11 C
Budapest

Hogyan értékeli Alexander Dugin a háború első évét?

Február 24-én és azóta is nagyon sok elemzést olvashattunk az orosz-ukrán háború első évéről. Ezek többsége, ha nem mindegyike nyugati, atlantista elemzőktől származott. A másik oldallal keveset foglalkoznak a híradások, így mi most elhoztuk számotokra, miként értékeli Alexander Dugin orosz geopolitikus a konfliktust. Alább az ő gondolatait közöljük változtatás nélkül:

Egy év telt el a Különleges Katonai Művelet (SMO) megindítása óta. Ha eleinte különleges hadműveletről volt is szó, most már világos, hogy Oroszország valódi és nehéz háborúban találta magát. Nemcsak Ukrajnával – mint rezsimmel és mint néppel (innen a kezdeti felhívás a politikai denacifikációra), – hanem a kollektív Nyugattal, azaz lényegében a NATO-tömbbel is (kivéve Törökország és Magyarország különleges helyzetét, akik törekszenek semlegesek maradni a konfliktusban) a szövetség többi országa így vagy úgy részt vesz a háborúban Ukrajna mellett. A háború idei éve sok illúziót zúzott szét, amelyeket a konfliktusban részt vevő valamennyi fél magáénak tudhatott.

Hol rontotta el a Nyugat?

Az Oroszországgal szemben bevezetett szankciók lavina hatékonyságában és a világgazdaság, a politika és a diplomácia USA és szövetségesei által ellenőrzött részéből való szinte teljes kizárását remélő Nyugat kudarcot vallott. Az orosz gazdaság ellenállt, nem voltak belső tiltakozások, és Putyin pozíciója nemhogy nem gyengült, hanem meg is erősödött. Nem lehetett Oroszországot arra kényszeríteni, hogy állítsa le a katonai akciókat, ne támadja tovább Ukrajna katonai és technikai infrastruktúráját, vagy vonja vissza az új entitások annektálásáról szóló határozatát; nem volt hatása az oligarchák felkelésének sem, akiknek vagyonát Nyugaton lefoglalták. Oroszország túlélte, bár a Nyugat komolyan hitte, hogy elbukik. A konfliktus kezdetétől fogva Oroszország, felismerve, hogy a Nyugattal való kapcsolata megromlott, éles fordulatot tett a nem nyugati országok – elsősorban Kína, Irán, az iszlám államok, de India, Latin-Amerika és Afrika – felé is, egyértelműen megerősítve ezzel eltökéltségét egy többpólusú világ felépítése iránt. Részben Oroszország, bár megerősítette szuverenitását, ezt már korábban is megtette, de tétován, következetlenül, folyamatosan visszatérve a globális Nyugatba való integrálódási kísérlethez. Most ez az illúzió végleg feloldódott, és Moszkvának nincs más dolga, mint belevetnie magát a többpólusú világrend felépítésébe. Ez már hozott némi eredményt, de még csak az út elején járunk.

Oroszország tervei jelentősen megváltoztak

Azonban nem minden úgy megy, mint ahogyan kellene. Nyilvánvalóan az volt a terv, hogy gyors és pusztító csapást mérnek Ukrajnára, Kijev lerohanó ostromával, a Zelenszkij-rezsimet kapitulációra kényszerítve; mindezt anélkül, hogy megvárták volna, hogy Ukrajna megtámadja Donbászt, majd a Krímet, melyet a Nyugat a minszki egyezmények formális megegyezésének ürügyén valamint a globalista elitek – Soros, Nuland, maga Biden és kabinetje – aktív támogatásával készített elő. (Erről itt korábban már írtunk – a szerk.) A terv ekkor egy mérsékelt politikus (például Medvedcsuk) hatalomra juttatása és a Nyugattal való kapcsolatok helyreállítása volt (mint a Krímmel való újraegyesítés után). Jelentős gazdasági, politikai vagy társadalmi reformokat nem terveztek. Mindennek úgy kellett volna maradnia, mint volt.

Ez azonban egyáltalán nem így történt. Az első igazi sikerek után az egész hadművelet stratégiai tervezésében felmerült néhány tévedés. A katonaság, az elit és a társadalom nem állt készen a komoly konfrontációra sem az ukrán rezsimmel, sem az egész Nyugattal. Az offenzíva elakadt az ellenfél kétségbeesett és a NATO katonai gépezetének példátlan támogatásával heves ellenállásba kezdett. A Kreml valószínűleg nem vette figyelembe sem az ukrán nácik* pszichikai felkészültségét, hogy az utolsó ukránig képesek harcolni, sem a nyugati katonai segítség mértékét.

Ráadásul nem vették figyelembe a 8 éves intenzív propaganda hatásait, amely nap mint nap erőszakosan beleoltotta a ruszofóbiát és a szélsőséges hisztérikus nacionalizmust az egész ukrán társadalomba. Míg 2014-ben Kelet-Ukrajna túlnyomó többsége (Novorosszia) és Közép-Ukrajna lakosságának fele pozitívan viszonyult Oroszországhoz, bár nem voltak olyan radikálisan „pro-k”, mint a Krím-félszigeten és Donbászban, addig 2022-re ez az egyensúly megváltozott. Az oroszok iránti gyűlölet szintje jelentősen megnőtt, és az oroszbarát szimpátiát erőszakosan elfojtották – gyakran közvetlen elnyomással, erőszakkal, kínzással és veréssel. Moszkva aktív támogatói Ukrajnában minden esetben passzívakká és megfélemlítettekké váltak, míg a tétovázók a Nyugattól ösztönözve (pusztán pragmatikai és geopolitikai célokból) az ukrán neonácizmus mellé álltak.

Egy évvel később Moszkva végre rájött, hogy ez nem SMO, hanem valódi háború.

