A rend, a fegyelem, a hazaszeretet ugyanúgy fontos része a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) által megszervezett Nemzeti Ifjúsági Tábornak, mint a tanulás, a sportolás és a kikapcsolódás. A résztvevők szerint egy közösség akkor működik jól, ha szabályok alkotják és megtanulnak egymás iránt felelősséggel viseltetni. Mindezek a fiatalok közti kötelékeket is erősítik, mert a Nemzeti Ifjúsági Tábor egyik legfontosabb adománya: az összetartozás. Alább az AlfaHír riportja.
Fotós kollégámmal, Balázzsal szombat reggel fél tíz körül érkezünk Egerbe. Ez a táborozók utolsó teljes napja, ami egy várlátogatással indul. Mi az északi kapunál csatlakozunk a kis csoporthoz, ahol Incze Béla, a HVIM Pest megyei vezetője fogad minket. Incze veterán arc a radikális oldalon. 2007 óta tagja a HVIM-nek, korábban a szervezet alelnöke és budapesti elnöke is volt, nem mellékesen pedig a napokban lett boldog édesapa. Rögtön gratulálok is neki. Nem ismerem túl régóta, általában rendezvényeken szoktunk összefutni, a hazai baloldali és liberális sajtóban, ha feltűnt, akkor balhés újnácinak ábrázolták. Kétségkívül nem az a fajta ember, aki Pokémonokra vadászik a telefonjával, hanem inkább olyan, akinek nem okoz gondot feltalálnia magát egy erdőben.
Incze felvilágosít minket, hogy tizennégy fiatal táborozik velük, hat lány és nyolc fiú, 14 és 18 év közöttiek, de akad közöttük egy 12 éves fiú is. Az első perctől fogva világos, hogy Incze a tábor vezetője, akinek a szavára odafigyelnek a fiatalok, tisztelik őt. Az is gyorsan kiderül a várlátogatás során, hogy vannak szabályok, amelyek áthágása büntetést von maga után. Akinek káromkodás vagy trágárság csúszik ki a száján, annak huszonöt fekvőtámasz jár. De arra is kiterjed a szervezők figyelme, hogy a fiúkat mindig figyelmeztessék, a nőket illeti az elsőbbség, ha belépnek valahová.
Sok szerep egyelőre nem jut nekem, majd a táborban tervezem, hogy hosszabban leüljek beszélgetni a szervezőkkel és a résztvevőkkel. Balázs kattintgat, én megfigyelői pozícióba kényelmesedem. Úgy érzem magamat, mint egy turista, miközben bejárjuk a vár múzeumjait és a várfalakon sétálgatunk, nézelődünk. 1552-ben – az utóbbi időben Magyarországon főként egy gagyi, a történelmi hitelességet nélkülöző sorozatból ismert – I. Szulejmán több tízezer fős török hadserege hiábavalóan ostromolta meg az alig kétezer magyar várvédő által tartott egri várat. Akkoriban végvárak, várfalak, ma kerítések jelentik a védelmet, akkor egy hódító birodalom volt az ellenség, ma a félelem és a terror. Nagy különbség, hogy akkor egy hódító sereget meg lehetett állítani a falaknál, a terrort azonban sem falak, sem kerítések nem tartják fel. Ezen filozofálok, miközben csoportunk az író, Gárdonyi Géza sírjához érkezik.
– Ki olvasta az Egri csillagokat? –kérdezi Incze a sírt körbeálló táborozókat. Mindenki felteszi a kezét. A következő kérdés már a regény történelmi cselekményére irányul, de szó esik arról is, hogy bár a vár 1552-ben megmenekült, 1596-ban azonban már a törökök győzelmével végződött az ostrom.
Kora délután indulunk el a várból a tábor helyszínére, hogy Eger külterületére, egy erdővel, egy tisztással és egy kis patakkal körbeölelt cserkésztanyára érkezzünk. A tábor főhadiszállása nem éppen egy kényelmes turistaszállás, de mind a szervezők, mind pedig a táborozó fiatalok nagyon büszkék rá. „Egyedül Istené a dicsőség” – Dr. Báthory László cserkészparancsnok emlékére állíttatta Családja 2014. évben – áll egy táblán a falon. A nem túl jó állapotú épületet, ahol külön lakrésszel rendelkeznek a fiúk és a lányok, cserkészektől bérli a HVIM. Azt is megtudom, hogy bőven akadnak éjjeli látogatóik, kis vaddisznók, rengeteg denevér, de az épület melletti sufniban egy kétméteres siklóval is összetalálkoztak már.
