Egyesek számára Obama megválasztása nagyobb esemény volt, mint az első ember a Holdon. Mások számára konstruktívabb, mint a berlini fal lebontása. A világon mindenhol mámoros tömegek zengték kórusban a „What A Wonderful World”-öt, de én nem éreztem mást, csak tömény undort. Biztosan bennem van a hiba: az örök ellenzékiségem. Mindenki imádta Obamát, nekem tehát mindenképpen ellene kellett lennem.
Micsoda ünneprontás! Egyáltalán nem esett nehezemre kimaradni a globális ululázásból. Mintha ez az esemény egyszer s mindenkorra véget vetett volna a rasszizmusnak. Pedig a történelem már számtalanszor bebizonyította, hogy amint egy félvérnek egy kis hatalma van, csak egyetlen dologra gondol: minél nagyobb buzgóságot tanúsítani a saját faja ellen, hogy megmutassa a fehéreknek, ő igazából nem is félvér. És kik állják a cechet? A többi félvér, akiknek nincs hatalmuk. Klasszikus eset.
Az is lehet persze, hogy maga az ipse nem tetszett, ez a félig fehér, félig fekete mamlasz. „Kétfajú” – ahogy magáról mondta, igencsak pragmatikusan. Enyhén szólva nem túl szalonképes a családfája sem. Az apja kenyai volt, aki egyetemistaként került az USA-ba, és úgy kötött házasságot igencsak „szabad szellemű” fehér hitvesével, hogy elfelejtette neki megemlíteni az otthon hagyott feleségét és gyerekeit. Gyorsan véget is ért a románcuk, apuci pedig hazatért Kenyába, egy újabb, fehér feleséget, plusz két félvér gyereket felejtve Amerikában.
A Hawaii szigetén született Obamának semmi köze a fekete Amerikához, és ezt meg is mondta: „Nincs fekete Amerika vagy fehér Amerika, csak Amerika van.” Valóban. Ő minden, csak nem néger. Jól megtanulta a leckét, és megfelelő biztosítékokat adott, hogy labdába rúghasson a politikai pályán. Muzulmánként 27 évesen áttért a protestantizmusra. Már akkoriban is nagyban álmodott. Az biztos, hogy nem akart a négerek elnöke lenni, akiktől elvárta, hogy fogadják el a „múlt terhét”, amelyet a negyvenmillió amerikai fekete elsöprő többsége még ma is cipel.
Obama végre megvalósította Martin Luther King álmát? „Van egy álmom” kezdetű beszédében King arról álmodozott, hogy az embereket ne a bőrük színe, hanem a személyük alapján ítéljék meg. Obamát ugyan mi más alapján ítélték meg?
Talán a programja undorított. Válságkezelése csöppnyi kételyt sem hagyott afelől, hogy csak a bankok szubvencionálására gondol. Ő is ki akarta javítani a kapitalizmust, de a vagyonosok javára. Számára is csak az ideiglenesen kiürült vastag pénztárcák újrafeltöltése volt a prioritás. Mint gyakorló kapitalista, letérdelt a bank előtt azzal a kifogással, hogy a bank nem demokrata, nem is republikánus, egyszerűen csak bank. A finánctőke paprikajancsijaként a gazdaságot, vagyis a cégeket és a bankokat ugyanazzal az elcsépelt szólammal akarta szanálni, amelyet a 2008-as krach óta mindenhol duruzsolnak: „Mentsük meg a cégtulajdonosokat, hogy munkát adhassanak nektek, mentsük meg a bankokat, hogy hitelt adhassanak nektek.” Miután pedig a nincstelenek segítettek a vagyonosoknak talpra állni, Obama és a többi góré azt mondta nekik: „Sorry, kedves szegények, de nektek már nem maradt semmi… Majd legközelebb…”
Megvan. Rájöttem. Leginkább az zavart Obamában, hogy Amerika rajta keresztül próbálta újrafényezni a lepusztult renoméját. Yes, he could… Megértettem, hogy mire akarja használni ezt az álnégert. „Amerika megbékél önmagával és a világgal!” Ó, igen? Vagyunk néhány milliárdnyian, akiknek semmi kedvünk megbékélni a világ legfőbb haramiaállamával. Mivel már nem bírták cérnával, a jenkik eljutottak odáig, hogy egy négert választottak elnöknek. Obamát nem azért választották meg, mert fekete, hanem mert a hatalmon lévő fehérek úgy okoskodtak, hogy ha egy dísznégert állítanak az előtérbe, Amerika visszatérhet az első helyre, eltörölve szemétségeit. Az imidzsét annyira befeketítették a bűnei, hogy egy néger kellett a kisuvickolásához.
Obama, pusztán a négerségével, Amerika kifehérítésének lett a cégére. Nem is csinált belőle titkot, hogy vissza akarja adni Amerika „erkölcsi tartását”. Egyáltalán volt neki ilyesmi, az első nap óta, amikor a partra szálló spanyol konkvisztádorok szakállas puskával lőttek az indiánokra, akik virággal és gyümölccsel várták őket a plázson? Amerika mindig háborút és halált hozott, ráadásul tipikus puritán-kálvinista képmutatással, a megmentő szerepében tetszelegve. Amerika fütyült Obamára. Csupán azt akarta, hogy a többiek szemében úgy tűnjön, kész lemosni magáról Bush sarát, akit pedig megbocsáthatatlan módon kétszer is elnökké választott. Ne feledjük, hogy a legrosszabb bushisták ugyanazok voltak, akik Obamára szavaztak. Látszólag senki sem találta furcsának, hogy a neokonok az utolsó pillanatban obamániásokká váltak, pedig nagyon is logikus a dolog. A világ ismételt átveréséhez Amerikának egy újabb együgyű kellett.
Amerikát épp’ egy néger fogja megváltani? Nevetséges. Egy fiktív néger elnök egy virtuális fehér világban. A „Nyugat emblematikus hírnökének” szánták a világ számára, de végül is csak a Nyugat bűnös eszméinek lett a lakája. Az emberarcú szemétség, aki olcsójánosként próbálta bűnteleníti Amerikát, mert a naivak extázisba estek, hogy elnök lehetett belőle.
De mi is az Egyesült Államok elnöke? Dicsőségként semmi a világ szemében, funkcióként siralmas, maga a nagy szégyen. Egy néger életének legszebb napja a főkapun belépni a Fehér Házba? Ez lenne a dicsőség netovábbja? Bebizonyítani a fehér gazdának, hogy tiszteletre méltók vagyunk, mint ő, és hogy egyenlők vagyunk vele? Egy igazi rabszolga rabszolgává akarja tenni az urát, és nem egyenlővé akar vele válni. Obamából hiányzott az Aranypartról deportált fekete rabszolga gyűlölete. I. Obamából nem lett néger király. Az emberek azt mondták: „Végre egy néger!” Ő azonban azt mondta magának: „Még hogy én néger?” Nem volt rabszolga, de azzá vált. A fehér Amerika rabszolgájává. Mulattként az volt a komplexusa, hogy nem elég jó néger a fehér gazda szolgálatában. „Tamás bátya Samu bácsit keresi!” Apróhirdetésére a Sors nevében Soros válaszolt. Ez predesztinálta az egész elnökségét, amelynek a mérlege „feketébb” lett, mint ő maga.
(Gazdag István – www.demokrata.hu)