Ukrajna készen állt

Ukrajna mindenki másnál felkészültebb volt Oroszország lépéseire, amelyekről már 2014-ben beszélni kezdtek, mikoron Moszkvának még a legtávolabbi szándéka sem volt a konfliktus kiterjesztésére, valamint a Krímmel való újraegyesítésre. Ha a kijevi rezsimet bármi is meglepte, akkor azok Oroszország katonai kudarcai voltak, melyek a kezdeti katonai sikereket követték. Ez nagymértékben fellendítette az ukrán társadalom morálját, amelyet amúgy is áthatott a burjánzó ruszofóbia és a túlfűtött nacionalizmus. Egy bizonyos pont után Ukrajna úgy döntött, hogy a végsőkig komolyan harcol Oroszország ellen. Kijev – tekintettel a Nyugat grandiózus katonai segítségére – hitt a győzelem lehetőségében, és ez igen jelentős tényezővé vált az ukrán hozzáállásban.

A kijevi rezsimet csak Moszkva megelőző csapása érte meglepetésként, amelynek felkészültségét sokan blöffnek tartották. Ukrajna a felkészülés szerint katonai akciót tervezett Donbászban, ugyanis biztosak voltak abban, hogy Oroszország nem fog elsőként támadni, de a kijevi rezsim is alaposan felkészült egy valószínű támadás visszaverésére, ami mindenképpen be fog következni (senkinek nem voltak illúziói erről). Nyolc éven keresztül folyamatosan dolgoztak több védelmi vonal megerősítésén Donbászban, ahova a fő csapásokat várták.

A NATO instruktorok koherens és harcképes egységeket készítettek fel, feltöltve azokat a legújabb technikai fejlesztésekkel. A Nyugat nem habozott üdvözölni a civilek elleni megtorló tömegterrorral foglalkozó neonáci alakulatok megalakulását Donbászban, itt is volt a legnehezebb az orosz előrenyomulás. Ukrajna éppen azért volt kész a háborúra, mert egyik napról a másikra el akarta kezdeni azt. Moszkva azonban a végsőkig titokban tartotta, ami miatt a társadalom nem volt egészen felkészülve arra, ami 2022. február 24-én következett be.

Az orosz liberális elitet az SMO túszul ejtette

A legnagyobb meglepetést azonban az SMO kezdete Oroszország nyugatbarát liberális elitje számára okozta. Hiszen egyéni és kvázi intézményi szinten mélyen beépültek a nyugati világba. Legtöbbjük nyugaton tartotta (néha óriási) megtakarításait, és aktívan részt vett értékpapír-tranzakciókban és részvénykereskedelemben. Az SMO gyakorlatilag a teljes tönkremenetel kockázatának tette ki ezt az elitet.

És magában Oroszországban ezt a szokásos gyakorlatot sokan a nemzeti érdekek elárulásának tekintették. Az orosz liberálisok ezért a végsőkig nem hittek abban, hogy az SMO elkezdődik, és amikor megtörtént, számolni kezdték a napokat, mikor érhet véget. Miután egy hosszú és elhúzódó, bizonytalan kimenetelű háborúvá alakult, az SMO katasztrófa volt az uralkodó osztály teljes liberális szegmense számára.

Az elit egyes tagjai eddig is kétségbeesett kísérleteket tettek a háború megállítására (bármilyen feltételekkel), de sem Putyin, sem a tömegek, sem Kijev, de még az Oroszország gyengeségét észrevevő Nyugat sem szándékozik véget vetni a konfliktusnak, és végig fognak menni az észlelt destabilizációban.

Ingadozó szövetségesek és orosz magány

Úgy gondolom, hogy Oroszország barátai is csalódottak voltak az SMO első évében. Sokan valószínűleg úgy gondolták, hogy katonai képességei olyan jelentősek és jól kalibráltak, hogy az Ukrajnával való konfliktust viszonylag könnyen meg kellett volna oldani. Sokak számára a többpólusú világba való átállás már visszafordíthatatlannak és természetesnek tűnt, és az Oroszország által az út során tapasztalt problémák mindenkit visszavetettek egy problémásabb és véresebb forgatókönyvhöz.

Úgy tűnt, a nyugati liberális elit készen áll arra, hogy komolyan és elkeseredetten harcoljon egypólusú hegemóniájának megőrzéséért, egészen a NATO közvetlen bevonásával járó teljes körű háborúig, sőt egy teljes körű nukleáris konfliktusig. Kína, India, Törökország és más iszlám országok, valamint afrikai és latin-amerikai államok biztosan nem voltak felkészülve az események ilyetén fordulatára. Egy dolog békésen közeledni Oroszországhoz, implicit módon erősítve szuverenitását, és nem nyugati (de nem is nyugatellenes!) regionális és interregionális struktúrákat építeni. Egészen más dolog azonban éles konfliktusba keveredni a Nyugattal. Ezért a multipolarizmus szószólóinak hallgatólagos támogatásával (és különösen Kína baráti politikájával, Irán szolidaritásával, valamint India és Törökország semlegességével) Oroszország lényegében magára maradt ebben a Nyugattal vívott háborúban.

Mindez egy évvel az SMO indulása után vált nyilvánvalóvá.

Fontos megjegyezni, hogy az általános orosz propagandában, ha a nácizást még komolyan is gondolják, Dugin intelligensebb annál, hogy vulgáris nácizásba kezdene. A nacionalizmus és nácizmus hangsúlyoza a szövegkörnyezetből is jól kitűnik, hogy inkább az erőszakos sovinizmust testesíti meg.

(Geopolitika.ru nyomán Szent Korona Rádió)

spot_img
spot_img

Kapcsolódó cikkeink

Friss cikkeink