A táborozók közben az ebédhez készülődnek. Gyorsan magával ragad a hangulat: csend, nyugalom, a természet, távol Budapesttől, távol a belvárosi őrülettől, és egy jókedvű közösség. A tányérjainkkal a tűzrakó helyhez gyűlünk, ahol az esti beszélgetések is zajlanak. Kifeszítve a székely zászló, az árpádsávos lobogó, a HVIM zászlaja és a lyukas nemzeti zászló.
Az ebéd fokhagymaleves és tarhonya pörkölttel. De mielőtt nekilátnánk, áldást mondanak. Meglep. Hogy miért? Mert senkit nem ismerek, akiknél még szokás lenne. Ebben a táborban, ezeknél a fiataloknál azonban ez természetes. Sok éve mozgok már nemzeti radikális körökben, sokszor leírtam és megfogalmaztam már, hogy mit jelent a radikalizmus, mit jelent a néppártosodás, de újfent rájövök, hogy az ilyen „apróságok” jelentik a valódi értékeinket.
Az áldás után már mindenki csillapíthatja az éhségét. Szabály, hogy amit a tányérodba szedtél vagy kaptál, azt mind meg kell enni. Csak üres tányérok maradhatnak ebéd után. Ebben nem is vall senki sem kudarcot (vagy aki igen, annak segítenek kipucolni a tányérját), mi is elégedetten és jóllakottan dőlünk hátra Balázzsal. Így ejtőzünk egészen addig, amíg meg nem érkeznek a Farkasok terepszínű egyenruhás tagjai, hogy a fiataloknak tartsanak egy előadást és bemutatót a honvédelmi alapismeretekről. Ez az első alkalom, hogy személyesen találkozom a Farkasok tagjaival. Valójában én is akkor hallottam róluk először, amikor az ufókról, meg antarktiszi piramisokról és a marsi idegenekről „cikkeket” írogató viccbulvár Ripost, majd a kormányzati sajtóbirodalom a Jobbik titkos magánhadseregének vizionálta őket. A Farkasok vezetőjét, Barcsa-Turner Gábort is már mindennek nevezték, szinte csoda, hogy legutóbb a TV2 Híradója nem sorolta az illuminátus összeesküvők közé.
A Farkasok honvédelmi alapismeretekről szóló elődadása alatt végig azzal szórakoztatom magamat, hogy Ripost címeket találok ki: „A Jobbik titkos magánhadserege gyerekekből képez ki farkasfalkát”, „Eger melletti erdőben gyakorlatoznak a Jobbik farkaskölykei”, „Gyerekkatonákat soroznak a Farkasok”. Az előadás vége előtt Incze felajánlja, hogy most van egy kis időnk, vele és a HVIM egy másik oszlopos tagjával, Lipták Tamással beszélgetni a táborról.
– Nemzeti Gyerektáborként indult a HVIM kezdeményezése, idén most már hetedik éve csináljuk és ez a harmadik év, hogy van ifjúsági tábor is – kezdi Incze.
A gyerektábor 10-től 14 éves korig szól, még a HVIM vezetője, Zagyva György Gyula indította útjára. A cél az volt, hogy a szabadidős és sportprogramokon (pl.: foci, kézműveskedés, íjászat, lézerharc), az önvédelmi foglalkozásokon túl egy világnézetet, létszemléletet közvetítsenek a gyerekeknek, amit a táboron kívül is tudnak hasznosítani.
„A jobboldaliság gyökerén nyugszik ez a világnézet, nem aktuálpolitikai, hanem sokkal inkább metapolitikai értelemben”
– magyarázza Incze. Olyan ismereteket, tapasztalatokat akarnak átadni a fiataloknak, amit a hétköznapokba is magukkal tudnak vinni. Hazaszeretetre és önfegyelemre oktatják őket. A beszélgetések során nagy szerepet kap a történelem és az identitás kérdése, de a témák közé tartozik a vallás, a média, a munka és a hivatás közti különbség megvitatása is. Az idei meghívott vendégelőadók között volt Zagyva György Gyula, Orosz Mihály Zoltán érpataki polgármester és Tyirityán Zsolt, a Betyársereg vezetője is.
„A modern társadalom egyik legnagyobb tragédiája, hogy önálló gondolkodásra képtelen, rárakják egy ösvényre és azon hagyják, hogy hadd menjen”
– vélekedik Incze.
A tábori beszélgetésekkel azonban elindítanak egy „csírát”, amely révén a fiatalok minden évben úgy mehetnek haza, hogy sikerülhet megnyitni azokat a kapukat, amelyen keresztül ki tudnak törni a szürke tömegből és valami többé válhatnak.
