os gyakorlata a francia kulturális patrimónium egyik elidegeníthetetlen hagyománya, amely 150 éven át több tízezer alkalommal szórakoztatta a franciák egymást követő nemzedékeit, mígnem a haladás 1939-ben véget nem vetett ennek a forradalmi ingyencirkusznak.

Szemléljük empatikusan a dolgokat. Vajon a keresztények mit tettek volna a XVI. század elején, ha az egyik parókiai iskolában a plébános bácsi olyan karikatúrákat mutogatott volna a nebulóknak, amely meztelen üleppel ábrázolja Jézus Krisztust? Az illető bizonyára nem úszta volna meg egy szimpla fővesztéssel. Tuti máglyán végezte volna minősített istenkáromlásáért, miután megismerte az inkvizíció fantáziadús kínvallatási módszereit A-tól Z-ig.

Ráadásul a dzsihádista csecsen fiatal teljes joggal érezhette magát otthon Frankisztánban, hiszen az ország kozmopolita uralkodó kasztja már évtizedek óta tárt karokkal fogadja és minden különösebb teketória nélkül honosítja a magafajta „esélyeket”, akikkel szemben az őshonosoknak nemigen van sanszuk, amint azt ez az eset is eklatánsan bizonyítja. Paradoxon, de tény, hogy Európa jelenleg de iure talán legszekulárisabb országában az iszlám – nyilván a jövő előszeleként – valójában már most is a de facto államvallás rangját birtokolja, annak minden privilégiumával.

Az Európai Unió legnagyobb mecsetjét jellemző módon François Fillon avatta fel miniszterelnöki minőségében, az oldalán egy hidzsábot viselő kislánnyal. (Miután alulmaradt Macronnal szemben a 2017-es elnökválasztáson, Fillont nemrég első fokon öt év börtönre ítélte a bíróság azzal a váddal, hogy több mint 800 ezer eurót sikkasztott el, mert hat éven át az elsőfokú ítélet szerint fiktív módon alkalmazta a feleségét, közpénzen.) Nyugat-Európa nagy részéhez hasonlóan tehát az igazhitűek számára Franciaország momentán dar al-harb (háborús terület), de csak idő és demográfia kérdése, hogy dar al-iszlam váljon belőle.

Persze az utóbbi ötven év során milliószámra importált muszlimok jelenléte időnként kissé problematikus lehet a rendszer számára, nem szabad azonban elfelejteni a fehérek jelentette fenyegetést sem. „A fő fenyegetés a radikális iszlamizmus, de nem az egyedüli”, jelentette ki Gérald Darmanin, alias Moussa Ouakid, Franciaország jelenlegi félarab belügyminisztere a „fehér szupremácistákra” célozva. Ez a rendszer neologizmusa azoknak a fehér őshonosoknak a kriminalizálására, akik nem akarják lecseréltetni magukat őseik földjén Afrikából és Ázsiából importált gyarmatosítókra, akiknek egyébként eszük ágában sincs alkalmazkodni az európai civilizációs normákhoz.

Becsületükre legyen mondva, hogy ezt nem is titkolják. „Mi, muzulmánok nem vagyunk benne egy asszimilációs tervben. Franciaországnak hozzá kell szoknia a tényhez, hogy itt maradunk”, mondja Yassine Belattar médiaszemélyiség, Macron kebelbarátja. „Én nem vagyok asszimilálható, én egy muzulmán méreg vagyok. Aki asszimilálni akar, az meghal”, tódítja Abdallah Zekri a franciaországi muszlimok csúcsszervének élén. Az őshonosok elsöprő többsége pedig zokszó nélkül beletörődik, és elfogadja az ezzel járó kellemetlenségeket (adott esetben utcai lefejezéseket) a kiváltságért cserébe, hogy egy multikulturális, nyitott és toleráns édenkertben élhet. Mindenki igyekszik alkalmazkodni az új társadalomhoz, azt remélve, hogy ő személy szerint elkerüli a végzetes találkozást a béke vallásának valamelyik fanatikusával, jól tudva, hogy az esetek többségében – a Sámueléhoz hasonló látványosságokat kivéve – ez legfeljebb mínuszos hírt jelent majd a helyi sajtóban.

Mára a plutokraták kontrollálta média és a frankfurti iskolás közoktatás annyira átmosta az emberek agyát, hogy többnyire még azok sem térnek észhez, akiknek személyesen is volt alkalmuk megtapasztalni a multikulti árnyoldalait. Az ezzel kapcsolatos kognitív disszonancia iskolapéldája a bataclani mészárlás egyik túlélője, aki Sámuel lefejezésére reagálva az alábbi ökörséget bírta kiröffenteni magából: „Már látom is, hogy ezt ki fogja használni a szélsőjobb és mindazok, akik a szekularizációt (világi oktatást) iszlámgyűlöletre manipulálják. Nyugaton az utóbbi évek merényleteit vagy iszlamisták, vagy szélsőjobbosok követték el, egyformán fenyegetve társadalmunk talapzatát, életmódunkat. Ezt fontos ismételgetni.” Meglepő lenne, ha azt mondanám, hogy Cédric Maurin, ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna. Maurin úr, maga is tanár? Mert ez a helyzet.

Ezek a futószalagon egy kaptafára gyártott „robotprofok” fanatikus mazochisták, ugyanolyan fanatikusok, mint a szadista iszlamisták. Aki azt képzeli, hogy érvekkel és tényekkel észhez lehet téríteni a multikulturális zűrzavar hasonszőrű politikai komisszárjait, az nem érti mentális struktúrájukat, amelyet a fájdalom iránti narcisztikus vágyakozás táplál. Minél inkább korbácsolják őket a mohamedánok, annál jobban szeretik őket, és annál jobban gyűlölik saját fajtársaikat, akik ellenállnak az idegen inváziónak.

Ezek a fájdalomdrogfüggő szociopaták személyes ellenségeiknek tartják azokat, akik megpróbálják őket megfosztani az önpusztító gyönyörtől, amely a lételemük. A par excellence fehérellenes kultúrmarxizmus mindenre elszánt világi papjaiként szívvel-lélekkel szolgálják a fehér társadalom faji-vallási „színesítését”, vagyis a következő fehér nemzedékek jövőjének tönkretételét. Ez lelkesíti őket az „egyetemes szeretetről” és „toleranciá­ról” szóló émelyítő prédikációik mögött. Mindenre képesek érte. Alkalmanként akár fejvesztés terhe mellett is.

Gazdag István – Antidogma

spot_img
spot_img

Kapcsolódó cikkeink

Friss cikkeink