Lipták Tamás egyik legkedvesebb élményéről is mesél: egy srác az első nap nem akart részt venni a tűzrakásban és nem volt hajlandó közel menni a tűzhöz. Több beszélgetés hatására, végül megvívta a saját belső harcát, és az utolsó előtti este már ő rakta meg a tűzet, illetve meg is gyújtotta.
Arról is szó esik, hogy a legelső tábortól koncepció: se lemezlejátszó, se telefon nem lehet a fiataloknál a táborozás alatt, mert úgy nem tudnák megteremteni a szükséges atmoszférát, és mindenki azt nyomkodná.
Közben befejeződik a Farkasok bemutató előadása és egy kötetlen beszélgetésre kerül sor Barcsa-Turner Gáborral, aki őszintén vall a céljaikról, működésükről és az őket ért támadásokról. Ifjúságképző, bajtársi közösségként határozza meg a Farkasokat, amely a honvédelmi és túlélési alapismeretekre épül.
„Valaki mondjuk beöltözik római gladiátornak, vagy lovasíjászkodik, mi meg a modern harcászatot választottuk”
– mondja Barcsa-Turner.
Egy közösség működéséről azt vallja, hogy „semmit sem ér, ahol nincsenek feltételek, nincsenek kihívások”.
„Először a közösség felé kell valamit bizonyítani, és ha ez a bizonyítás megvolt, akkor vagy a közösség része”
– fogalmaz a Farkasok vezetője.
A táborban is leszögezi, hogy sem szervezetileg, sem anyagilag nem kötődnek a Jobbikhoz, és őket csak felhasználták arra, hogy a pártot és Vona Gábor személyét támadhassa a kormányközeli média. Azt azonban elismeri, hogy jó a személyes kapcsolatuk a Jobbik elnökével.
Barcsa-Turner és a Farkasok előadása után a román hatóságok által meghurcolt vármegyés vezetőknek üzennek a táborból. A több hónapig előzetes letartóztatásban lévő Szőcs Zoltán és Beke István bár már hazatérhettek családjukhoz, de a koncepciós eljárás tovább folyik ellenük Romániában. A szervezők és a táborozók a Farkasok közreműködésével egy molinót feszítenek ki: Pisti, Zoli! Kitartás!
Végre alkalmam nyílik arra, hogy a táborozó fiatalokkal is beszélgethessek. Két srácot és két lányt választanak ki a szervezők, akik egy kicsit meg vannak illetődve, de igyekszem megnyugtatni őket, hogy nem kell megijedniük, csak néhány kérdést akarok nekik feltenni a táborról.
Az első beszélgetőpartnerem a 17 éves Levente. Ő már ötödjére jár a táborban, jelenleg próbaidős tag a HVIM-ben. Levente a táborban ébredt rá, hogy szeretne közelebb kerülni Istenhez, érdeklődik a vallás iránt, minden nap imádkozik és rendszeresen akar templomba járni. Szent Lászlót és Hunyadi Jánost tartja a példaképeinek. A 12 éves Botond a tábor legfiatalabb lakója, most van itt legelőször. A legfontosabb, amit itt kapott, hogy új barátokat szerezhetett, leginkább az íjászkodást élvezte. A 16 éves Dorka annak örül, hogy még jobban megismerhette a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmat, de nagyon tetszett neki az az előadás is, amit a médiáról tartottak nekik a táborban, emellett érdekli az önvédelem és az íjászkodás is. Neki fel se tűnik, hogy nem használhatják a mobiltelefonjukat, az édesség hiányát már nagyobb problémának tartja, ugyanis az szintén nem lehet a táborban. A 14 éves Emese már egy igazi veterán, hetedik alkalommal jár a HVIM által szervezett táborban. Az összetartás, az összhang és a bajtársiasság tetszik neki a legjobban, az egyik kedvenc programja az íjászat volt. Ő is, és a többiek is mind azt válaszolják, hogy ha lesz lehetőségük, akkor jövőre is ide akarnak jönni.
Késő délutánba fordul az idő, közeledik a tábor utolsó éjszakája. A fiatalok lebontják a közeli tisztáson felállított jurtát, majd önvédelmi sportfoglalkozás kezdődik, amibe mindenki lelkesen veti bele magát, utoljára a héten. Mi búcsúzunk fotós kollégámmal, Balázzsal, magunk mögött hagyjuk a vármegyések ifjúsági zöldszigetét. Visszaérve Budapestre, nem sokkal miután kiszállok a kocsiból, az első mondat, ami megüti a fülemet, egy ordas nagy káromkodás. Sajnos itt már nem jár érte huszonöt fekvőtámasz…
(AlfaHír)
